A Jövő

A boszorkány szürreális képet festett, ahogy a csatatér fölött lebegett, oly könnyedséggel, mintha épp egy előkelő bál különös táncát ropná. Földöntúli jelenségnek hatott, aki megigézte azt aki egy pillanatra feltekintett rá. Magasan az égben viharfellegek szolgáltattak hátteret a misztikus látványnak, ahogy a mesés szépségű Talissa riadtan figyelte az alant zajló csatát. Soha ilyen öldöklő küzdelmet nem látott. Jericho falain belül, az udvaron, a gyilokjárókon, mindenhol a halál ünnepelt, s lelkek vándoroltak isteneikhez. Az apró kastély falain túl hatalmas tábor terült el. Egy Fekete Hadúr, a Kard Testvériség nagymesterének és ork hordájának tábora. Közel százezer dühödt ork, akik a zsákmány szagától megvadulva rontottak a várra, ahol mindössze kétszáz kalandor vackolta be magát. A csata kegyetlen volt és esélytelen. A leghevesebben küzdelem a kastély udvarában zajlott ahol Talissa társai is épp az életükért küzdöttek.





A varázsló nagy bajban volt. Körülötte megégett tetemek hevertek szerte szét, még a por is lángolt helyenként, ahogy a mágikus tűz próbálta elemészteni. Jahmar Abdul al Moszafat szája szegletében vékony vércsík csurgott és láthatóan az is nehezére esett, hogy fél térdre ereszkedjen. A halálát várta. Összeszorította fogait , de ezen kívül semmi nem látszódott arcán, ahogy az óriás döngő léptekkel közeledett felé. A lény hatalmas volt. Csak a bunkó, melyet fegyverként használt, nagyobb volt, mint maga a varázsló, aki remény vesztve mégis dacosan tekintett fel a jó hat méteres torzonborz, csupa izom alakra. A két tekintet találkozott. A jann, az értelem és a dac végső pillantásával várta a véget, de nem adta fel, az utolsó pillanatig próbálta kavargó elméjét feltölteni manával még ha hiábavalónak is tűnt a próbálkozás. A hatalmas lény tekintetéből csak gyűlölet áradt. Minden és mindenki iránt érzett színtiszta harag. Valószínűleg nem is tudta, miért akarja elpusztítani a törékeny, sebzett embert, de ezt diktálták az ösztönei, így felemelte a hatalmas buzogányt.

– Velem próbálkozz! – hangzott fel egy kiáltás, ahogy a Kopó védekezőn társa elé lépett, szinte a semmiből. Más nem is volt a közelükben, mert a vérengző monstrum nem kímélt sem barátot sem ellenséget. A lovagra szinte rá sem lehetett ismerni. Nem viselte vértjét, mely szinte a testéhez tartozott, helyette ezüstben díszelgett, már – már egy gólem benyomását keltette fémes testével. Arcát is ez a különös anyag takarta, ám a fémes külső alatt mégis ki lehetett venni arcvonásait. Mosolygott. A hatalmas bunkó lesújtott. Az irtózatos csapás elképzelhetetlen erővel csattant a lovag pajzsán, aki az embertelen ütés hatására nekicsapódott a közeli ház falának, átszakítva azt és az amúgy is megviselt ház teteje szinte azonnal rá is szakadt. A ház pillanatok alatt összedőlt, maga alá temetve a lovagot, ám a robaj nem hallatszott a csata zajától, csak por és törmelék mindenhol. A vár falain kívül százezer ork üvöltött, acsarkodott és ordibált. Talissa nem látta a sereg végét, csak lobogók tengerét és egy hadsereget ami azért jött, hogy elpusztítson mindent mi fontos észak szabad népeinek. A dobok ütemes hangja fülsiketítő volt és az ég felé tartott lándzsák megszámlálhatatlan látványa is elég volt ahhoz, hogy kétségbeesés költözzék bárki ember fiába. Talissa ismét a varázsló felé fordult aki kóvályogva próbált észhez térni a kastély udvarán zajló csata kellős közepén. Az óriás ismét megpróbált lesújtani, ám a semmiből a khal jelent meg a hátán. Nem ugrott egyszerűen csak ott termett és már tépte, kaszabolta, karmaival és tőrével az óriás inas hátát, olyan gyors ütésekkel, hogy szinte elmosódott az alakja mozgás közben. Ez a nemes harcos, akit Talissa csak kevéssé ismert, s akinek vadsága megrémítette, oly tébolyultan kaszabolta, az óriást, hogy észre sem vette a hatalmas kezet, ahogy az hátranyúl felé. Ahogy az elpusztíthatatlannak tűnő lény megragadta, a hős harcosnak már nem volt esélye. A szörny egy mozdulattal tépte fel a mellkasát és az élettelen tetemet a varázsló lábai elé hajította. A jann látta, hogy társa haláltusájában is azt a grimaszt öltötte magára ami harc közben annyira jellemző volt rá.

Talissa rémülten kapta arca elé kezeit. Sok halált látott már, de most egy társa veszett oda és még ha barbárnak is tartotta e furcsa lényt, mégis megrémítette a halála. Feje fölött a fellegek rohamos, szinte lehetetlen gyorsasággal sűrűsödtek, félhomályba borítva az egész csatateret. Talán az istenek takarták el szemüket, hogy ne lássák a vérengzést ami a boszorkány kénytelen volt végignézni.

Az órás lihegve hajolt le a bunkójáért amit elejtett. Hátsebéből ömlött a vér, de ez csak lelassította. Úgy tűnt még mindig a varázsló a célpontja, mintha ez lett volna szörnyű életének egyetlen célja, hogy elpusztítsa ezt a törékeny lényt és mindent meg is tett, hogy ezt valóra váltsa. A szörnyű fegyvere újra lesújtani készült, ám ekkor újabb társ jelent meg. Az arel papnő, kezében kardjával. Talán mások számára vicces lehetett, ahogy az apró nő szembenézett a monstrummal, de ő már csak ilyen volt, a veszély éltette, az őrület.

– Ne, tedd Ariel! – kiáltott a magasból Talissa, de hangját elnyomta százezer gyűlöletet harsogó ork.

A bunkó ismét lesújtott ám ekkor furcsa, már-már komikus jelenet történt. A fegyver, mintha megelégelte volna tulajdonosának tombolását, önálló életre kelt és kicsúszott az óriás kezéből. Igaz, hogy a háttérbe egy lovas ezt nagyon megbánta, de láthatóan mindenkit meglepett az arel papnő hihetetlen szerencséje. Pár pillanat múlva a monstrum felocsúdott és puszta kézzel akarta széttépni apró ellenfelét, ahogy a khállal tette, de ismét meglepetésben volt része. Reno Artoa tűnt fel a csata forgatagából és a lény fatörzsnyi lábai felé vetette magát. Ugyan kardjával nem tudott kárt tenni ellenfelében, de nem is ez volt a célja. Ahogy odaért teste még futtában átalakult, megnyúlt, és körülölelte az óriás két lábát, mint egy kígyó. Az átalakulás teljesen hihetetlen volt, de hatásos. A gúsba kötött lábú óriás hatalmas kivágott fa módjára dőlt el, épp az arel papnő felé. Mindenki ösztönösen menekült a közelről ahogy a monstrum padlót fogott, bezúzva a kövezetet és porvihart teremtve a környéken. Arielnek ideje sem volt megmozdulni, de úgy tűnt nem is volt rá szüksége. Épp az óriás törzse és karja között ácsorgott teljesen sértetlenül. Ösztönösen összehúzta magát, hogy kisebb célpont legyen és csak most nyitotta ki szemét, amit behunyt mikor a monstrum felé dőlt. Azon kívül, hogy feje búbjáig ellepte a por egy karcolás sem esett rajta. Mosolyogva megrázta a fejét és csak ennyit mondott magának fej biccentve:

– Micsoda szerencse…már megint.

Ahogy elrohant, hogy segítsen a kölyöknek, aki épp felvette eredeti alakját, az arel papnő árnyéka életre kelt. A nő futott tovább, ám az árnyék ott maradt és felkúszott a szörny hátára, majd testet öltött. Khasai Argos volt az, a mindig jó helyen levő szerencselovag, aki most azon ügyködött, hogy tőrét az óriás tarkójába mélyessze, több kevesebb sikerrel. Amikor végül sikerrel járt, a monstrum malac szemei elkerekedtek és üvöltve pattant fel, olyan lendülettel amit senki sem nézett volna ki belőle. Idegesítő ellenfelét azonban nem találta ott ahol volt. Az ugyanis mintha, csak egy tóba ugrana fejest eltűnt a monstrum hatalmas árnyékában, talán még fodrot is vetett. Az óriás képtelen volt felfogni az eseményeket. Zavartan kapkodta hatalmas fejét egy darabig, vér – és nyálfoltos szakállán látszott ahogy fújtat idegességében. Végül ziláltan, fáradtan fordult ismét a varázsló felé, amikor egy hatalmas kőtömb fejbe találta. Fejéhez kapott majd, immár némi félelemmel a tekintetében arra nézett ahonnan a találat érkezett. Az összeomlott ház romjain ott állt a Kopó! Egy karcolás sem esett fém testén, arcán titokzatos mosollyal, szemében elszánt ölni akarással jegyezte meg:

– Csak ennyit tudsz?

Senki nem tudta, hogy a monstrum értette e a szavakat, de ami ez után következett, azt bizonyosan megértette. A Kopó emberfeletti erővel sújtott le kardjával az óriásra.

BUMM!

Az ütéstől fél térdre roggyant a monstrum. A falon túlról több tucat ballista küldte a vár felé égő lövedékét.

BUMM!

A szörny már nem is védekezett, talán belátta, hogy jobb neki ha feladja a harcot. Ezer és ezer ork indult meg odakinn, hogy elveszejtsék az emberi védbástya első várát ebben a könyörtelen háborúban .

BUMM!

A hatalmas kard csontig hatolt az óriás lábában, átvágva inat, eret és húst. A várudvaron kétszáz hős kalandozó vívta reménytelen csatáját egy olyan hordával, mely ellen egy seregnek sem lett volna esélye.

BUMM!

Még egy csapás és a szörny bal lába elvált testétől, vérbe borítva az ezüst lovagot. A fájdalmas kiáltás betöltötte az egész csatateret ami most már teljesen sötétbe borult a viharfellegek között. Az ellenséges tábor közepén egy fekete zászló lobogott, büszkén hirdetve a Fekete Hadurak dicsőségét.

Talissa a fejéhez kapott. Csak ő látta az egész csatateret, csak ő tudta milyen reménytelen a helyzetük. Kétségbeesetten, sikoltva mutatott a sebesült szörnyre és abban a pillanatban egy hatalmas villám csapott le az égből, darabokra robbantva a kolosszust, amely nemrég még társait gyilkolta. A robaj egy pillanatra minden hangot elnyomott, de a pokol nem tűnt el, az itt volt a földön. A csata folytatódott.

Kopó, Lia és a Kölyök aggódva léptek a varázsló elé, de reményüket Khasai Argos mosta el, ahogy hirtelen felbukkant a Kopó árnyékából és a csata egy pontjára mutatott.

– Nézzétek!

Három hasonló óriás csörtetett feléjük a csatatéren át, mint amivel az imént végeztek, tépve, szaggatva félredobálva mindenkit aki az útjukba került, legyen az ork vagy ember.

Jahmar Abdul fáradtan tápászkodott fel. Jobb tenyerét az elhunyt khalon nyugtatta, baljával pedig a vár uráról készült szobor lábára támaszkodott.

– Ideje, hogy felkeljetek barátaim – suttogta.

Abban a pillanatban a khal vért köhögve felült. Láthatólag nem volt semmi baja és a reflexei is jól működtek, hiszen azonnal odébb kellett gurulnia, mert a szobor lelépett a talapzatáról, épp oda ahol az imént még ő feküdt. Lord Jericho szobra maga elé szegezte kő dárdáját és megindult a monstrumok felé, mintha a szobor úgy döntött volna megvédi kastélyát. Mögötte a kis társaság tagjai felkészültek életük talán utolsó csatájára.

Eközben odafent Talissa kétségbeesetten tekintett körül. A hatalmas ork tábor egy nagy sátrában valami vakító kék fénnyel világított. Körülötte mintha orkok futkároztak volna, de, hogy menekültek valami elől vagy támadtak azt nem lehetett kivenni. A kék fény pulzálásba ment át, olyan erős fénye volt, hogy több száz méterről is csak hunyorogva lehetett ránézni. Talissa megbűvölve nézte a jelenséget, a kék fény körbeölelte alakját, arcán egy könnycsepp gördült végig, ahogy megérezte mi fog történni. A csatatéren egy varázsütésre mindenki elejtette fegyverét, a fülsiketítő lárma egy pillanat alatt semmivé lett, ahogy a robbanás bekövetkezett. A könnycsepp egy pillanat alatt elpárolgott, ahogy semmivé lett a Fekete Hadúr százezres serege, a vár hős védői, és hét kalandozó, akik a múltba érkeztek, hogy megmentsék a jövőt.

Talissa izzadtan ült fel az ágyában. Elkerekedett szemekkel, kapkodott levegőért. Talán kiáltott is, mert a szoba ajtaja felvágódott és Sae a szobalánya rohant be ijedt arccal.

– Jól vagy úrnőm? – kérdezte, majd látva, hogy nincs baj megnyugodva hozzátette. – Talán rosszat álmodtál?

– Nem álom volt … – bámult rá Talissa, de tekintete a semmibe révedt – …a jövő!

Andris

Részlet az Árnyék naplójából

Könnyed léptekkel kocogtam, tudtam, hogy a csapat többi része lépésben halad lovával, amikor is halk beszélgetést hallottam a közelben. Lopakodva haladtam tovább, és hamarosan észrevettem, hogy az erdei ösvényen a hosszú egyenes végén 2 bandita figyeli az utat. Láthatatlanul nem okozott gondot megközelíteni őket. Gyorsan felmértem a terepet és rájöttem, hogy a fák között, még 3 bandita pihent. Várták a jelet, hogy a társaik szóljanak, hogy zsákmány közeledik feléjük. A felfedezésem jeleztem az ikertestvéremnek, aki nem szolt semmit a társainknak. Kivárt.

Tudtam, hogy nincs sok időm, mert hamarosan megérkezik a a testvérem a többi kalandozóval, és ha sokat töprengek kiderülhat a titkunk… úgyhogy gyorsan cselekedtem. Először a 3 pihenőt vágtam le. Nem okozott túl nagy kihívást, vagy túl nagy örömöt. Inkább ahhoz hasonlítanám, mint amikor zsákokon gyakoroltuk hogy hogy kell megadni a kegyelemdöfést az elesett ellenfeleinknek.
A művelet gyors volt, és viszonylag csendes, a két őr mégis felfigyelt arra, hogy valami nem stimmel.
Mind a ketten óvatosan kihúzott kardokkal jöttek hogy megnézzék, hogy mi volt ez a zaj, és hogy társaik miért nem válaszolnak a kérdéseikre.
Vártam… Vártam, amíg a 2 őr arcára kiült a döbbenet, és a rémület. Ekkor egy csendes rohammal megindultam feléjük, és néhány méterre tőlük előtűntem a semmiből. Igaz, zavarodottságukban egymást is akadályozták, így ez sem volt egy nagy csata, mégis ezt a szituációt már sokkal jobban élveztem. Elrohantam mellettük, 2 gyors erőteljes csapást mértem rájuk. A csí-nek, és a rohamnak köszönhetően kardomban meg volt a kellő erő, hogy a páncél és a csont se tartoztassa fel a pengémet. 2 test, és két fej hullott le az avarba.

Ekkor már hallottam, a lovak prüszkölését, és lábdobogását. Hallottam ahogy gyanútlanul beszélgetnek, még valaki meg is kérdezte, hogy mi bajuk van ezeknek a lovaknak? Áh kalandozók… ez a csapat mondja kalandozónak magát? Ezek sem jobbak mint a falusi parasztok. A lovak hamarabb megérzik a veszélyt, mint ezek ah… Talán a szürke csuhás srác. Ő talán érdemes az életre. Nem fecseg sokat, és látszik, hogy Ő is tudja magáról, hogy többet ér mint ezek a mihaszna naplopók…

Közben jeleztem a testvéremnek, hogy tiszta a terep, bár biztos vagyok benne, hogy már hamarabb tisztában volt vele. Mindig megérzi ezt az önelégült örömömet amit az okoz, ha pontosan a terv szerint sikerül elintéznem egy csoportot.
A csapat közben egészen közel ért, sőt tovább is haladtak azon a szakaszon ahol az előbb még a két őr gubbasztott.
Egyedül a már előbb említett szürke csuhás pattant le a lováról, és besétált az erdőbe.

Én ezt látva még gyorsan eltüntettem néhány nyomomat, hogy ne tudjanak utánam jönni.
A Csuhás szólt a többieknek, majd elmesélte a nyomokból, hogy mi történt.
A sebekből látta, hogy néhány perce történt az eset, tudta, hogy még a közelben kell hogy legyek, de még neki sem volt fogalma, hogy ki lehetett, és milyen okból intézte el ezeket az útonállókat.
Megpróbáltak utánam jönni, hogy többet megtudjanak rólam, de a nyomaimat hamar elvesztették.

Testvérem ismét érezhette az önelégült örömömet, én pedig bár nem láttam, tudtam, hogy csuhája alatt mosolyog azon ahogy a többiek a fejüket törik az eseten.

A hosszú unalmas utakon kifejezetten szórakoztattak minket ezek a kisebb események.

Amúgy a küldetésünk a 1 hét múlva Mind már oly sokszor, ismét sikerrel zártuk. A csapat a végső harcban megtudta, hogy ketten vagyunk, így a csuhás kivételével mindenkit megöltünk. Nem érdemelték meg sem az életet, sem azt, hogy a titkunkat megtudhassák. Így legalább nagyobb jutalomban részesülünk, hiszen csak 3 felé kellett osztani a jutalmat amit a megbízónktól kapunk.

A csuhás megígérte, hogy megtartja titkunkat, így békében elváltak útjaink. A Világnak több ilyen emberre lenne szüksége. Kevés KIEMELKEDETT van ebben az értelmetlen világban!

MadNed

A Kiválasztott

2010 április, péntek este van. Este 10 óra, éppen haza fele tartasz és egy pólóban vagy, és nem fázol, pedig már 22 óra is elmúlt. Elhatározod, hogy holnap egész nap nem csinálsz semmit, csap pihensz egész nap. Megérdemled, egész héten güriztél. Csupán egy programot tervezel holnapra, este elmész a haverokkal megnézed az Avatart…

Amikor hazaérsz már mindenki alszik. A zuhany most kimarad…. majd reggel. Beugrassz az ágyba, és már alszol is.

Szörnyű álomra ébredsz. Álmodban éles, kékes, sárgás vakító fényt látsz ami néhány pillanatra felvillan, majd újra teljes sötétségbe borul minden. Egyből felkapcsolod a lámpát. A lámba fénye egy alakot világít meg, aki valami különleges tárggyal rád mutat, és egy fénysugár vágódik bele a testedbe, majd az alak elteszi ezt a különös eszközt.
Nem érzel semmit, és a fénnyel magával nem is foglalkozol, hiszen az agyad leginkább arra összpontosít, hogy ki ez az alak, és hogy került ide.
Az alak furcsa ruhát visel. Egy fekete köppenyben van, mely egészen a földig leér. Arcát csuha takarja. A fekete ruhán furcsa jelek vannak…
Az alak egyszer csak mintha mondana valamit. Furcsállod, hogy a kiejtett szavak teljesen ismeretlenek, mégis pontosan tudod, hogy mit jelentenek…
“- Készülj az utazásra. Nincs sok időd éppen csak, hogy összeszedd a legfontosabb holmiijaidat amikre szükséged lehet az életben maradáshoz. Itt ez a zsák, ebbe minden belefér amire szükséged lehet.”
Ezek után egy hatalmas villanást látsz, valami féle energialökést, mely hátrarepít az ágyadba. A lámpád is kialszik…

Felébredsz… Azt a rohadt ***** éledbe de hülye álom volt gondolod, és gyorsan a lámpa kapcsolójához nyúlsz, hogy a világosság elűzze ezt a kellemetlen emléket…
A kapcsolót hiába kapcsolgatod, nem működik, csupán valami kékes sárgás fény szűrődik be az ablakon, melynek a fénye a testedre is rávetül…
Egy másik lámpa kapcsolójához sietsz, és örömmel konstatálod, hogy végre világos van…

De hülye egy álom volt….

Ekkor egy hátizsákot látsz meg a földön. Egy pillanatra elgondolkozol, majd elhúzod a függönyt, és kinézel az ablakon. A ház körül valami kékes sárgás aura látható. Innen úgy tűnik, hogy az egész házat körbeveszi. Olyan mintha egy félgömböt raktak volna rá a házra. És a gömb szép lassan zsugorodik…
Ráadásul a fénnyel mintha valami összeköttetésben lennél egy apró fénysugár végig követi a mozgásod.
Gyorsan odarohansz a xy hoz (Barátnő, szülő, kutya macska stb Mindenki helyettesítse be azzal akivel egy házban van) Alszik. Megpróbálod felrázni, de hiába nem ébred fel bármit is csinálsz. Elfog a pánik, de szép lassan tudatosul benned… Ez nem állom volt. Nincs sok időd, össze kell szedni mindent ami hasznos lehet az útra. Nem sok információd van, de az alak ruhájából, viselkedéséből és a hátizsák kinézetéből arra következtetsz, hogy nem ezen a földön, vagy nem ebben az időben hanem inkább egy középkori világba folytatódik az hamarosan a történeted.

A hátitáskába elkezded bedobálni a dolgaidat, és hamarosan rájössz, hogy mindent elnyel, még a táskánál nagyobb tárgyakat is….

MadNed

A Kölyök kardja

Zordiaknak jobb dolga nem lévén ismét csak a gondolataiba merült.
– Mindig is az öröklétre vágytam… 70 év munkája. Háhá há 70 év… 70 évig kutattam, küzdöttem, és hajszoltam, hogy legyen kellő tudásom, és hatalmam, hogy soha többet ne kelljen az idő múlása miatt aggódnom… És amikor már megszereztem minden tudást, és hatalmat, most itt vagyok egy kardba bebörtönözve… Háhá há áááá – Ha Zordiak nevetését bárki is hallhatta volna, egyből tudta volna, hogy nem őszinte kacagást hall. De senki nem halhatta, hisz nagyon ritkán láthattak az emberek nevető kardot. Zordiak tovább elmélkedett a sors e kegyetlen fintorán.
– 70 év. Tudás.. Hatalom… Talán túlbecsültem a hatalmam. Pedig falvakat, városokat volt hatalmam elpusztítani egyetlen varázslatommal. Ha akartam láva, vagy szökőár, vagy földrengés pusztította el a városokat, ha akartam betegségeket szítottam pusztán a gondolataimmal… És kellő hatalmam volt, hogy újjászülessek egy gyermeki testet szerezve magamnak… Azt hittem, legyőzhetetlen vagyok. És egy barbár győzött le. Minő szégyen.
Nem számítottam támadásra, pedig már napokkal azelőtt rájöhettem volna, hogy az életemre kíván törni. Ott voltak azok a jelek. Azok a jelek, melyeket 140 év elteltével is tisztán kivehetőek, de akkor túl nagyra voltam a hatalmammal, hogy észrevegyem a jeleket…
– Aztán amikor váratlanul, álmomból arra ébredtem, hogy repül felém egy kard, akkor egyből rájöttem, hogy az az átkozott barbár napok óta készül valamire. Egy barbár… Valaki megbízta. Az a varázskard az nem véletlenül volt a barbár kezében. Amint áthatolt a szívemen egyből tudtam, hogy egy lélekcsapda volt a kardban. Tudtam, hogy ez a sötétség nem a halál jele. A karban voltam rabul ejtve. A kard készítője szinte minden hatalmamtól megfosztott, de egyvalamire nem számított. Az emberek mágia és varázslatok nélkül is befolyásolhatóak. Szerencsére a sötétségből pszi képességeimnek köszönhetően hamar kitaláltam, így legalább láthattam, hogy mi folyik a környezetemben. Igaz hallani, érezni továbbra sem tudtam, de az évek folyamán megtanultam szájról olvasni és egyéb ügyes praktikákat, így egyre többet tudtam érezni a világból… Volt időm, és sajnos, még lesz is… 140 év.. ennyi telt el, hogy ebben a rohadt karba vagyok bezárva…
– Tehát hamar rájöttem, hogy láthatok, majd megtanultam, hogy hogy komunikálhatok. Először csak a gyengébb elméjű emberekkel tudtam pszionikusan beszélgetni, de később ez a képességem is sokat fejlődött. És hamar rájöttem, hogy az emberek milyen könnyen befolyásolhatóak. Háháhá a sors iróniája… A hatalomvágyam vitt a sírba, és most mások hatalomvágyát használom fel céljaim eléréséhez. Sosem felejtem el, hogy milyen egyszerű volt az az átkozott barbárt eltennem láb alól. Háhá há. Először is kerestem egy könnyen befolyásolható fiatal harcost. A Barbár állandóan szívatta szegényt, egész úton, így tudtam, hogy utálja a barbárt. Pszionikus képességemmel elkezdtem hát beszélgetni vele. Ígértem neki pénzt, hatalmat gazdagságot… Megígértem, hogy megtanítom a mágiámra, amit eleinte nem hitt el, de amikor sikerült az első villámot kilőnie a kezéből, akkor már nyert ügyem volt. Tudtam, hogy varázslattal nem győzheti le a barbárt, ahhoz sokat kell még tanulnia, így különböző növényeket gyűjtettem vele, majd lépésenként utasítottam, hogy miből mennyit, és hogyan keverjen össze. Jóóóó erősre sikerülhetett a méreg, hisz még a barbár sem bírta 5 percnél tovább. Elég volt egy falat a mérgezett kajából, és már vége is volt. Mekkora szerencsém volt, hogy pont találtunk egyet abból a ritka növényből…
Így végre a kard egy olyan ember kezében volt aki irányítható. Bár azt nem tudtam meg hogy a Barbár hova igyekezett, vélhetőleg a megbízójának készült visszavinni a kardot, mindenesetre tudtam, hogy el kell rejtőznöm, és kell keresnem valakit, aki talán értelmesebb mint ez a bolond harcos. Kell valaki, aki képes megtanulni mindazt amit 70 év alatt megtanultam. Aki talán megszerezheti azt a hatalmat ami egykor nekem is a hatalmamban volt. Ha ez sikerül, akkor megtanítom neki, hogy hogy lehet örök életű, és hogy ezzel a varázslattal, hogy hozhat engem is vissza az élők sorába. Már várom azt a napot amikor egy csecsemő életét elrabolva újjászületek egy gyermeki testben.
– De ehhez kell valakit találnom, aki élete vége előtt képes ekkora hatalomra szert tenni…
– Szóval a harcos könnyen befolyásolható volt. Könnyen elhitettem vele, hogy a varázslat amit most tanítottam neki az mindenkit meg fog ölni. Így könnyű volt rávenni, hogy támadja meg a helyi rabló banda házát. Berontott a házba, majd elmormolta a varázslatot. Hogy meglepődött, hogy nem történt semmi… Újra és újra elmondta a varázslatot… még akkor is ezt mormolta amikor a mellkasát átdöfő kard miatt vér bugyogott ki a szájából. Szánalmas szerencsétlen.
– Abban bíztam, hogy találok a rablók között egy fiatal tehetséget, akit taníthatok. Ehelyett mielőtt kapcsolatot teremthettem volna bármelyikükkel, eladtak egy erekje gyűjtőnek.
Évekig a falon lógtam, és néhány idióta kereskedőn, és szolgákon kívül senkit nem találtam akivel érdemes lett volna beszélnem. Kijutni nem volt könnyű, mert a kastély jól volt őrizve. Egyszer valakivel megpróbáltam kivitetni magam, de észrevették. A szerencsétlen majdnem elárulta a titkomat. Még jó, hogy egy meggondolatlan katona eleresztette azt a nyílvesszőt. Pedig már majdnem elmondta a titkomat…
– Így hát vártam. Tudtam, hogy van időm, csak jöjjön valaki, aki ki tud juttatni anélkül, hogy lelepleződnék.
– Egy nap érdekes emberek jöttek, érdekes titkokat kutattak. Volt ott ez az ifjú. Fiatal volt, de látszott rajta hogy rendkívül tapasztalt. Éreztem rajta, hogy ő kijuttathat innen, és talán még tanítani is érdemes. A kapcsolatot nem tudtam egyből felvenni vele, de egy apró pszi lökés elég volt, hogy feltekintsen a falra, és meglássa a kardot. Levette a falról, és látszott rajta, hogy azon gondolkozik, hogy mit érzett, mért kapta reflexből oda a szemét ahol a kard van. Végül úgy döntött, hogy elrakja a kardot.
– A következő napokban rengeteg érdekes dolgot láttam. Remélem, hogy a Kölyöknek, mert ily hívják a társai, legalább akkora tehetsége lesz a mágiához, mint egyéb dolgokhoz. Fiatal kora ellenére rendkívül jól ért a fegyverforgatáshoz, a gyilkoláshoz, a lopakodáshoz, és egyéb sötét praktikákhoz. Gondolkozása hűvös, és számító. Kora ellenére bölcs, és megfontolt… És a hatalomvágya…. Óóó igen… Ő lesz az emberem. Csak legyen elég tehetsége a mágiához…

MadNed

TORNÁDÓ JIM

- Prológus -

– Igérd meg, ha világos bõrü lesz, megölöd! Igérd meg! – zihálta Laura.
– De, asszonyom… – tiltakozott Nuissance.
– Igérd meg!
– De mit momdok az úrnak?
– Hogy halva született. – Laura csinos vonásait eltorzították a vajúdás fájdalmai.
– Nem tudhatja meg, hogy nem tõle van a gyerek.
Az ajtó elõtt álló õr semmit nem hallott ebbõl a párbeszédbõl, csak az ezután következõ fájdalmas sikolyokat, azok is alig szûrõdtek át a vastag faajtón. Az úrnõ testõreként minden egyes sikoly tõrként döfött a szivébe, és minden akaraterejére szüksége volt, hogy ne akarjon berontani a szobába. Mikor felhangzott az egészséges gyermek sírása, majdnem nagyobb volt a megkönnyebülése, mint az ujdonsült anyának.

- 1 -

Elvendwynn északi részén egy hegyvidéki grófságban születtem. Három éves voltam, mikor elkezdték a tanításomat. Felfedezték, hogy tehetségem van a mágiához, és ezt ki akarták aknázni. Ötévesen tanultam írni és olvasni. Hétévesen verekedtem elõször korombeli fiúkkal. Hagyták. Ekkor derült ki, hogy mennyire gyors és vad vagyok. Ezért kezdtek harcra is tanítani. Mindenkit meglepett, mikor egy nagy, brutális fegyvert választottam. Mára olyan vagyok a harcban, mint a forgószél. Veszett gyors és pusztító. Jim pedig a kedvenc mesefigurám volt. Ezért lettem Tornádó Jim a külvilág számára. A valódi nevem Corum Carvioni, de mondhatnám Corum Ravenwood-nak is.
De kezdjük az elején. Gyerekkoromban mindenki úgy tudta, teljesen normális, családbeli gyerek vagyok. Mikor meghalt Nuissance, az öreg dadus, én 23 éves voltam. Szegény jó dadus nem akarta a sírba vinni a titkait. Ezek közt volt az is, hogy valójában a király, Roub’he Ravenwood fia vagyok. A meglepetés után csendes pánik, és szomorúság futott végig a váron. Szerencsére apám, a Carvioni, valóban fiaként szeretett és nevelt, ezért úgy döntött, hogy nem tagad ki, nem hozza nyilvánosságra a szégyent, továbbra is saját fiának tekint. De tudtam, hogy soha nem fogja megbocsátani se nekem, se szeretett anyámnak. A szolgálók suttogása is bántó volt, és a világra is kiváncsi voltam. Ezért önként hagytam el a grófságot, ahol azt mondták mindig visszavárnak. Egyszer talán haza is megyek. Még nem tudom. A király egyszerûen nem érdekel. Õ valószínûleg azt sem tudja, hogy létezem. És ez így van jól.
Összeszedtem magamnak egy kis úti csomagot, némi tartós kaját, valamennyi pénzt, a fuvolámat és a handzsáromat, – váltás ruhát nem akartam cipelni, úgy döntöttem, inkább varázslatokkal tartom rendben a ruázatomat – és elindultam. A Draconis Birodalom felé vettem az irányt. Mikor átléptem a határt egy kissé fájt a szívem, hogy itt hagyom ezeket a gyönyörú erdõségeket. Ez, és az ismeretlentõl való szorongás miatt majdnem visszafordultam, de erõt vettem magamon és tovább mentem. Hamarosan be kellett látnom, az emberek nem is különböznek annyira tõlünk, mint hittem. Mindazonáltal nehéz volt elfojtanom a viszolygásomat a sok mosdatlan, faragatlan emberi paraszttól. Nem egy éjszakát kellett mocskos, lerobbant fogadóban töltenem, egyszerû emberek közt. Egyedül, vagyon nélkül járkáltam hetekig, mire elértem egy nagyobb várost. Bár taszított az emberek nyüzsgése, zajossága, bûze, mégis megörültem neki, mert úgy gondoltam itt kultúráltabb ellátásban lehet részem. Nos, ebben igazam is volt, meg nem is. A korábbi falvak még közelebb voltak Elvendwynn-hez így nem voltam túl feltünõ. De itt már leplezetlenül megbámultak, a gyerekek ijedten bújtak anyjuk szoknyája mögé. A szállodának csufolt fogadóban csend lett mikor beléptem, és minden tekintet felém fordult. Nyugodtan odaballagtam a portás-csaposhoz, aki merev tekintettel bámult rám.
– Egy szobát szeretnék éjszakára, forró fürdõt, és vacsorát.
A fickó csak bámult rám.
– Hallottad, amit mondtam?
Erõtlen bólogatás volt a válasza. Sóhajtottam, és – mivel kezdtem kiismerni az embereket – letettem egy aranyat a pultra. A csillanás feloldotta a révületét. Megfordult, levett egy kulcsot a falról, és elém tette. Aztán bekiabált valami hátsó helységbe:
– Cunna, készíts fürdõt a tízesbe. – majd felém fordult. Ekkor kilépett onnan egy alacsony, vékony, de inas nõ. Alaposan végigmért, aztán felment a pult melletti lépcsõn.
– És mit óhajt vacsorázni az úr? – kérdezte a portás immár nyájas mosollyal.
Elfojtottam a vágyat, hogy szájon vágjam.
– Lemthial forgamte. – arcára fagyott a mosoly – Zölddiós pulykamellet. – kényszeredett bólogatás.
- Foglaljon helyet, azonnal tálaljuk.
Megvárta, míg megfordulok és elindulok egy üres asztal felé a távolabbi sarokban, aztán hátrakiáltott a konyhába. Ekkor oldódott fel a hangulat a teremben, és akadozva bár, de újra indult a beszélgetés. Persze így is igen sok kiváncsi, gyanakvó, vagy egyértelmûen ellenséges pillantást tehettem zsebre. Hamarosan kijött egy szakács, és halkan beszélgetni kezdett a portással. Néhány szót váltottak csak, majd a csapos olyan bûnbánó arccal indult felém, mintha tényleg szégyelné, hogy nem tudnak adni ebbõl a csodálatos ételbõl.
– Ööö…Sajnálom uram, de… sajnos nem tudunk zölddiós pulykamellel szolgálni. Ööö… nem választana valami mást, ha meg nem sértem?
Szigorú arckifejezést vettem fel, mintha haragom elfojtásával küzdenék.
– Hmm… legyen akkor panírozott csirkecomb.
– Azonnal uram! – megkönnyebülten sietett vissza a pult mögött várakozó szakácshoz.
Hamarosan megkaptam a vacsorámat. Izlett. Rendeltem hozzá zamatos fehérbort, hogy még jobb legyen. Aztán felvonultam a szobámba, ahol már ott állt a dézsa, tele gõzölgõ melegvízzel. Tudtam, hogy ez a legtöbb, amit egy ilyen helyen adhatnak, mégis ilyenkor eszembe jut, mennyi kényelmet hagytam Elvendwynnben. Levetkõztem, és átadtam magam a fürdõ élvezetének. Sajnos nem sokáig élvezhettem zavartalanul, mert valaki kopogtatott az ajtón.
– Ki az? – kiáltottam ki bosszúsan.
– Cunna. – válaszolt olyan halkan, hogy alig értettem. – Tudja…egy aranyba sokféle szolgáltatás belefér, és én szívesen felajánlom szolgálataimat.
– Miféléket? – kérdeztem vissza.
– Hát tudja, uram, amikor egy férfi és egy nõ…
– NEM!… Köszönöm, de nem tartok igényt eféle szolgáltatásokra. – hogy én és ez a alacsonyrendû, mûveletlen embernõ… még a gondolat is elborzaszt. Ráadásul ki tudja mennyi nyavalyát szedett már össze, fõleg, hogy nem láttam itt rajta kívül más szolgálókat…
A fürdõ végeztével leültem az ágyra – szerencsére itt nincsenek csótányok – és elõvettem a fuvolámat. Egy ébenfa doboz bársony béléssel, azonbelül selyemkendõbe csomagolt, ezüstbõl készült hangszer. Méregdrága mestermû. A férfivá válásom alkalmából kaptam apámtól. Úgy vigyázok rá, mint az életemre. Mikor játszani kezdtem, megszûnt a külvilág. Csak a melódiák léteztek. Csak én és a fuvola. Tökéletes páros. A szívszorítoan gyönyörû dallamokat csak a süket falak hallották.
Mire befejeztem, már besötétedett. Bár eddig semmi sem indokolta az efféle elõvigyázatosságot, azért nem árt az óvatosság, ezért idéztem egy otthon szellemet, hogy vigyázzon az álmomra. Aztán lefeküdtem, és hamar el is aludtam.
Elõvigyázatosságom ezúttal azonban nem volt hiába való. Két órát ha alhattam, mikor behatolót jelzett a szellem. Csendben magamhoz vettem a kardomat, és vártam. A hold szerencsére elég fényt nyújtott, így remekül láttam mindent a szobában. Az ablakon bekúszó fiatal fiút is, kezében tõrrel. Lehetett vagy 16. Megvártam, míg teljesen bemászik. Egybõl az ágyam felé fordult, és döfésre emelte a tõrét. Gyorsan legurultam az ágyról, elkaszálva a lábait. A tõr a matracba fúródott, a fiú pedig elvesztette az egyensúlyát. Ezt kihasználva felálltam mögötte, és egy fordulattal lecsaptam a fejét. Aztán lámpást gyújtottam, és lesiettem a portásért. Álmosan morogva jött föl, hogy mit akarok. Aztán mikor meglátta a hullát, egybõl kiment az álom a szemébõl. Meg a szín az arcából. Remegve állt egy helyben. Csak akkor tért magához, mikor megragadtam a gallérját.
– Intézkedj, hogy ezt eltüntessék innen!
– I…Igen…a-azonnal. – hebegte, majd kiment. Én meg leültem az ágyra és vártam. Hamarosan csörtetés hallatszott és négy katona lépett a szobámba. Városõrök. Mindjárt tudtam, hogy aznap már nem alszom.
– Mi történt itt? – kérdezte a szakaszvezetõ, miközben szétnézett a szobában, majd alaposan végigmért engem is. Túlságosan is.
– Ez az ember álmomban meg akart ölni, és feltehetõen kirabolni. – mutattam a hullára.
– Igazán? És mi erre a bizonyítéka? – kérdezte a katona szúrós tekintettel. Hirtelen ideges lettem.
– Nézze meg! Ott a tõr a kezében. Mi másért mászott volna be a szobámba az éjszaka közepén?
– Hogy miért volt tõr a kezében, azt nem tudom, de lehet hogy eszébe sem jutott megölni, vagy kirabolni magát, csak eltévesztette a szobáját. Ezért nem kellett volna megölnie.
Egy pillanatig döbbenten meredtem a városõrre. Leplezetlen gyûlölettel nézett vissza.
– Ezt nem gondolja komolyan! – mondtam aztán fogcsikorgatva dühömben.
– Már miért ne? Szóval, miért ölte meg ez a szerencsétlen fiút? Nem. Majd az õrszobán megbeszéljük. Kérem jöjjön velünk.
Nem erre gondoltam, mikor tudtam, hogy nem alszok ma már. Ez rosszabb. Erõt vettem magamon, mert tudtam, hogy ha el is tudnék bánni mind a néggyel egyszerre, mégiscsak városõrök. Mást kellett kitalálnom. Nyugalmat erõltettem az arcomra, felöltöztem, összeszedtem mindenemet, elküldtem az õrszellemet, és velük mentem. Egészen az utcáig. Ott idéztem egy város szellemet, és megkértem, hogy rejtsen el. Majd hirtelen futni kezdtem és gyorsan megkerültem a katonákat. Vigyorogva figyeltem, ahogy négyen négyfelé kezdenek rohanni, és lándzsáikkal hadonászva próbálnak elkapni. Játszva ki tudtam kerülni õket. Megvártam, míg eltávolodnak tõlem, és elindultam kifelé a városból. Mikor kiértem, a szellemet vissza küldtem az asztráltérbe, és a hold fényében indultam tovább.

- 2 -

A következõ napok ismét eseménytelenül teltek. Itt már ha találkoztam valakivel, az biztos, hogy megbámult. Voltak akik féltek, voltak akik csak kiváncsian csodálkozva néztek végig, és voltak akik amint felismerték elf vonásaimat, gyûlölettel tekintettek rám. De se megszólítani, se hozzám érni nem merészeltek. Ahogy közeledtem Turan-hoz, a hegyek közti átjárót õrzõ erõd-városhoz, egyre több faluban hallottam rebesgetni valami Robin of Locksley nevét. A köznép hõsként tisztelte, pedig közönséges rabló volt. Szemtelen utonálló. Állítólag csak a gazdagoktól lopott, és szétosztotta a szegények közt. Persze. Õ is látja, ha valakitõl egyszerûen nincs mit elvenni. Amit rabolt, azt valószínûleg a csapata szegényei közt osztotta szét. Ötven arany volt kitûzve a fejére. Közvetlenül Turan elõtt, egy erdõs szakaszon, ahol a fák fölött már látszott a vár, jártam , mikor valami rossz elõérzetem támadt. Késõn. Az egyik bokorból elõlépett egy zöldruhás, vigyorgó alak.
– Üdvözöllek, nemes idegen. Miféle szerzet vagy te, ha meg nem sértelek kérdésemmel?
Micsoda szemtelenség!
– De. Megsértesz. Ki vagy és mit akarsz?
– A nevem Robin of Locksley. A gazdagok adományait gyûjtöm a szegények számára. Megkérnélek, add át értékeidet. És, kérlek, ne próbálkozz semmi butasággal. – ebben a pillanatban lépett elõ mögötte négy ember, meg mögöttem is négy. Elõnytelen helyzet.
– Az én nevem Tornádó Jim – mondtam jó hangosan, hogy mindegyik hallja – és nem adok át nektek semmit.
Hirtelen megfordultam, és pokoltüzet varázsoltam az ott álló haramiákra. Persze csak egy kissebbet nehogy a fák begyulladjanak. De ennyi is elég volt, hogy mind a négy ember tüzet fogjon. A lökéshullámtól pedig elestek, úgyhogy ezekkel nem lesz több gondom. Legyûrtem a pillanatra rám törõ szédülést, és miközben megfordultam, elõhúztam a kardomat. Elmosolyodtam, mikor a többi utonálló megnyúlt arcára tekintettem.
– Ez bizonyára butaság volt. – mondtam, majd feléjük lendültem.
– A francba! – morogta Robin és az emberei mögé ugrott.
Megcsóváltam a fejem gyávasága láttán, majd lendületbõl levágtam két emberét. A másik kettõ erre eldobta a fegyverét, és futásnak eredt.
– Egyedül maradtál. – mosolyogtam Robinra, és felé mutattam a kardommal.
– Hát jó! – mosolygott vissza és elõhúzta saját, egyenes kardját.
Az elsõ pengeváltásokból kiderült, hogy csúnyán alábecsültem. Még megsebeznie is sikerült a bal karomat. Késõn hárítottam a vágását. Ettõl függetlenül nem volt igazi ellenfél. Nemsokára több sebbõl vérezve térdelt
elõttem a földön. A kardját már kiütöttem a kezébõl.
– Szemtelenség, hogy ilyen közel a várhoz próbálkoztál.
– Tudom. – mosolyodott el bágyadtan.
– Tudod mennyi a vérdíj a fejedért? – kérdeztem.
– Harminc arany?
– Ötven! – elismerõen biccentett.
– Jól fog jönni. – mondtam, és meglendítettem a kardom.
A fejetlen test még rángott néhányat, aztán elcsitult. Egy kezelés varázslattal meggyógyítottam a karomat. Letisztítottam a kardomat, és elraktam. Aztán felvettem Robin levágott fejét, és beballagtam vele a várba.
A kapuõrõk igen bizalmatlanul fogadtak, fõleg hogy egy levágott emberi fejet cipeltem, de megismerték Robin-t, és beengedtek. Sõt, el is kisértek a parancsnokhoz.
A parancsnok egy negyven körüli, szikár férfi volt. Szúrós tekintettel mért végig. Majd megpillantotta Robin fejét, és egy pillanatra elkerekedtek a szemei.
– Úgy. Szóval a vérdíjért jött?
– Tulajdonképpen igen. És szeretnék eltölteni itt egy nyugodt éjszakát.
Morcosan összehúzta a szemöldökét.
– Nos, az éjszakája nyugodt lesz, ha rajtunk múlik. Ami pedig a vérdíjat illeti… – azzal kihúzott egy fiókot az íróasztalán. kivett belõle egy ládikát, és kiszámolta belõle az ötven aranyat.
– A fejet ugye itt hagyja… Milyen névre írhatom a nyugtát?
– Nyugtát?
– Igen. Ez bizonyítja, hogy jogosan a magáé ez a pénz. Valamint itt is bizonyíték, hogy maga már felvette a vérdíjat. De ezt tudnia kéne, hamár hivatásos fejvadász.
– Nem vagyok hivatásos fejvadász.- morogtam. – Tornádó Jim.
Egy pillanatra furcsán nézett rám, aztán mintha gondolatban vállat vont volna, megírta a nyugtát. Egy példányt nekem adott, egyet megtartott magának.
– Melyik a legjobb szálloda itt? Azt szeretném, hogy a nyugodt éjszaka kellemes is legyen. – kérdeztem, miután eltettem az ötven aranyat.
– Menjen a …Három Csillagba.
– Köszönöm. – azzal kiléptem a városba. Sétáltam egy keveset és megállapítottam, hogy ezen látszik, hogy katona város. Tisztaság, és szögletes rend. Sehol egy kéregetõ koldus, ricsajozó, veszekedõ házaspárok, semmi ilyesmi, csak szigorú fegyelem. Megkerestem a Három Csillag szállodát és beléptem. Egy takaros elõtérbe érkeztem. A portás elé léptem, akit mintha skatulyából húztak volna elõ. Arcán semmiféle megilletõdés nem látszott láttomra. Sõt érzelem sem, csak udvarias érdeklõdés.
– Jó napot, uram. Segíthetek valamiben?
– Igen. Egy szobát szeretnék éjszakára, fürdõt, és vacsorát.
– Értem. Parancsoljon uram, a 36-os szoba az öné.- adott egy kulcsot. – a fürdõ természetesen jár a szobához. Vacsorázni pedig kérem fáradjon át az étterembe. Amennyiben szórakozni támad kedve, kiváló kaszinónk várja az alsó szinten.
– Köszönöm. – válaszoltam, és átmentem az étterembe.
Belépésem ezúttal is feltûnést keltett, nem minden ember látott már fekete elfet, de meglepõen gyorsan napirendre tértek fölötte. Leültem egy asztalhoz. A pincér szinte azonnal ott termett.
– Üdvözlöm, uram. Mivel szolgálhatunk?
– Lemthial forgamte. – válaszoltam enyhe mosollyal.
– Zölddiós pulykamell. Kitûnõ választás, uram. Ajánlhatom hozzá a 4020-as Chamtain Nugome-t?
Elhûlve néztem rá. Nem csak hogy megértette, mit kérek, de adnak is, ráadásul egy kitûnõ fehébort ajánl hozzá. Ez már valami!
– Igen, az remek lesz.- válaszoltam.
A pincér biccentett, és elment. Most volt idõm szétnézni egy kicsit a teremben. Egy elég nagy, deszkapadlós terem, a falak és a plafon is faborítással. Középen két lépcsõfok vitt le egy márványmedencéhez, aminek a vízszintje így pont a fentebbi padlóval esett egy vonalba. A medence körül faragott padok, fölötte pedig egy nagy kristálycsillár lógott. A megvilágítást négy kisebb tette teljessé. Párnázott székek biztosították a kényelmes étkezést, a faragott asztalok mindegyikén található illatos gyertyák pedig a hangulat javításáért feleltek.
Az egyik falon lévõ hatalmas kandallóban barátságosan lobogott a tûz. A másik falnál, egy dobogón zenészek játszottak halk, kellemes dalokat. A harmadik fal tulajdonképpen egy hatalmas ablak volt, ami egy szép kertre nézett. A negyedik falon volt az átjáró az étterem és az elõtér között, valamint a konyhába. Ezt a falat néhány vadásztrófea, meg egy kép díszítette. A képen egy elf volt látható. Mikor megérkezett a pincér a borral, megkérdeztem kit ábrázol a kép.
– Gróf Laurenth Ravenna-t, a szálloda alapítóját és tulajdonosát. – válaszolta.
Így már érthetõ honnan ismerheti a pincér az elf ételek neveit. Hamarosan megjött az étel is, egy nagy tál zölddiós pulykamell. Egy picivel talán több méz volt rajta a kelleténél, de egyébként kitûnõ volt. A kiváló bor pedig remekül harmonizált a hús utóízeivel. Már majdnem otthon éreztem magam. Még néhány percig hallgattam a muzsikát, aztán felmentem a szobámba. Egy kicsi, de tiszta elõszoba fogadott. Hogy honnan került elõ, nem tudom, de mielõtt becsukhattam volna magam mögött az ajtót, ott termett egy inas.
– Ha óhajtja, küldünk Önnek néhány rabszolgalányt, akik segédkeznének a fürdésben.
– Hm. Köszönöm. Majd jelzem, ha fürdök.
A fickó biccentett, majd kívülrõl becsukta az ajtót. Most volt egy kis lehetõségem szétnézni. Balra fürdõszoba, szemben egy nagy hálószoba. A fürdõben valódi kád, a hálóban baldachinos ágy. Úgy döntöttem ideje fürdeni.
Elindultam a porta felé, hogy szóljak, küldjenek egy rabszolgalányt., amikor szembejött egy a folyosón. Hosszú barna haja volt, nagy, fekete szemei és bájos arca. A vonásaiból egyértelmûen látszott, hogy karcs. Szolgálatkészen állt meg elõttem.
– Gyere, fürdess meg. – intettem, és visszamentem a szobába. A kádban készen várt a meleg fürdõ. Ekkor vált gyanússá az egész, és átnéztem az asztrál világba. Jól sejtettem. Szellemek hada lesi a vendégek minden kivánságát. Mindegyik úgy néz ki, mint az az inas.
Levetkõztem és beleültem a kádba. A lány is levette a hosszú ruháját, nehogy vizes legyen. Most, hogy többet láttam belõle, meg tudtam állapítani, hogy ugyan messze van Andír remekeitõl, azért nem lehetett olcsó rabszolga. És ért is ahhoz, amit csinálnia kell. Elengedtem magam, és hagytam, hogy tegye a dolgát.
Miután végeztem a fürdéssel, több, mint két órán keresztül játszottam a fuvolán. Aztán úgy döntöttem, megbízok a helyi szellemekben, és eltettem magam másnapra.
Másnap kipihenten, frissen ébredtem. Egy kiadós reggeli után összeszedtem a cók-mókomat, és leballagtam a portáshoz.
– Jó reggelt, uram. – üdvözölt. – Remélem, jól érezte magát nálunk.
– Ó igen. Mennyivel tartozom?
– Két arany lesz, uram. Ha gondolja, írjon valamit az emlékkönyvbe. – tett elém egy nagy könyvet, ami a feléig tele volt írkálva, meg tintát, tollat.
Két arany elég borsos ár egy éjszakára – ismerem már a Draconis-i árviszonyokat – de ezúttal nem sajnáltam, kifizettem. Megragadtam a tollat. “Gróf Laurenth! Az Ön szállodája csodálatos színfolt ebben a romlott országban. Igazi felüdülés volt az itt töltött éjszaka. Corum Carvioni” írtam Speretheil-ül. Aztán kiléptem az utcára, és hamarosan úton voltam a fõváros, a híres Drák felé.

- 3 -

Azt el kell ismerni, igen szép tájak vannak ebben a birodalomban. Hatalmas, füves dombvidékek, kiterjedt öreg erdõk, kristálytiszta tavak. Vadak, halak, s mi jó falat, minden van itt. Mégis hiányzik belõle a Ravenwood-i erdõk varázsa. Az a hangulat egyszerûen utolérhetetlen. Persze ennek az országnak is meg van a maga hangulata. A rongyos parasztházakból álló kis falvak, a koszos, zsúfolt városok, tele büdös koldusokkal, a szemtelen, nagyképû utonállók mind, mind a Draconis birodalom hangulatához tartoznak, sõt szerves részét képezik.
Amikor kibukkantam a fák közül, nem messze elõttem egy tó látszott. A tavon egy csónak ringatózott. Egy férfi, rettenetesen puccos ruhában, meg egy nõ, még puccosabban. Amennyit láttam belõlük, az is bõven sok volt. A nõn vastagon el volt túlozva a festés, és ízléstelenül sok ékszert hordott. A férfin fehér paróka volt, a ruháján meg rengeteg csipke. És persze velük volt egy erõs rabszolga is, aki evezett. A parton láttam még egy rabszolgát, aki egy kocsit, meg a lovakat õrizte. És a tó fölött végre elõtûnt a fõváros. Mint egy lapos, szürke hegy. Most láttam, hogy igaz, amit hallottam. Messzirõl egy épületnek látszik az egész város. Persze mindenhol tornyok, és apró kémények tarkították. Közelebb érve már el lehetett
különíteni a külváros szegényes kunyhóit a belsõ takarosabb házaktól. Ahogy beértem a városba különös dolgot tapasztaltam. Az emberek itt végigmértek, aztán mentek tovább, mintha már láttak volna. Egyedül a gyerekek néztek meg alaposabban. némelyik szemtelenül közel is jött, de elég volt rájuk nézni, máris hátra ugrottak.
Beljebb, a jómódúbb polgárcsaládok környékén keresztül mentem egy zsúfolt piactéren. Éredeklõdve nézegettem az árusok különféle áruit. Szinte minden kapható volt. Fegyverek, rabszolgák, ételek, örömlányok, használati tárgyak, ékszerek, ruhák, mindenhol zsivaj, tömeg, és indulatos lökdösõdés. Éppen egy szebb rabszolganõre vetettem egy pillantást mikor megéreztem egy ügyetlen kezet a zsebeim környékén tapogatózni. Elkaptam a csuklóját és magam elé penderítettem. Egy fiatal lány volt, lehetett vagy 12 éves. Ami a legfájóbban érintett, hogy koszos rongyai, és piszkos, ápolatlan bõre és haja ellenére is látszott rajta, hogy elf. Kócos, barna haja csómósan tapadt az arcára, égkék szemei szikrákat szórva, haragosan néztek rám. Dacosan összeszorította a száját, és várta, hogy mit csinálok vele. Elõszõr el akartam zavarni egy pofon kiséretében, aztán úgy gondoltam, még hasznos is lehetne, ha sikerülne megszelidíteni. Szó nélkül húzni kezdtem magam után egy csendesebb utca felé.
– Na idefigyelj. Ugye tudod, hogy mit érdemelnél? – kérdeztem aztán magam felé fordítva.
Nem válaszolt, de egy kis érdeklõdés csillant a szemében. Azonnal el is tûnt. Látszott rajta, hogy mindenre fel van készülve, de küzdeni fog.
– Le kéne vágni a kezedet! – erre megpróbálta elrántani a karját, de erõsen fogtam a csuklóját. Ennek ellenére meglepõ erõ volt vékony karjában.
– De nem fogom levágni, ha segítesz nekem. Sõt! Fizetést is kaphatsz.
Elõször láttam valódi kiváncsiságot a szemében. Most másképp nézett rám.
– Mit szólnál napi egy ezüsthöz? – felcsillantak a szemei. Szegényke ennyit ritkán szedhetett össze tolvajlással.
– És mit kéne csinálni? – Kedves, csengõ hangja lehetett volna, de meg volt erõltetve, és így torz, rekedtes volt.
– Elsõként megfürdeni. – néztem rá szigorúan.
Választ sem várva odahúztam egy árushoz, aki ruhákat árult. Kiválasztottam néhány kényelmes, testhezálló, de jobb minõségû ruhát. Aztán berángattam a legközelebbi fürdõbe, és a rabszolgák gondjaira bíztam.
– Fürdessétek meg, szedjétek rendbe! Ezeket a ruhákat adjátok rá, ha kész, a mostani rongyait meg égessétek el!
A fürdõmesternek kifizettem öt rezet, és meghagytam neki, hogy az illatszerekkel csínján bánjanak. Aztán leültem egy padra, és vártam. Úgy háromnegyedóra múlva a rabszolgák visszahoztak egy kislányt. Azok a ruhák voltak rajta, amiket vettem, de szinte semmi egyéb hasonlóság nem volt. Geszetnyebarna haja lágyan omlott a vállára és fényes keretbe foglalta helyes arcát. Mindazonáltal haraggal nézett rám, hogy ilyen kínzásoknak vetettem alá. Haragudott a rabszolgákra is, akik megkínozták. Ránéztem asztrálisan is, és meglepve állapítottam meg, hogy erõs, de vad mágia van benne. Az auráját azonban bíbor színûre festette a harag, és eltorzították az utcán töltött évek.
Odaléptem, megfogtam a csuklóját, és távoztunk a fürdõbõl. Bevonszoltam egy sikátorba, ahol nem láthatnak minket, és magam felé fordítottam.
– Na, ide figyelj! Jó ha tudsz valamit. Látod azt a szeméthalmot? – mutattam egy kupacra a sikátor belsejében. Bólintott.
Látványosan kántálva, és hadonászva varázsoltam egy egész kis pokoltûzet, és felrobbantottam a halmot. A lány ámulva nézett rám.
– Látod? Varázsló vagyok, így ne próbálj meg átverni semmilyen körülmények közt. Világos?
Bólintott. Most már tisztelet is látszott a szemében. Szomorúan sóhajtottam. Olyan, mint a vadállatok. Elõször meg kell mutatni nekik, hogy ki a fõnök.
– Nos, elsõként legyél a vezetõm ebben a nagy városban. Ja, még egy dolog. Van valami neved?
– Laura. – válaszolt. Döbbenten meredtem rá. Így hívják az anyámat is. Leráztam magamról a dermedtséget, és intettem, hogy induljunk.

- 4 -

Sok érdekességet mutatott. Fokozatosan oldódott fel és nemsokára már õ húzott maga után mindenfelé. megmutatta a nagykönyvtárat, a gazdag negyedet, a nevezetes hidakat, a kikötõben veszteglõ nagy tengerjáró
hajókat, és a bomlott agyú, magukat mûvésznek tartó nemesek kiállítasait. Már erõsen sötétedett, mikor szóltam neki, hogy keressünk egy szállodát. Elvezetett egy egyszerû, mégis igényes épülethez.
– Ez a Hattyútanya. – mondta. Beléptünk.
Odabenn egy kicsi, de takaros elõtér fogadott. Balra egy pult, mellette egy lépcsõ, szemben pedig egy boltíves átjáró az étkezõ-ivó részbe. Oda léptem a recepcióshoz, és magamban mosolyogva hallottam Laura gyomrának követelõdzõ kordulásait.
– Jó’stét. Mit óhajt? – nézett fel mogorván a recepciós.
– Egy szobát éjszakára. – válaszoltam. Modortalan figura. Szívesen megleckéztetném, de nem érné meg.
Ránk nézett, aztán vállat vont, és adott egy kulcsot.
– A nyolcas a maguké. – azzal ismét hátradõlt a székén és lehunyta a szemét.
Átnyúltam a pult fölött, megragadtam a gallérját, és talpra rángattam.
– Igazán jó lenne, ha beszélnél a fõnököddel, tanítson egy kis jó modorra. Én is szívesen megtenném, de sajnos hosszú út áll mögöttem, és fáradt vagyok. Ha igényled, holnap megtaníthatlak. Világos?
– I-Igen. – nyökögte rémülten.
Visszalöktem a székre és bementem az étterembe. Várakozásommal ellentétben az emberek csak ránknéztek, és már fordultak is vissza. Úgy látszik, itt nem szokatlanok az elfek, még a feketék sem.
Leültünk egy üres asztalhoz. Hamarosan jött egy felszolgáló.
– Mit ennél? – néztem Laurára.
– Nem tudom. – nézett körül ámulva.
– Legyen sült malac.
A pincér, biccentett és elment. Laurára néztem. Most végre tényleg gyereknek nézett ki, nem egy kis vadócnak.
– Qoi mos Speretheil? (Beszélsz Speretheil-ül?) – kérdeztem tõle.
– Nome. (Nem) – válaszolta.
– Meg akarsz tanulni?
– Igen! Meg varázsolni is!
– Hmm. Majd meglátjuk. Elõször mondj el mindent magadról!
Látszott, ahogy bezárkózott. Megrázta, és lehajtotta a fejét.
A vacsorát szótlanul költöttük el. Laura szinte falta az ételt. Látszott, hogy régen evett rendesen, pláne meleget. Majdnem annyit megevett, mint én. Vacsora után felvonultunk a szobába. Bár kicsit feszélyezett a kislány jelenléte, nem tudtam lemondani az esti szokásos fuvolázásról. Összefont lábakkal ültem az ágyamon, és hamarosan megfeledkeztem a hallgatómról, aki elõször tátott szájjal nézte a csillogó hangszert, majd ámulva hallgatta a szárnyaló dallamokat. Már eloltottuk a lámpát, mikor megszólalt:
– Zenélni is megtanítasz? – kérdezte.
– Talán.
Mielõtt elaludtam, azon járt az eszem, amit néhány tolvaj céhrõl hallottam. Ha Laura tagja lenne egy ilyennek, lehet, hogy már egyikünk sem élne, de én semmiképp sem. Kellemetlen gondolat volt.

- 5 -

Másnap korán keltünk. Folytattuk a városnézõ túrát. Most már arról is fagattam Laurát, kik a nagyobb hatalmú emberek, kik tartják kézben a kereskedelmet. Tudtam, hogy a pénzem nem lesz elég hosszabb idõre, így valami jövedelmezõ foglalkozás után kellett néznem. Arra gondoltam, felvásárolok egy üzletet és megpróbálom valahogy fellendíteni. Ehhez elõször találni kellett egy olyan üzletet, amely keresett árucikkekkel foglalkozott, mégsem ment jól, kitalálni, hogy miért nem, és megteremteni a feltételeket, hogy beindulhasson, immár, mint az én tulajdonom. Azonban ez nem volt egyszerû. Hetekig csak mászkáltunk, alkalmas befektetési lehetõséget keresve. Végül aztán megtaláltuk a megfelelõt. Volt egy ügyes fegyverkovács a város egyik külsõ negyedében. Jó minõségû, szép, épp ezért drága fegyvereket készített. A környékbelieknek nem volt pénzük efféle díszes pengékre, és a bolt folyamatosan a csõd szélén ingadozott. Mikor beléptem, egy izmos, fekete hajú férfi fogadott. Bõre koromfoltos és a hõtõl vöröses volt. Mindennek ellenére harsány jó kedvvel üdvözölt.
– Jó napot az Úrnak! Miben segíthetek?
– Látom, nehezen megy a bolt. Nem fogok köntörfalazni, elmondom miért jöttem. – fokozatosan elkomorult az arca. – Az a baj, hogy az itteni embereknek nincs elég pénzük a fegyvereidre, akiknek meg lenne, nem járnak erre.
– Ezt én is tudom, de arra nincs pénzem, hogy beljebb költözzek, ha meg bezárok, felkopik az állam.
– Ezért jöttem ide. Meg akarom vásárolni a boltot, és azt akarom, hogy nekem dolgozz!
– Ejnye, Uram! Azért ez gyors volt egy kicsit. Jobb szeretek a magam ura lenni, de… Mégis mennyit adna érte?
– Ahhoz, hogy beljebb költözhess is kell némi pénz… így csak ötven aranyat adhatok az egész tulajdonjogáért.
– Az biza nem sok!
– Gondolkozz rajta! Holnap visszajövök.
Otthagytam a gondolataiba merülve, és elsétáltam a gazdag negyed felé alkalmas helyet keresve a boltnak. Segítségül hívtam Laurát is, merre szoktak járni a nemesek. Hamar megtaláltuk a megfelelõt. Egy ékszerész üzletre épp akkor szegezték ki az eladó táblát. Gyorsan kellett lépni. Elsiettünk a városházára és letettem egy kis foglalót. Másnap vissza mentem a fegyverkovácshoz.
– Jó napot, Uram! Gondolkoztam az ajánlatán. A maga pénze bánja, én meg továbbra is azt csinálhatom, amihez értek… Aszondom vágjunk bele! – kezet nyújtott. Nem törõdtem a kinyújtott kézzel, csak bólintottam, és elkezdtem kiszámolni ay ötven aranyat. Zavartan leengedte a kezét, és a csillogó aranyat nézte. Mikor a kezébe kapta a teli erszényt, vigyorogva megcsörgette, majd elrakta.
– Már kinéztem az új helyet. A belvárosban nem rég meghalt egy ékszerész. Tegnap letettem a foglalót az épületre. Amint sikerül ezt eladni, költözünk. – Döbbenten nézett rám.
– Ilyen hamar?
– Természetesen. Mit vártál? Tedd ki az eladó táblát!
Amíg a táblát szögelte, megkérdeztem, hogy hívják.
– A becsületes nevem Vasverõ Thorens, de a legtöbben csak Thornak hívnak. – válaszolta.
A szerencse ránk mosolygott, és egy pék hamar megvette a helyet ráadásul egész jó áron. Igen, pékre nagyobb szûkség volt ezen a környéken, mint fegyverkovácsra akármilyen jó minõségû pengéket készít is. Kifizettem a belvárosi bolt árát. A költözés három napig tartott. Mire megnyílt az üzlet az új helyén, szinte teljesen elfogyott a pénzem. Ha nem indul be hamarosan, gondban leszek.

- 6 -

Az elsõ napokban a kiváncsiság, hogy mi is az az új üzlet ott a városban, belódította a forgalmat. Késõbb erõsen visszaesett, de lassan újra kapaszkodni kezdett. A lényeg, hogy nagyjából megoldódtak a megélhetési gondjaink. Thorens eleinte folyamatosan vigyorgott, aztán már csak fáradtan mosolygott. A nemeseknek volt elég pénzük, hogy megfizessék remekmûveit, sõt elhalmozták rendelésekkel is, alig gyõzte teljesíteni õket. Mint tulajdonos, kiderült rólam nemesi mivoltom, egyre több bálba voltam hivatalos. Nagyjából félév után odáig jutott a helyzet, hogy kezdtem megismerni a császár-közeli nemeseket is. Vettem egy kissebb házat az elit negyedben, és egyre magasabb körökben foroghattam. Valahogy a császár is tudomást szerzett rólam, és a szép fegyverekrõl, amiket tartok. Császári beszállító lettem, és grófi címet kaptam a Birodalomban. Ennek megvoltak az elõnyei is, meg a hátrányai is. Thornak segédeket kellett kitanítania, sõt egy új üzletet is nyitottunk. Viszont a siker mindig szül irigyeket, és ellenségeket is szereztem.
A bálokon is sok érdekesség történt. Az itteni nemesek amikor csak lehet bálokat szerveznek. Ilyenkor patakokban folyik az ital, hegyekben áll az étel, és mulatozás folyik reggelig. Persze nem olyan felszabadult duhajkodás, mint a pórnépnél. Ezek ezt is fennkölt, méltóságteljes módon teszik, de csak amíg nem elég részegek. Onnantól már nincs különbség. Amikor én tartottam bált, Laura is ott akart lenni, de nem engedtem neki. Nem akartam, hogy a nemesek tudjanak róla. Megengedtem, hogy végignézze a bált, de csak úgy, hogy õt ne lássa meg senki.
Ami Laurát illeti okos, és tehetséges tanítványnak bizonyult, de nem volt elég türelme a kitartó tanuláshoz. Elsõként az írást, olvasást tanítottam meg neki, az még könnyen ment, de a Speretheillel már gondban volt, és mágiát még nem is tanítottam. Vettem neki egy fuvolát is, hogy tudjon zenét is gyakorolni. Sajnos ahhoz sem volt elég türelme, így minden téren lassan haladt. Kezdtem bejárni a Dráki Nagykönyvtárba is, hiszen az az északi félteke legnagyobb tudományos tárháza. Olyan információkra bukkantam ott, amikrõl nagyon keveset tudtam
korábban. Információk a rabszolga-tenyésztésrõl. Érdekességek az Árnyakról. És még sok hasznos tudomány.
Ha valaki bált szervez, köteles gondoskodni a szórakozásról. Én egyszerûen felbéreltem néhány bárdot. De Katharina például egész éjjel a saját verseit hallgattatta velünk.
Hallga csak,
mi mozog?
Egy kedves kis nyuszi.
Selymes szürke bundája,
Riadt nagy szemei.
Saját lábát rágja, hogy kiszabaduljon a hurokból.

A verset kitörõ tapsvihar fogadta. A rabszolga aki felolvasta letette a papírt és kiment. Katharina pedig megdicsõült mosollyal fogadta az ovációt. Mikor csillapodott a közönség bejött a másik rabszolga, kettõ váltotta egymást a felolvasásban, és belekezdett egy szörnyû eposzba, mely egy a kopók által széttétpett róka dicsõséges haláláról szólt. Nem bírtam tovább és félrevonultam egy csendesebb zugba. Hamarosan azt vettem észre, hogy egy jól megtermett nemesúr szúrós tekintettel méreget. Nem tudtam, hogy ellenszenve a sikeres üzletemnek szólt, vagy elf mivoltomnak, vagy mindkettõnek. Az utolsót tartottam a legvalószínûbbnek. Odaléptem hozzá.
– Mit óhajt? – biccentettem felé.
Talált. Haragosan elvörösödött, és ledöntötte a poharában lévõ pálinkát.
– Nem tetszik a képed! – bökött a mutatóujjával a mellem felé.
– És?
– Át akarom rendezni! – kiáltotta, és meglendítette a jobb kezét, de olyan lassan és ügyetlenül, hogy majdnem elesett, mikor elhajoltam elõle. Néhány nemes felfigyelt az újjabb mulatságra.és felénk fordulva figyelték az eseményeket. De a többség továbbra is áhitattal hallgatta Katharina förmedvényeit. A harcias nemes ismét támadásba lendült, és ezúttal már hasra is esett. Megpróbált feltápászkodni, de nem sikerült neki, csak azt érte el, hogy beesett az asztal alá. A figyelõ nemesek visszafojtva, mégis jól láthatóan nevettek rajta. Énnekem elegem lett a bálból és haza mentem. A pórul járt nemes haragosan üvöltött utánam.
– Ezt még megbánod! Ki foglak készíteni!
Úgy két nap múlva egy újjabb bálra voltam hivatalos. Szerencsére itt bárdok szolgáltak szórakoztatóként. Ezúttal nem történt hasonló incidens. A bál végén nyugodtan indultam haza, mikor egy szûkebb szakaszon kellett áthaladnom. Két oldalról két-két ember rontott rám, és megragadták a karomat. Egy ötödik pedig valahonnan elém került, és jól gyomron vágott. Minden levegõ kiszaladt belõlem. Vártam, hogy tovább üssenek, bár nem tudtam miért. Hibáztak. Hagytak levegõhöz jutni. Halkan varázsolni kezdtem, de mintha önkívületben motyognék. Amelyik elõttem állt gúnyosan elmosolyodott “puhányságom” láttán. Amikor azonban felizzott kezemben a varázslat, arcára fagyott a mosoly. A Halálos Érintés hatására a jobb kezemnél álló egyik ember szó nélkül összecsuklott. A másik ettõl úgy meglepõdött, hogy kiszabadult a jobb kezem. Torkon vágtam vele a másik oldalon állók közül az egyiket. Az a torkához kapott, és tántorogva elhátrált. A másik markából már sikerült kirántanom a karom. Hátraugrottam, hogy mind elõttem legyen és a kardomért nyúltam. De a jobb oldali gyorsan magához tért, és késsel rontott nekem. Szerencsére a döfése nem hatolt mélyre, így a beleim épségben maradtak. De a seb így is elég súlyos volt. Õ már nem volt ilyen szerencsés. Dühödt csapásom csaknem kettévágta. A bal oldali szintén kést rántott, és támadott. Félreütöttem a szúrást, és visszatámadtam, de valahogy sikerült elkerülnie a vágást. Másodszor azonban nem volt ilyen szerencsés. Nem vártam meg, míg újra támad, gyomrába mélyesztettem a kardomat. Amelyiket torkon csaptam az is kezdett magához térni, ezért odaugrottam hozzá, és minden dühömet összeszedve szinte hosszában vágtam ketté. Majd a mosolygós felé fordultam, de az már futott. Utána küldtem egy Mana lövedéket, amely savként mart lyukat a hátába. Fájdalmas üvöltéssel borult hasra, de hamar nyöszörgésre váltott. Oda sétáltam hozzá. Már kiadtam a dühöm, ki akartam kérdezni. A hajába markoltam, és felrántottam a fejét.
– Ki küldött? – nem válaszolt. Belevágtam az orrát az utcakövekbe. Émelyítõ reccsenés, és bugyborékoló hörgés volt a reakció. Felemeltem a fejét.
– Hm? – vontam föl kérdõn a szemöldököm, már-már kedélyes hangnemben.
– Borisz Aguilera! – mondta alig érthetõen.
– És az ki?
– Borisz Aguilera! – utálom ha valaki csak ennyit tud mondani. Kiváncsi lennék honnan tud ennyit is. Ezek zsoldosok voltak, nemigen ismerhették a helyi nemeseket. Mindenesetre nem akartam, hogy más is vállaljon ellenem irányuló munkát. Lefejeztem. Megtisztogattam, és elraktam a kardomat, majd haza siettem. Otthon nyugodtan meg tudtam gyógyítani magam.
Reggel Laurához fordultam.
– Ki az a Borisz Aguilera?
– Az a nemes, aki beléd kötött Katharinánál. – ijedten ütött a saját szájára.
– Honnan tudsz errõl? – kérdeztem szigorúan.
– Hát… Ott voltam. Minden bálra elmentem ahova te is, és végignéztem. De senki sem látott meg. – mosolyodott el büszkén egy pillanatra. – Még te sem.
– Ez igaz. Tudod, hol lakik ez a Borisz?
– Igen.
– Hmm. Laura, eljött az ideje, hogy te is teljesítsd az alku rád esõ részéd. Emlékszel?
– Igen. Mit kéne tennem?
– Juss be a házába, vagy akárhogy, de minél többet meg akarok tudni róla.

- 7 -

Aznap az üzlettel kapcsolatos ügyeket rendeztem. Este Laura elment, hogy megtegye amit mondtam neki. Én pedig a szokásos fuvolázás után nyugovóra tértem. Másnap reggel meglátogattam Laurát. A szobájában összefont lábakkal ült az ágyon, és meredten nézett maga elé. Sápadt volt, és libabõrõs.
– Mit történt, Laura? – léptem oda hozzá. Fizikai sérülés nem volt rajta, csak asztrális. Rémület, sokk, és letargia kavargó színei gyomorfogató kavalkádban kergetõztek az auráján.
– Laura! – szóltam rá keményen, és nem erõsen, de csípõsen pofon vágtam.
A hirtelen fizikai fájdalom visszarántotta a valóságba. Sírva fakadt. Türelmesen megvártam amíg abbahagyja a hüppögést, és képes lesz beszélni.
– Most mondd el, mi rázott meg ennyire.
– Borisz Aguilera. Õ egy szörnyeteg. Sok pénze van, és nagyon sok helyre elér a keze. Kegyetlen, kapzsi. Õ volt a király elõzõ fegyver beszállítója. – így érthetõ volt, hogy haragudott rám – Utál mindenkit, aki nem ember. Õ ölte meg az anyámat! – majdnem újra kitört belõle a sírás. Átnyújtott egy naplót. Borisz naplóját.
– Ez igen. Remek munkát végeztél.
– Négy éves voltam mikor apám meghalt egy lovaghercegség elleni hadjáratban. Anyám szabó volt. Hatévesen kezdtem az utcán dolgozni, mert a keresete kevés volt. Négy évvel ezelõtt, amikor nyolc éves voltam, egy este emberek törtek be a házunkba. Mikor meghallottam anyám sikoltozását, sírtam, és félve a fejemre húztam a takarót. Nem láttam semmit, csak anyám fájdalmas sikolyait, és férfiak nyögéseit hallottam. Aztán csend. Remegve húzódtam össze a takaró alatt, és megpróbáltam eltûnni. Aztán valaki hirtelen lerántotta rólam a takarót, és durva röhögést hallottam. Nem mertem kinyitni a szemem, csak remegtem és láthatatlanná akartam válni. Aztán éreztem, hogy felhajtják a hálóingemet. Hirtelen valami éles fájdalmat éreztem ott alul, és felsikoltottam, majd elájultam. Most már tudom, hogy engem is…úgyanúgy megerõszakoltak, mint anyámat. – ismét potyogni kezdtek a könnyei.
Hagytam, hogy kisírja magából a fájdalmat. Hamarosan jótékony álomba merült. Megsajnáltam. Amíg aludt, elolvastam a naplót. Valóban, perverz részletességgel le volt írva benne egy elf szabónõnek a megerõszakolása, és megölése, amit Borisz emberei tettek. De a szabónõ kislányával õ személyesen foglalkozott. Szintén lejegyezve minden részlet. Csak azért nem vitte magával a többi, ilyen célra tartott gyerek közé, mert halottnak hitte. Nagyon vérzett, és nem mozdult. Azonkívûl rengeteg piszkos üzlet leírása, a rablógyilkosságoktól kezdve a különbözõ kábítószerek, és mérgek csempészetéig, és árusításáig szinte minden fajta. Úgy döntöttem Borisznak pusztulnia kell.

- 8 -

A naplót eljutattam a városõrség parancsnokához, persze úgy hogy ne tudja kitõl kapta a csomagot. De hamar kiderült, hogy haszontalan próbálkozás volt. A városõrség semmit sem tett, valószínûleg a parancsnok elég jóban
volt Borisszal. Talán jobb lett volna, ha a császár felé továbbítom a naplót, de sajnos ezen már késõ bánkódni.
Egy nap korán reggel felkeresett Thor. Sápadtan lógatta az orrát.
– Vége! Mindennek vége! – siránkozott.
– Mi a gond?
– Betörtek a belvárosi boltba! Mindent tönkretettek. A külsõ kevés lesz. Kezdhetünk mindent elölrõl.
– Ki tette? – fölösleges kérdés volt, hamar rájöttem. Csak egy valakirõl tudok, aki tehette.
– Nem tudom!
– Ne aggódj, intézkedem.
Munkásokat fogadtam, akik rendbe rakták a boltot. Mindenesetre valóban nagy bevétel kiesés volt. Még aznap este elmentem Borisz házához egy szellem leple alatt, és egy-két jól irányzott varázslattal az összes drága, üveg ablakot betörtem. Roppant kicsinyes dolog volt, de akkor jól esett. Ezután durvult el a helyzet.
Két nap múlva Thor-t holtan találták. Saját házában, álmában ölték meg, a családjával együtt. A falra írták a vérével, hogy “Mocskok cinkosa!” speretheilül!
És ez nem volt elég nekik. A következõ napon Laura nem jött haza. Egy levelet találtam otthon az ajtó alatt becsúsztatva.
“A kis kurvád nálunk van. Ne aggódj, úgysem látod többé.”
Ezzel betelt a pohár. Felkerestem Sylviát, akivel szintén a bálokon ismerkedtem meg. Ember létére meglehetõsen szép özvegyasszony volt. Közeli kapcsolatba kerültem vele, és megbíztam benne. Mikor beléptem hozzá, vidáman fogadott.
– Á, Corum! Mi szél hozott? – közel hajolva suttogta – Ma este is hancúrozunk?
Rámosolyogtam.
– Sajnálom Sylvia, de nem. Búcsúzni jöttem. Holnap reggel elutazom.
– Nem is jössz már vissza?
– Nem tudom. Lehet, hogy vissza fogok jönni, de nem biztos.
– Szomorú vagyok. – egész közel lépett hozzám.. – De ha csak reggel indulsz, akkor most még ráérsz, nem igaz? – és megcsókolt.
Sajnos nem tudtam ellenállni neki. Ráadásul a teljes sötétedésig is volt még idõ, márdpedig fényes nappal nem mehettem be Boriszhoz. Így hát szereztünk egymásnak néhány kellemes órát.
Amikor távoztam tõle már késõ éjjel volt. Mivel minden nálam volt, amire szükségem lehetett, egyenesen Borisz háza felé vettem az irányt. Egy város szellem leple alatt egyenként, csendben intéztem el a külsõ õröket. Bent a házban otthon szellemet idéztem.
– Van a házban varázsló rajtam kívûl? – kérdeztem tõle amikor megjelent.
– Van.
– Akkor rejts el! És figyelmeztess, ha találkozunk vele.
Aztán módszeresen kezdtem átkutatni a házat. Az egyszerû szolgálókkal nem törõdtem, de ha valakinél fegyver volt, azt bizony ártalmatlanná tettem. Amikor már az emeleten jártam, benyitva egy szobába, riasztott a szellem. Egy alacsony, köpcös emberkét láttam, a ruhája tele volt mindenféle kriksz-kraksszal hímezve. Pont úgy nézett ki, mint a mesebeli varázslók. Feltehetõleg hatalmasabbnak mutatta magát, mint amilyen. A kinyíló ajtóra megfordult, és mikor nem látott semmit, összevonta a szemöldökét, és elrévedt a tekintete. Tudtam, hogy az asztrál teret vizsgálja. Biztosan felfedezte a szellemet, és talán azt is kitalálta, hogy valaki jött a szellemmel, de nem vártam meg, hogy cselekedjen. Kivégeztem. Tovább menve megtaláltam Borisz hálószobáját. Az ajtóban belefutottam egy szolgálóba akinek karjában Laura meggyalázott, megkínzott, megcsonkított, véres testét láttam. Fájdalom szorította össze a szívemet, és kínzó lelkiismeret furdalás hasított a lelkembe. Dühösen sújtottam le a mit sem sejtõ szolgára, és kivettem a kezébõl Laurát. Ha nem vertem volna el az idõmet Sylviánál, talán megmenthettem volna a kislányt. Rádöbbentem, hogy bár magamnak sem akartam bevallani, Laurát majdnem hugomként szerettem. Rettenetesen fájt az elvesztése. Elborzadva láttam Borisz ágyán a vért és egyéb testnedveket, valamint testrészeket. A hányinger kerülgettett, de erõt vettem magamon és megkerestem Boriszt. A fürdõszobájában találtam rá. Tettének nyomait próbálta lemosatni magáról. Ott álltam mögötte, és minden akaraterõmre szükség volt, hogy ne tépjem darabokra puszta kézzel. A halál túl enyhe büntetés lenne. Kardmarkolattal leütöttem, a fürdetõ rabszolgájával együtt, és kivittem a házból. Közben felkaptam egy rövidebb kötelet. Emlékeztem rá, hogy Laura mutatott nekem egy nagyobb termet a csatornában. Az emberek féltek oda lemenni, mert állítólag ott sok ember meghalt. Ez nem lehetetlen, mert a
falból kilógott egy pár roszdás acélbilincs. Nem szívesen mentem le abba a bûzbe, mocsokba, de most pont egy ilyen helyre volt szükségem. Odavittem Boriszt. A kötél azért kellett, mert bilincs csak a kezeinek jutott. Kikötöztem. Ezután felrajzoltam a padlóra egy idézõkört. Tudtam, hogy Árnyakat idézni ostobaság, most mégis erre készültem. A nagykönyvtárban olvastam a Kínmesterrõl. Általában az Árnyurakat szolgálja, a kínzás mestere. A többi árny fél tõle, és gyûlöli mindezért. Pökhendi, nagyszájú fajta, de valójában gyáva, és a harcban sem jeleskedik. De ha kiszolgáltatott az áldozata, rettentõ kegyetlen. Egy ilyen árnyat idéztem. Mikor megjelent szigorú pofával, haragosan dörrent rám.
– Remélem jó okod van rá, hogy megidéztél halandó! – szavaira megengedtem magamnak egy gúnyos félmosolyt. Közben Borisz magához tért, de mikor meglátta az Árnyat újra elájult.
– Tudom, hogy szívesen jöttél erre a síkra. És még jobban fogsz örülni, ha megtudod mit akarok.
– Igazán? És mi lenne az? – kérdezte rosszul lepelezett izgalommal.
– Fordulj meg. – hátra nézett, de a fél szemét rajtam tartotta. Mikor meglátta mit szánok neki, nem leplezte tovább izgatottságát, és gonoszan elvigyorodott. – A tiéd. Azt akarom, hogy lassan haljon meg, és utána vidd magaddal a lelkét, és kínozd azt is, amíg világ a világ. – azzal felálltam és otthagytam õket. Miközben kifelé tartottam a csatornából, meghallottam Borisz elsõ sikolyait. Nem szép dolog ilyet mondani, de szinte melengették a szívemet…

- Epilógus -

Elegem van a mocskos hatalmi harcokból, kisded játékokból. A fegyverkereskedelmemet és a házamat Sylviának adtam. Elegem van ebbõl a korcs, dekadens országból is. Két év telt el, mióta betettem ide a lábam. Hallottam, a Ravenwood király elismerte fiának egy másik fattyát, valami Alanlaigh-t, Nueva királyát. Azt hiszem, meglátogatom. Hiszen testvérek vagyunk…

A barbár bosszúja

Ment a barbár át a hegyeken. Már átvágott a sziklás Kő-sivatagon, és a ködös, nyomasztó, Bánat mocsarán. Lábáról leszakadt a saru, bőre keményre szikkadt. Úgy gyalogolt át a szúrós vadrózsa bokrokon, hogy észre sem vette. A sivatag megkeményítette a lábát, a borús mocsár pedig a lelkét. Haja összecsomósodott, lassan nemezesedni kezd. Arcát kőmerevvé fagyasztotta a hosszú, fárasztó út, a hallgatás, a zord időjárás, és a kíméletlen eltökéltség. Gondolatai csak két dologra korlátozódtak. A túlélésre, és a hadúr elpusztítására. Már érezte, hogy közel jár céljához. A hegyek túloldalán, a hágó alján van a hadúr kastélya.
Igen! Ott van! Ideért végre. Idáig követte a hadurat és seregét akik elpusztították a családját, barátait, ismerőseit, az egész törzset, lerombolták otthonát, és felperzselték a mezőket, ahol élt. Ő csak azért maradt életben, mert vadászni volt. Most itt van. Nem messze látott egy vastag törzsû, dús lombú fát, és úgy vélte a tövében alkalmas pihenőhelyre lel, hogy megvárja az éjszakát. Odasétált, és kémyelmesen elhelyezkedett a fa törzsének dőlve. Közben a kastélyt figyelte, és a bejutás módját fontolgatta. Hirtelen beindultak veszélyt jelző ösztönei, mert mozgást hallott a feje fölött. De már nem volt ideje reagálni. Egy nagy kő esett ki a fa lombkoronájából egyenesen a barbár fejére, aki előtt elsötétült a világ. Ezután a fa megremegett, és két jól megtermett ember mászott le róla. Az egyik a barbár fölé hajolt.
- Ne aggódj, kemény feje van. – mondta neki a másik. Ez bólintott, majd fölemelték az ájult testet, és elindultak vele a kastélyba.
Mikor a barbár magához tért egy kis szobában, puha ágyban fekve találta magát. Csodálkozva nézett körül. A fal mellett egy asztal roskadásig volt rakva jobbnál jobb ételekkel, ínycsiklandozó illatuk betöltötte a szobát. A sarokban egy beugróban hatalmas dézsa állt tele gőzölgő, tiszta vizzel. Az ágy mellett a földön megtalálta a kardját és minden apróságát, amit magánál hordott. Szemügyre vette az ajtót, és látta, hogy a vastag, erős. vasalt tölgyfa ajtón esélye sincs hogy kitörjön. Vállat vont, majd éhesen esett neki a kiváló étkeknek.
Már majdnem teljesen jóllakott, mikor eszébe jutott a méreg lehetősége. Egy pillanatra megállt a falat a kezében, de aztán úgy döntött, ha meg kell halni legalább tele hassal haljon meg. Ráadásul minek vesződnének méreggel, rég megölhették volna. Megnyugodva evett tovább.
Hosszú ideje először tudott teljesen jóllakni. A kellemes érzés és a hosszú, fárasztó út elbágyasztotta, kimerülten dőlt az ágyba.
Mikor felébredt, a kis ablakon beszûrődő fényből úgy vélte másnap reggel lehet. Kipihentnek érezte magát, csak zavarta, hogy nem értette, miért ez az ellátás. Egyszercsak zörögni kezdett az ajtó, hallani lehetett, ahogy kulcs fordul a zárban és nehéz reteszeket húznak félre. A barbár felkapta a kardját, lerázta róla a hüvelyt, és az ajtó mellé ugrott, hogy lecsapja az első belépőt. Az ajtó kinyílt, a barbár izmai megfeszültek, de nem lépett be senki.
- Hé! A hadúr látni akar! – kiáltott be valaki.
A barbár felmordult, majd előre lépett, és kinézett az ajtón. Két könnyû páncélba ökltözött férfit látott, akik kivont karddal, várakozón néztek rá. Felvette a földről a kardtokot, felcsatolta, és belerakta a kardját, majd kilépett az ajtón. Az egyik őr elrakta a kardját, és elindult a folyosón. A másik megvárta, míg a barbár elindul, és kivont karddal követte. Néhány perc kanyargás, és lépcsőmászás után beértek egy nagy díszes terembe. A padló kis, háromszög alakú kövekből, mozaikszerûen kirakva ott volt a hadúr címere, egy szárnyas kígyó. A terem templomhoz hasonlóan volt berendezve, de a padokat a falhoz tolták, és ahol az oltárnak kellett volna lennie, ott egy emelvény és rajta egy díszes szék, egy trón állt. A falon körbe futott egy erkély, gyönyörû feketemárvány korláttal. A termben izlésesen elhelyezett arany és ezüst díszítések szinte felgyulladni látszottak a négy hatalmas kristálycsillár fényében. A kigyó fejénél pedig ott állt maga a hadúr. Egy magas, karcsú, de ahol kell ott telt nő. Bájos arca éles ellentétben állt jéghidegen villogó, mandulavágású, zöld szemével. Ajkán gúnyos mosoly játszott, ahogy végigmérte a belépő barbárt. Vállig érő fekete haját krémszínû pánt fogta hátra. Napbarnított bőréhez remekül illett világoskék tunikája, kezében szélespengéjû kardot tartott.
- Köszöntelek szerény hajlékomban. – szólalt meg. Hangja betöltötte a termet. – Remélem elégedett voltál a vendéglátással.
- Miért? Miért pusztítottál el mindenkit? – a barbár hangja nehézkesen, rekedten tört fel a torkából. Sokáig nem használta.
- Mert hittem a csillagjósoknak. Megjövendölték, hogy ott fog megszületni az a harcos, aki elhozza a végzetemet. Amire nincs szükségem.
- Szörnyeteg vagy! De igazuk volt a jósaidnak. Ott születtem, és most megöllek! – azzal a barbár meglódult, előrántotta a kardját, és ugyanazzal a lendülettel alulról fölfelé vágott. De a hadúr könnyedén hárította a támadást. és fájdalmas vágást helyezett el a férfi mellkasán. A barbár ezután a feje fölül indított egy gyilkos erejû csapást, de a nő a feje fölé tartott karddal blokkolta, és alattomos módon hasba rúgta ellenfelét, aki ettől hátratántorodott. A hadúr a barbár összes támadását könnyen kivédte, és azonnal riposztozott össze-vissza szabdalva a férfit. Vágásai lassan fokozatosan lettek egyre mélyebbek. Mire a barbár a kimerültségtől, és a vérveszteségtől összeesett, már nem volt rajta egy tenyérnyi ép bőrfelület sem, helyenként egészen csontig hatolt a nő pengéje, és úszott a saját vérében.
- Nem te hozod el a végzetemet! – mosolyodott el gúnyosan a hadúr és mégegyszer meglendítette a kardját. A barbár feje odébb gurult, és az oldalára fekve megállt. Arcára ráfagyott a harag, a gyûlölet, és a szégyen. Teste hason feküdt a szárnyaskígyó fejénél, amely mozogni látszott, mintha a kiömlő vért lefetyelné. A hadúr elfordult, és az első odarohanó szolgának nyújtotta a kardját, aztán visszavonult lakosztályába. A szolgák pedig eltakarították annak a törzsnek az utolsó maradványait, amely elpusztíthatta volna a hadurat.

Posthy

1998. Október 1.

Imádom a viharokat. Az igazi, nagy viharokat, amikor folyamatosan dörög az ég, villámok csapkodnak és úgy ömlik az esõ, mintha sose akarná abbahagyni. Az ilyen éjszakák kétszer olyan sötétek, mint a többi. Ilyen a mai is. Ma is elindultam volna szokásos esti sétámra, de valami azt súgta maradjak inkább otthon. Még sose csaltak meg a megérzéseim, ezért engedtem a belsõ hangnak. Bevonultam a nagyterembe és leültem az orgonám elé. Nem kevés pénzembe került, hogy egy igazi hatalmas templomi orgonát építtettem ide, de megérte. Gyönyörû hangja van. Jó néhány éve gyakorolok, és azt hiszem, már elég jól megy. Az elsõ akkordok kedvenc fúgámból megszüntették számomra a külvilágot. Csak a zene létezik ilyenkor. A legtöbb ember számára ez egy nehéz, zaklatott, már -már kisérteties a dallam, de szerintem a legszebb muzsika a földön.
Másfél óra önfeledt játék után az éhség zökkentett vissza a valóságba. Kifelé menet lekapcsolom az elektromos kompresszort, mely a levegõt szolgáltatja a hangszerhez, és kinyitom az ajtót. Egybõl megcsapja az orromat egy kellemes illat, melyet agresszív parfüm mögé próbáltak rejteni. Megjött a vacsora. Két ember hangját hallom az elõszobából.
- …ebbe a viharba! Biztosan a villám döntötte az útra azt a fát.- egy fiatal férfi hangja.
- Jaj, Tony, ne morogj már annyit, inkább örülj, hogy megtaláltuk ezt az elhagyott, öreg házat.Legalább tetõ van a fejünk felett. – egy fiatal nõ vidám hangja. Jó, hogy most is hallgattam arra a huncut megérzésre.
- Aha. Örülhetünk, ha nem omlik a fejünkre ez a tetõ.Gyere, keressünk egy alkalmas szobát, ha már itt kell töltenünk az éjszakát.
Na jó, nem igazán van idõm felújítani a házat. Pedig tényleg ráférne. Ideje megnéznem magamnak a vendégeimet.
Szép nagy elõszobám van. A fal mellett széles lépcsõ jön fel az emeletre, fent erkély fut körbe. Ide az erkélyre állok ki és lenézek. Egy fiatal párt látok, nem lehetnek idõsebbek 25-nél. A srác magas, sportos alkatú, jóképû fiú. Az a fajta, amely minden nõ szívét megdobogtatja. Elegáns rövidujjú inget visel fekete farmerral. Ha asrác csinos, akkor a párja valóságos tünemény. Hosszú, fekete haja lágyan omlik a vállára, sötét szeme vidáman veri vissza a villámok fényét. Napbarnított bõréhez remekül illik világoskék, ujjatlan ruhája, melyet fekete bõröv fog össze karcsú derekán. A ruha rövid szoknyában végzõdik, így látni engedi a formás, hosszú lábakat. Csak akkor tudom elszakítani róla a tekintetemet, mikor belépnek a konyhámba. De gyorsan ki is jönnek.
- A konyha talán nem a legalkalmasabb helyiség az éjszaka eltöltésére. – jegyzi meg a lány.
- Szerintem se. A hálószoba biztos az emeleten van.- indulnak a lépcsõ felé.Benyitnak az elsõ ajtón, mely véletlenül pont az egyik vendégszobám.. Az árnyékban osonva indulok utánuk. Mikor felkapcsolják a villanyt, megtorpanok. Nem akarom, hogy észrevegyenek ezért visszahúzodok az erkélyre.Rövidesen kijönnek és benyitnak a következõ ajtón, mely a másik vendégszobát rejti.Végig járják mind az ötöt mire megtatlálják amit keresnek: a fürdõszobát.
- Ahhoz képest, hogy milyen elhagyott, lepusztult ez a ház gyönyörû, tiszta a fürdõszoba.
- Örülj neki.Én fürdök elõször.- válaszol a lány.
- Oké. Hozom a csomagokat.- mondja Tony, és kisiet.Kinézve a ház elé, látom, hogy Tony egy drága BMW-hez megy, és két nagy bõrönddel tér vissza a házba.Aztán mindketten bemennek az éjszakára kiszemelt szobába. Hamarosan kijön a lány, és komplett tisztálkodó felszerelést hoz magával. Jól felszerelt, lelkes kirándulók.
Szerencsére nem pancsol sokáig, mert már kezdek nagyon éhes lenni.Mikor kijön a fürdõbõl csak a törülközõt csavarta maga köré. Gyönyörû teremtés. Kecses mozgása, és állandóan ajkán bujkáló mosolya roppant vonzóvá teszi. Erõvel kell visszafognom magam, hogy a helyemen maradjak. Hamarosan a fiú lép ki az ajtón. Csak egy alsónadrág van rajta.Kezében viszi a saját tisztálkodó csomagját. Mikor magára zárja a fürdõszoba ajtaját, tudom, hogy végre eljött az én idõm.
Lesietek az elõszobába. Kinyitom a villanyóra szekrényt, és lekapcsolom a biztosítékokat. Úgyis a viharra fogják majd, hogy elment az áram. Visszasietek az emeletre, és a saját kulcsommal kinyitom a fürdõ ajtaját. Én remekül látok a sötétben, de a srác nem. Így nem veszi észre, hogy bejöttem. Magamban kuncogok rajta, mikor látom, hogy szerencsétlenkedik. Csak akkor vesz észre, amikor már késõ, amikor megragadom a nyakát. Rémületében felkiáltana, de nem hagyom levegõhöz jutni. Elõször a csuklömat fogva próbálja letépni a kezem a torkáról, majd erõtlenül az arcomba akar csapni. Megunom a kapálózását, és összeroppantom a gégéjét. Azonnal elernyed. Most még csak elájult, de rövidesen megfullad.
Irány a vendégszoba. Végre! Benyitva látom, hogy a lány nyitott szemmel fekszik az ágyon, és a plafont nézi. A vékony takarón átsejlenek meztelen testének vonalai, és nekem megmozdul az ágyékom. Egy hosszabb villámlássorozat pár másodpercre nappali világosságot teremt. Ekkor veszi észre, hogy nincs egyedül. Felül, éles sikolya lassan rémült lihegéssé csillapodik.
- Tony! Ne csináld ezt többet! Borzalmasan mgijedtem.
Elmosolyodok, és az ágyat megkerülve felé indulok.A következõ villámnál jön rá, hogy nem Tony vagyok. Riadtan a falhoz hátrál.
- Ki…Ki maga? Mit akar? És hol van Tony?
Odalépek az éjjeliszekrényhez és a fiókból kiveszek két gyertyát. Meggyújtom õket, és a fényükben rámosolygok. Nem viszonozza a mosolyt, és megpróbál arrébb húzódni, mikor mellé ülök az ágyra.
- Mit akar? Ne nyúljon hozzám! – Megpróbálja eltaszítani a kezemet, amikor megsimogatom az arcát. Magam felé fordítom a fejét, és mélyen a szemébe nézek.
Néha nagyon jó hasznát veszem a barátságos, meggyõzõ tekintetemnek. Ha csak a szemébe nézek valakinek, azt hitetek el vele, amit csak akarok. Már nem tiltakozik, amikor lassan odahajolok és lágyan megcsókolom.Az elsõ pillanatban még csak tûri, de a másodikban már hevesen visszacsókol. Elereszti a magára szorított takarót, és mindkét karjával átölel. Megfogom a takarót és ledobom az ágyról, a lányt pedig vissza fektetem, miközben õ vadul gombolja ki a ruhámat. Végig simítok feszes, kemény mellén, lapos hasán. Csodásan selymes bõre van. Átfog erõs combjaival és felnyög mikor beléhatolok. Minden mozdulatomra halk, kéjes sikkanrtás a válasza, és együtt szárnyalunk a kielégülés felé.
A csúcson harapok a nyakába. Vére édes mint a méz. Sorozatos orgazmusok rázzák a testét, miközben elszivárog az élete. Mire jóllakom, végleg elcsendesedik. Szende mosollyal fekszik alattam, mintha csak aludna. Egy utolsó csókot adok lassan hûlõ ajkaira és felöltözöm. Kezdõdik az éjszaka kellemetlenebbik fele. El kell tüntetnem a holttesteket. És azt a csúnyaságot is fel kell takarítanom, amelyet az elernyedõ záróizmok eresztenek ki a halál pillanatában.
Mire végzek, már világosodik az ég alja. A vihar is elállt. Visszavonulok saját, jól elsötétített szobámba, és azzal a gondolattal térek nyugovóra, hogy a következõ éjszakán el ne felejtsem eltüntetni a BMW-t. Jó dolog, ha házhoz jön a vacsora, de sajnos sokat kell utána takarítani.

Posthy

Nazghulban történt

Pipitér, a “híres” harcos-varázsló, vándorlásai során Nazghul városába érkezett. A városkapuban egy marcona strázsa állt a nagy melegben. Vasalt sisakja alól csatakos tincsek lógtak, arcán kövér izzadtságcseppek csorogtak végig, melyek álláról a mellkasát borító posztóvértre csepegtek. Messzirôl látszott rajta, hogy piszokul utál már itt állni, inkább vedelné már a hideg sört a haverokkal. Csak hát még nem volt itt a váltás ideje, így jobb dolga nem lévén a szerencsétlen átutazókat piszkálta:
- Ki vagy te, és mit akarsz itt? – dörrent hôsünkre.
- Pipitér vagyok és be akarok menni! – válaszolt Pipitér kimérten.
- A belépési díj 3 arany! – folytatta a kötözködést a kapus.
- Mennyi??? Hisz ennyiért máshol luxusszállóban kapok szobát egy hétre, nemhogy beléphetek a városba!
- Na ja, de ez itt Nazghul városa, és itt van a világhírû “Tengeri Herkentyû” fogadó. ìgy hát, barátocskám, itt ennyi a belépô.
Pipitér elmorzsolt egy szitkot a fogai közt, mivel éppen nem volt 3 nélkülözhetó aranya, ezért úgy döntött, más módon óhajt bejutni.
- Ni daporth qunto d’ Tanar’ri! – mondta.
A kapus értetlenül nézett rá, majd rémülten csuklott egyet. Aztán többet nem. Pipitér helyét ugyanis egy rémisztô lény vette át. Három méter magas, négylábú, három szemû, vicsorgó szörnyeteg hörgött a megrettent ôrre. Aranyló szarvai közt villámok cikáztak, karmos mancsaiban brutálisan letépett emberi fejeket tartott, mindhárom szeme vérben forgott. Az ôr ájultan rogyott a földre.
A Tanar’ri elindult befelé a városba és közben újra Pipitérré változott, aki magában kuncogott.
- Hogy berezelt egy ócska kis illúziótol!
Pár peccel késôbb, amikor már a kapus magához tért (csak azt nem értette egészen, hogy miként maradt életben), egy csuklyás alak érkezett a kapuhoz.
- Ki vagy és mit akarsz itt? – szedte össze magát az ôr.
- Mennyi? – kárdezte a csuklyás mély, bársonyos, nyugodt hangon.
- Há-há-három ezüst. – hebegett az ôr. Ilyen a világon nincs! Ez a mitugrász ma már a második, aki jól megtervezett (és hozzá, eddig mindig hatásos) imázsát darabokra töri. Becsukta a száját, és az elôzetes eseményekbôl okulva zsebre vágta a három ezüstöt és beengedte a csuklyást.
Mikor végre eljött a váltás ideje, szokásával ellentétben nem a kocsmába rohant, hanem a parancsnokához.
- Parancsnok úr! Parancsnok úr! Démon jár a városban!
- Hol van az a démon?
- A nyugati kapun jött be, de azóta bárhol lehet.
- Menj el S’matu templomába, és szólj a papoknak! De ha a bolondját járattad velem…
- Igenis, uram! – mondta már futtában a kapus.
A város keleti végén volt a templom, amelyen S’matu szimbólumával, egy bársony párnán fekvô katanával, díszített zászló lobogott.
- Mintha a csuklyáson is ezt láttam volna. – morfondírozott magában az ôr, de nyomban meg is feledkezett a dologól. Berontott a templomba, és az útjába esô elsô szerzetest meg is kérdezte afelôl, hogy merre találja a fôpapot. Az értetlenül nézett az izzadt, lihegô ôrre, de aztán egy ajtóra mutatott. Az megköszönte és tovább rohant. Ebben a pillanatban lépett ki az ajtón a rendfônök.
- Atyám, atyám démon érkezett szeretett városunkba! – lihegte az ôr.
- Nyugodj meg, fiam! – szólt a pap olyan kimérten, amilyen kimérten csak tudott. – Meséld el, mi történt!
A kapuôr elô is adta a históriát, ahogy megesett. Ebbôl a templomban imádkozó csuklyás alak csak részleteket hallhatott, de az sem tetszhetett neki igazán, mert elhagyta az imatermet, s a téren leült egy padra. Nem kellett soká várnia. Hamarosan feltûnt a kapus, és a pap, azt mondta neki, hogy siessen vissza a parancsnokához, és jelentse neki: baj van!
Amint különváltak, a csuklyás a kapus mellé szegôdött.
- Mit is láttál te a kapuban?
Az ôr el mondta neki is a sztorit, mert látta a másik nyakában S`matu szimbólumát. A beszámoló végén a csuklyás fennhangon így szólt:
- Högyeim és uraim! Megkezdhetik a város kiürítését, bár azt hiszem már késô. Amit ön látott, – mutatott az ôrre – az egy TANAR’RI volt!
A szavait követô pánik leírhatatlan volt. Bár senki sem tudta, hogy mi is az a Tanar’ri, elég rémisztôen hangzott. Emberek rohangáltak összevissza, egymást taposva. A csuklyás magányosan állt a káosz közepén a kapuôr elôtt. A csuklya lehulott. Ami alatta volt az nem ember volt. Pillanatok alatt elérte a három méteres magasságot. Aranyló szarvai közt villámok cikáztak. A szörnyeteg felüvöltött, és karmos mancsa egyetlen csapásával letépte a dermedten álló ôr fejét. A következô pillanatban elszabadult a pokol. Az emberek sikoltva menekültek végig a téren, a Tanar’ri pedig törve-zúzva utánuk.
A fôutcán végighömpölygô embertömeg egyvalakivel nem tudott mit kezdeni. Ez a valaki az utca közepén állt, és nem lehetett kibillenteni az egyensúlyából. Kopaszra borotvált fejét lehajtotta, ujjhegyeit összeérintette, és várt. A barna csuha mögül egy kard markolata látszott.
Mikor a Tanar’ri odaért, megszólította:
- Üdvözöllek, démon! – hangja tisztán és erôsen szárnyalt.
A Tanar’ri döbbenten bámult rá.
- Tombolásod jutalmául meg kell hogy öljelek. – folytatta a csuhás.
Azzal elôhúzta a kardját, egy katanát!, és a démon felé fordította. Néhány követhetetlenül gyors mozdulat után elrakta, és újra összetette a kezeit. A démon ronda arcán széles vigyor derengett fel. De arcára fagyott a mosoly mikor nyolcfelé vágva hullott a porba. A hôs egy szót morgott és eltûnt. Az elkövetkezô napokban a város csodás megmentôjét ünnepelte. Sajnos pont az ünnepelt nem volt jelen. Senki sem tudta, honnan jött, vagy hová tûnt. Egyedül a fôpap sejtette az isteni csoda mibenlétét, és ô S’matu-t ünnepelte. Pipitér ezalatt a Tengeri Herkentyûben múlatta az idôt. A várossal ünnepelt ô is, majd mikor elunta Nazghul városát, továbbállt.

Posthy

A Révész

A nevem Charon. Azért jöttem, hogy legyõzzem a Halált! Lemegyek az alvilágba és megölöm a Révészt!
A tömeg hatalmas éljenzéssel fogadta szavaimat. Rövid beszédem ezrek szívét lobbantotta lángra. Vigyorogva, az éltetéstõl megrészegülve álltam a rögtönzött emelvényen. Így kezdõdött minden. Ekkor vett fordulatot az életem. Ezelõtt egy nagyravágyó, de gyáva kisnemes elkényeztetett fia voltam. Silány kardommal épphogy nem vágtam meg magam. Mégis meg akartam ölni a Révészt. Azt hittem, ha a holtak nem juthatnak át a Holtak Birodalmába, akkor visszatérnek és boldogan élnek tovább. Az egyszerû pórnép persze hõst látott bennem. Eltartottak minden földi jóval, legyezgették a hiúságomat. Hosszú évek kutatása után rátaláltam az alvilág lejáratára. Harci tudásom ugyan fejlõdött az útonállók elleni harcokban, de mérhetetlen ostobaságom mit sem változott. Mikor elszántan lefelé indultam, az éljenzõ tömeg a nyílásig kísért. Ahogy távolodtam tõlük, üdvrivalgásuk még sokáig zengett a fülemben. Fáklyát gyújtottam és a lassan szûkülõ folyosó felé fordultam. Ha jól emlékszem, enyhén lejtett az út. Aztán annyira összeszûkült, hogy kúsznom kellett, a kardomat magam elõtt tolva. A fáklyámat eloltottam. A vaksötét alagútban egyedül a saját szuszogásom visszhangzott. Hamarosan egy olyan szûk réshez értem, amin alig fértem át. A kemény, érdes, sziklás falak több helyen felsértették a bõrömet, megszaggatták a ruhámat. A keskeny rés hirtelen hatalmas folyosóvá nõtt. Végre felálltam és felcsatoltam a kardom. A folyosó körülbelül 3 méter széles és legalább olyan magas volt. Úgy 30 méter után egy végeláthatatlan csarnokba torkollott, ahonnan szürkületi fény szûrõdött hozzám. Leporoltam a ruhámat és beléptem a csarnokba. A hatalmas terem megszédített. Ez nem lehetne itt a föld alatt. Mégis itt volt. Se a falakat se a mennyezetet nem lehetett látni. Elõttem egy ködbe burkolózó folyó volt. A Styx! Hatalmas, sûrû, vérvörös, lassan hömpölygõ folyam. Méltóságteljes, s egyszersmind félelmetes. A páni rémület ugyan ott bújkált a szívem mélyén, de ostoba önhittségem nem hagyta eluralkodni rajtam. Aztán egy alakot láttam kibontakozni a ködbõl, lassan evezett felém. A Révész! A csónak rövidesen kifutott a fövenyre. A Révész arca egy megnyerõ fiatalember arca volt, amit eltorzított a hosszú szenvedés és a fásult unalom. Ruhája megkopott, gyûrûi fényüket vesztették. Felém nyújtotta a kezét. Elmosolyodtam és kivontam a kardom. Õ rám nézett, szemében felcsillant valami tompa meglepõdés de fásultságából nem zökkent ki. Kezét leeresztette és várakozón nézett rám. Felemeltem a kardom és a nyaka felé sújtottam. Kissé elméreteztem az ütést, így csak a vállát találtam el. Mintha puha fába vágtam volna, úgy nyílt szét a húsa csontig. Csepp vére sem hullott. Arcán hitetlen értetlenség terjedt szét, én pedig ismét neki támadtam. Ezúttal pont úgy találtam el, ahogy akartam. Feje undorító cuppanással esett a vízbe és azonnal elmerült. Teste még állt ott néhány másodpercig, aztán erõs szél támadt és széthordta a hihetetlenül gyorsan porladó testet. Megrökönyödve és megkönnyebülve álltam a parton. Túl könnyen gyõztem. El akartam rakni a kardomat, de nem sikerült. Nem fért bele a hüvelybe. Megvizsgáltam és kõvé meredtem a csodálkozástól. A kard lassú átváltozáson ment át. A keresztvas eltûnt, a penge megnyúlt és a vége kiszélesedett. Anyaga acélból szálkás fává alakult. Evezõ lett a kardomból! Hirtelen azon kaptam magam, hogy pontosan ott állok a csónakban, ahol a Révész állt az imént. A parton különös, szellemszerû alakokat láttam, akik pénzt nyújtottak felém. Ki akartam rohanni a partra, ki a barlangból, fel a felszínre, ahol szikrázik a fény, üde a levegõ és vár az ünneplõ tömeg – de nem tehettem. Valami ismeretlen erõ nem hagyta, hogy elhagyjam a csónakot. Ekkor tört rám a megvilágosodás, olyan erõvel, hogy csaknem elájultam. Én lettem a Révész! Nekem kell a holtakat átszállítanom a folyón, és akik ott állnak a parton, azok a holtak, az elsõ utasaim. Egy szikra pattant ki az agyamból, és ismét roppant okosnak éreztem magam. Mi lenne, ha megtagadnám ezt a szörnyû munkát? Mi van, ha nem vagyok hajlandó a folyó egyik partjáról a másikra evezgetni? Leültem a csónak aljába, és vártam, mi történik. Legalábbis úgy éreztem, hogy ezt teszem. De láttam, hogy állok, és nyújtom a kezem a viteldíjért. Csaknem beleõrültem a felismerésbe, hogy nem szegülhetek szembe a végzet akaratával. Egyetlen dolog vigasztalt. Nem tudom, honnan, de tudtam, ha elég pénzt gyûjtök össze, megvásárolhatom a szabadságom…

* * *

Mindez körülbelül kétezer éve történt. Itt lent nincsenek napok, éjszakák, évszakok. Mindig szürke, alkonyi fény világítja be a barlangot. A folyóról sosem száll fel a köd. Az idõ múlását csak az idelátogató “ügyfeleim” meséi alapján tudom nyomon követni. A csónakom csendben úszik a vízen. Egy utas vár rám a parton. Látványától abbahagyom az evezést. Egy nõ. Egész lénye ragyog, sugárzik belõle valami energia. Vörös haját hátrafogva hordja, zöld szemében az elszántság szikrája csillog. Ruhája, egyszerû testhezálló viselet, csodásan kiemeli a nõ lélegzetelállító szépségét. Övérõl egy díszes markolatú kard lóg le. Ismét evezni kezdek. A csónak hamarosan kisiklik a fövenyre. Mégegyszer végignézem, immár közelrõl. Ismét elcsodálkozom mennyire különbözik a többi tompa, szürke utastól. Kinyújtom a kezem a viteldíjért. Õ csak elmosolyodik és kivonja a kardját. Leeresztem a kezem és értetlenül nézek rá. Fegyvere lesújt és csontig hatol a vállamba. Különös! Érzem a sérülést, de egyáltalán nem fáj. Elemi erõvel tör rám a felismerés. Ez a nõ él! Az élet ragyogása veszi körül. És ugyanazért jött ide, amiért én jó kétezer éve. Ha megöl, nekem végem. Az számomra a végsõ megsemmisülés. Rá kiáltanék, de már késõ. Kardja átvágja a nyakam. Utolsó gondolatom, kissé gonoszul, hogy jó munkát kívánjak neki az elkövetkezõ kétezer évre…

Posthy

Rémálom

Rohannom kell. Képtelen vagyok feladni. Pedig milyen könnyû lenne! Lefeküdnék és várnám, hogy láthatatlan üldözõim utolérjenek. De nem tehetem, pedig tudom, hogy nincs remény. Egyedûl vagyok e kietlen, halott síkságon. Perzselõ homokban rohanok tovább, a szél vödörszám hordja a port a képembe. A könny, s homok nászából született sár megvakít. A takony és a homok fojtogat. Fülem zúg a szél bömbölésétõl.
Vajon meddig bírom még? Meddig lesz még erõm, hogy meneküljek üldözõim elõl, akiket nem látok, s nem hallok, de tudom, érzem, hogy jönnek.
Elhaladok egy romhalmaz mellett. Valaha egy ház volt. Valószínûleg magányos kocsma, vagy benzinkút. A cégért rég elvitte az orkán. Az ég vörösen izzik, s gyilkos meleget okád. Nap, hold nincs az égen. Ez a világvége. Nincs tovább. Csak én egyedûl rohanok tovább még, ki tudja hová, ki tudja meddig?
Ûzõim egyre közelednek. Nincs erõm gyorsítani. Még két perc és megpillantom õket.
Képtelen vagyok gondolkodni, képtelen vagyok ordítani. Ismeretlen erõ, talán a félelem, hajt elõre, csak futni, csak rohanni tudva bár, hogy nincs remény.
Ott vannak! Túlvilági és mesebeli szörnyek. Vérfarkasok és zombik, vámpírok és démonok! Szét akarnak tépni. Örökkévalóságig akarják kínozni elveszett lelkemet.
Egyedül vagyok. Vagy mégsem? Távoli, éteri csörömpölés. A látóhatáron valami ház forma kezd kibontakozni. Egy újabb rom? Nem! Takaros kis viskó. Ablakából fény szûrõdik ki. Ajtaja hivogatón nyitva. Onnan jön a csörömpölés.
De üldözõim már alig néhány méterre vannak.
Minden maradék erõmet beleadom, hogy eljussak a kis házig, mert érzem, hogy ott biztonságban lennék, de hiába.
Az egyik szörnyszülött elgáncsol. Elterülök, szemem, szám megtelik izzó homokkal. Hiába nyújtom kezem könyörgõn a ház felé, senki sem jön segítségemre. A csörömpölés lassan elhal. A rémségek rám ugranak és tépik, szaggatják zsigereimet. Fehéren izzó fájdalom tölti be maradék tudatomat, aztán pörögve hullok bele a feneketlen sötétségbe.

* * *

Matt Logan életerõs fiatalember volt. Minden reggel két mérföldet futott, nem dohányzott, egészségesen élt. Az orvosok akár száz évet is megjósoltak neki.
1996 június 9-ének reggelén hiába csörgött az ébresztõórája. A szomszédasszony talált rá. Hason feküdt, karja szinte könyörgõn kinyújtva. Egészen megõszült. Ágynemûje átizzadva, gyûrötten hevert alatta. A mentõk szerint szívroham végzett vele.

Posthy

Tharadon

Lépj közelebb barátom, bemutatom Néked az otthonom.

A levegő friss, hűvös és üde. Enyhén csípi az arcodat. Nem kellemetlen ez,
inkább jóleső, bizsergető érzés. Félhomály van, a kelő nap sugarai tétován bújnak elő, és csak sejtetik a domb mögött meghúzódó, hatalmas erőt képviselő uruk közelgő eljövetelét.
Madárcsicsergés hallatszik a környékről. Ahol állsz egy terasz, melyről belátni a környező
hegyvonulatokat, dombokat, völgyeket. Csodálatos természeti kultúra kezd kirajzolódni, ahogy az ébredező napsugarak áttörnek a szemközti hegygerincen, megvilágítva egy mesébe illő tájat, hol a fű és az erdő zöldellése a legszebb Erioni kelmékkel veszi fel a versenyt.
Aminek eddig csak moraját hallottad, most kezd szemed elé tárulni, ugyanis a völgyben egy
300 láb széles folyó hömpölyög halkan, de magabiztosan. A folyón átívelő két robosztus híd egy-egy földutat köt össze, ahol szekereket, kisebb karavánokat látsz sebtében haladni.
Meglepetésedre, mikor a napsugarak elérik arcodat, az éjszaka nedves, bizsergetően csípő
hidege úgy lesz semmivé, mintha nem is lopta volna be magát a völgyek berkeibe,
s nem uralta volna egész éjszakán át a környező terepet. A hőmérséklet rohamosan emelkedik, ahogy a nap egyre magasabbra hág a kristálytiszta égbolton. Kísérőd – egy középkorú világos hajú hölgy – távozik a teraszról, ahol állsz, nem bírván betelni a látvánnyal. A házigazda kinyújtott kézzel áll irányodban, s várja, hogy bizonytalannak látszó lépéseidet megtedd irányába. Lépj közelebb barátom, bemutatom Néked az otthonom. Mikor odaérsz mellé, megfogja a kezed. Jóleső, megnyugtató érzés kerít birtokába. Jó helyen vagy, szeretet, megértés és barátság vesz körül. A házigazdád megkérdezi jól aludtál-e, hiszen a tegnapi nap elég hosszú volt. Reggel még hazádban voltál, s most itt vagy, hol Ynevi halandó csak kevés járt. Nos igen, tegnap reggel még nem gondoltad, hogy az elkövetkező nap ilyen megpróbáltatásokat hoz majd magával. . . . . . . . . . . . . . . . . . .

Átlagos reggelnek indult, mint az elmúlt napok bármelyike. Lábadat lógatva heverésztél kényelmes ágyadon várva, hogy a reggeli finom illata kicsalogasson a szobádból. Nem is kellett sokat várnod rá. Az ismerős illat felkúszott a faragásokkal díszített intarziás falépcsőn az emeletre, végig a folyosón, majd az ajtódnál megtorpanva bekopogott. Bekopogott? Az illatok nem kopognak. Az illatok veszik a bátorságot és átbújva a kulcslyukon, vagy az ajtó alatt, de beszűrődnek a szobába és kéretlen kelletlen az orrodba juttatják a magukkal hozott árulkodó aromájukat. Hmm. . illatok. . illatok, . . sokszor furcsállják meg az embereket.
A mai reggelinek például határozottan ázott ló szaga van. . . amely egyre erősebb, és nyomasztóbb. De jött vele még egy illat. Egy kellemesebb, édesebb, vágyakat keltő illat, mely szintén be szeretne lépni a szobádba, hiszen szintén kopogott. . Kopogott?
Ez a képzavar nem hagy nyugodni. Miért kopog egy illat?
Óóóó . .lehet, hogy nem is az illat kopog ? . . riadtan ülsz fel az ágyadon, hiszen álmodból ébresztenek. Az illatok azonban ébredés után is Veled vannak szobád megnyugtató csendjében, melyet ismét kopogás tör meg. Nem álmodtad hát. Kapod a ruhád, veszed a csizmád, nyitod az ajtót, hogy leteremtsd a ház népét, ki volt olyan pimasz, hogy legszebb álmodból ébresztett.
Az ajtó előtt azonban nincs senki. Végigmész a folyosón, le az intarziás falépcsőn, de nem találkozol senkivel. Kisétálsz a házad udvarára, hogy körülnézz. Senki. A kert végéhez érve találsz egy kisebb dombot, aminek az aljában egy piceajtó van. Nem is emlékszel erre a pincére.
Ekkor azonban megint hallod a kopogást, most mintha közelebbről jönne, erősebb a zaj.
És megint. Most már biztos vagy abban, hogy a pinceajtó mögül jön. Odalépsz, hogy felnyisd a
pince ajtaját, de az biz’ olyan nehéz, hogy megmozdítani sem bírod. Ekkor ismét kopognak.
Az ázott ló szaga egyre erősebben tölti ki körülötted a teret, de ott van az az édes illat is.
Az édes illat, mely magával ragad. . .
De ez az illat a házból jön, a szobádban érzeted, hogy lehet itt kint veled?

Itt kint? Most, hogy körülnézel, egy üres pusztán állsz, kezedben a pinceajtó kilincse,
és tisztán érzed a szobádban az este meggyújtott mézgyertya illatát. Akkor nem a szobában
kellene legyél? Ismét kopognak, de ez már erőteljes kopogás. Ziláltan ülsz fel az ágyadon. Pont úgy, ahogy az előbb. De most a lószag és az édes illat mellett a mézgyertya illata is csiklandozza az orrodat. Felébredtél. Ezúttal. Odalépsz az ajtódhoz, s kinyitod. Az ajtó előtt álmod résztvevői állnak, kik maguk hírnökeiként küldték előre saját illatukat, hogy azok felkészítsenek az ő érkezésükre. . . hasztalan. A látvánnyal nehéz betelni. Az ajtóban két alak. Egy 30-as éveiben járó földöntúli szépséggel megáldott aszisz nő, és kísérőjeként egy 50-es éveihez közel járó őszülő hajú 2 méter magas férfi. A ruhája sáros, látszik, hogy nem lóval jött, de akkor honnan az ázott ló szag. A nadrágján látható hosszanti sárcsíkokról, s a hölgy makulátlan ruházatából arra következtetsz, hogy hintóval érkeztek. Persze az is segít, hogy a lovászfiúd épp most hajtott be a kocsiszínbe egy hintóval, hiszen hallottad, ahogy a kővető megdobta a hintót. Hiába, gyakorolnia kell még.
Az eső két napja nem esett, még a környéken sem, így valószínű messzebbről jöttek,
mint kétnapi lovaglóföld. A férfi ruhájáról a finoman csiszolt tölgy padlódra csöpög a víz,
amit a 45-ös lábával ken szét a padlón. A hölgy némán, és mozdulatlanul áll.
A férfi – szintén szó nélkül – átnyújt Neked egy pergamentekercset.
Már éppen kezdenél kikelni a sodrodból, mikor meglátod rajta a Pyarroni birodalmi pecsétet.
Ilyet nem mindennap lát az ember. Főleg nem veheti kézbe, hogy ujjaival érintse a tradicionális viaszból készült domborművet, melyet a birodalom szegletei alkotnak.
Átveszed, elolvasod. A sorok végére elkerekedő arccal invitálod meg őket szerény hajlékodba. Lopva lesed a gyönyörű hölgy minden elkapott tekintetét, és kéred őket
foglaljanak helyet odalent, míg magadra kapsz valami alkalomhoz illő ruházatot.
Felöltözöl, lesietsz. A férfi dörgő hangon közli a hölgy és a saját nevét :
„A hölgy Lady Melissa, a nemes abasziszi Whonhander klánból, jómagam pedig a kísérője Arthur von Azona vagyok, a keleti aszisz légiók parancsnoka.
A levél mit átadtak egyértelmű. A Birodalomnak szüksége van Rád.
Hogy miért pont Rád, azt nem tudatták, de késedelemre most nincs idő. Sebtében megbeszélitek a részleteket, majd a két alak, ahogy jött, távozik.
A delelő nap már a közeli nagyvárosban talál, ahol a térkapu felé igyekszel.
Térkapu. Megint az az émelyítő érzés. . .ez most nem hiányzik . . így, reggeli előtt.
Ez gondolkodóba ejt. Vajon jól döntöttél, hogy eljöttél?

De most nincs idő a merengésre, hiszen házigazdád hozzád beszél otthona teraszán.
Sértés lenne nem rá figyelni, s legjobb tudásod szerint válaszolni, hiszen a Tündék
barátságos, kedves lények, s ahogy adják, úgy el is várják a figyelmet.
A terasz, ahol álltok fából készült, és lehet vagy 150 méter magasan!
Egy óriási fa közepén állsz. A fa olyan méretekkel rendelkezik, mint Erigow északi kapujának bástyája, mely 4000 ember befogadására alkalmas. A fa vagy 200 ember magas, és a törzsén látható apró hasadékon 10 négyökrös szekér haladhatna át egymás mellett úgy, hogy a kocsisoknak igencsak fel kellene emelniük a hangjukat, ha társalogni akarnának egymással.
A fa lomkoronája kiteszi egy nagyobb falu alapterületét, oly árnyékot adva ezzel a környéken
lévő épületeknek, mely több száz méter múlva ér csak véget.
Épületek. Leginkább kisebb nagyobb kunyhókra emlékeztet. Van köztük kőből, vagy fából
épült emeletes ház jellegű felépítmény is, de a java az egyszerű kis kunyhó. Lehet is vagy 1000 belőle. Amin viszont megakad a szemed, az a Tőled balra lévő domboldalon található hatalmas erődítmény. Lehet az is vagy 60 méter magas. Hatalmas bástyák övezete erőd ez,
hol pusztán a kaputól ijed meg az ostromló sereg, még a várfalra, a bástyákra pillantani sem mer. Igen, a kapu. Középen elválasztott kétszárnyú kapu, aminek mozgatásához megítélésed szerint legalább 15-20 jól megtermett bivaly szükségeltetik, hiszen lehet vagy 20 méter magas 10 méter széles és minimum 1.5 m vastag.
Házigazdád tovább mesél, ahogy a hatalmas fa faragott lépcsőjén ereszkedtek alá. A hosszú mondatok végén mindig lefelé viszi a hangsúlyt. Lassan, tagoltan beszél és nagyokat sóhajt közben. Érezhető rajta a letörtség, a csalódottság. Arról mesél Neked milyen szép volt egykoron ez a környék, mennyi élet munkája van abban, hogy amit látsz kialakulhatott. Mennyi munka van a környező életek ápolásában, megóvásában, s most lehet, hogy az egész semmissé lesz. . . felesleges volt.

Felesleges volt. Jó, hogy nem reggeliztél, így nem kell viszontlátnod. Csak reméled, hogy az utaddal nem az ördögnek tartoztál, mert ez a térkapu nagyon felkavarta a gyomrod.
Kitámolyogsz a főtérről, és egy közeli vendéglő árnyékos teraszán keresel menedéket a tűző nap elől. Egy bronz-barna bőrű fehér ruhás alak lép melléd, kötényben, tálcával a kezében.
Egyetlen szavát sem érted, mikor kissé rekedtes aszisz hangján kérdő hangsúlyú mondatokban beszél hozzád. Végignéz rajtad, ahogy értetlenkedve bámulod őt, majd közös nyelven folytatjátok a diskurzust. Nem tapasztalod abaszisz híres vendégszeretetét, de végre megreggelizel. Bőséges, kiadós reggelivel leped meg magad, majd folytatod az utad a palotába, ahová szól a meghívód. Meglehetősen messze van, főleg ebben az embertelen melegben. .
Egy dolog nem hagy azonban nyugodni. Az a két alak innen jött hozzád, ahol tombol a hőség,
mégis a férfi merő víz volt. Még mindig érzed kissé az ázott ló szagát.
Felkaptatsz a dombra, ahol a gigantikus méretű palota terül el. Szép, szép, de mindenhol ez a töménytelen mennyiségű homok, amit kénye kedve szerint hord a szél, . . . .kénye, kedve szerint . . csak az a furcsa, hogy a szél mindig szemből fúj. . .
A palota impozáns, a kert gyönyörű. A falakon belül nincs homok, hanem fűszőnyeg van mindenfelé, amerre kísér a 8 állig felfegyverzett palotaőr, akik a bejáratnál vártak.
Egy komornyik féle fogad, de nem vagy benne biztos, hogy az, mert olyan pompába van felöltözve, mint feléd a főnemesek, vagy a hercegek. Meghajol és kéri, hogy kövesd a palota urához, ki vendéglátód lesz eme gyönyörű aszisz épületben.

Ahogy leértek a hosszú faragott falépcsőn gyönyörű táj fogad. A friss levegőt harapni lehet,
annyira színes és csodálatosan zöldellő minden, hogy egy pillanatra magával is ragad a táj,
de nem akarod megsérteni házigazdád, aki még mindig szomorúsággal telt mondatokkal beszél a dombon túli vidékről, mi egykoron ugyanolyan csodás zöldellő terület volt, mint itt a gigászi fa árnyékában meghúzódó völgy szívében fekvő káprázatos vidék. Mindeközben házigazdád mesél, mesél az itt egykor honos világról. A Tündék világáról.
Kocsira szálltok, melyet lóhoz hasonlító állatok vontatnak. A hintó szélsebesen száguld fel a dombra, s ahogy haladtok felfelé, úgy rajzolódik ki szemed előtt a domb túloldalán elterülő világ. Látod, hogy valaha hasonlóan művelt zöldellő vidék volt az is, de most inkább egy csatatérre emlékeztet.

Vendéglátód elkezd mesélni a sok nehézségről, mellyel kialakították eme helyet, ahogy meghonosították a füvet ezen a homokkal telt vidéken, ahogy a palota falait építették, hogy megvédje az ide bezárt értékeket. Magas, nagydarab aszisz férfi, legalább 170-180 kiló lehet, lassan, zilálva szedi a levegőt, ahogy felértek a lépcsőn, majd hellyel kínál egy nagyobb falu árával vetekedő bársonyszékre mutatván a palota északi szárnyában. Frissítővel invitál beljebb, majd belefog a mondandójába, hogy megtudd, miért is kellett megtenned e hosszú utat a térkapuval.

Mindenekelőtt arról mesél, hogy mikor az ő apja uralkodott itt, a környéken béke volt. Ez tünde léptékben számolva több ezer! évet jelent. A nagy fa árnyékában kereskedtek a környékbeliekkel, vásárokat, ünnepségeket, mulatságokat rendeztek, s a gigászi erőd kapui mindig nyitva voltak. Azonban mióta megjött ez a nép, azóta minden megváltozott. Letapostak mindent a környéken, kivágták a fákat, bokrokat, felégettek mindent. A zöldellő rétek helyett harci járművekkel felszántott mezők terülnek el a domb túloldalán. De ez mind semmi a völgyben meghúzódó hatalmas gödörhöz képest. Így mondja: „onnan bukkantak elő a jövevények, kik megkeserítik földem népének életét, kik nyugtalanságot, viszályt hoztak az otthonomba.”A hegytetőről visszalátsz a völgybe ahonnan jöttetek, az erőd mögött elterülő völgy-vonulatra, ahol több ezer lény szorgoskodik egy olyan hegyekkel közrezárt részen, aminek egyetlen bejáratát maga az erőd védi, jelezvén a terület fontos szerepét.

Vendéglátód mesél arról miért olyan fontos nekik és több civilizációnak is az a völgy, hogy mit is kapnak onnan, mi a hosszú útról karavánnal ide érkező portéka, melyet meg kell még az életük árán is védeni. Elmondja, hogy életerőt nyernek ki egy importált növényből, ami eddig minden cselekedetüket segítette, egyfajta közös tudatot formál az emberekben, segít kialakítani egy közösséget, segített meghonosítani a füvet a homokban, a palotában lévő virágok belőle táplálkoznak, s minden élőlényre pozitív hatással van. Azonban most a növény utánpótlása megszűnt. A palota körül a fű elkezdett sárgulni, az emberek lelki békéje tovaillant, a palota körül a fal vakolata repedezni kezdett.

Mesél arról, hogy 12 hét telt ez azóta, hogy az első szállítmányra lecsaptak a domb túloldaláról érkező alantas lények, s megszereztek egy komplett szállítmányt, melyet a Te világodba vittek volna, hogy az életekben bekövetkező egyensúlyt és békét segítsen megtalálni, harmóniát alkosson az emberek szívében. Általában nem kísérjük túl nagy őrséggel a szekérkaravánt, hiszen eddig semmilyen atrocitás nem ért.

A szállítmány azonban nem érkezett meg ide hozzák, a palotába, s mióta kiszivárgott, hogy a készletek fogyóban vannak, kezd eluralkodni a pánik. Kisebb nagyobb csetepatékra volt már precedens a rendfenntartók és a palota körül lakó emberek között.

Az első ütközetet elveszítettük, hiszen felkészületlenek voltunk, nem sejtettük, hogy a nyomorult lények mögött komoly támogatók vannak, kik a területünk megszerzésére törekednek, hogy ők birtokolhassák az Anima termésünk jelentős részét.
Az egykor zöldellő domb mögött lepték meg a karavánunkat, ahová már a nagy fáról sem látunk el. A kísérők vissza tudtak menekülni ide az erődbe, de a domb túlfele’ a gnómoké lett.
Azóta többször megpróbáltak áttörni itt a dombon s megszerezni a termésünket.

De ezt nem engedhetjük!! Ha kiszivárog, hogy a készletek fogyóban vannak, és még azt sem tudjuk, hogy ki, vagy mi miatt nem kapunk újabb adagot, és nem tudjuk mikor lesz ismét a birtokunkban eme nemes növényből, itt a palotában ki fog törni a pánik.

De nem csak itt. A hegygerinc túlsó felén is vannak ültetvények, amik jelentős részét már megszerezték, s hasztalan tettünk kísérletet a visszaszerzésükre.
Az erődöt megvédjük, ha úgy alakul, de a hegygerinc túlsó felét nem tudjuk ismét az uralmunk alá hajtani. Egyedül nem megy. Így segítséget kértem Pyarrontól, aki körülnézett, hogyan tudna segíteni. Ugyanis nem mindegy kit/kiket küldünk a feladatra. Az ellenséggel csak egyféle képen lehet felvenni a küzdelmet.

Pyarron azonban először vonakodott segíteni, de oly meggyőzően érveltünk a palotából küldött ajándékokkal, s politikai követeinkkel, hogy végül is kötélnek állt. Azt mondta sereget nem küld,
és nekünk sem tanácsolja, hogy ama messzi vidékre sereget küldjünk, hiszen nem áll jogunkban ítélkezni egy másik földrész, más népének kultúrája felett. A hadviselés komoly dolog, főleg ily távoli vidéken, messze az anyaföldtől. Ez másfajta hadviselést igényelne, ami távol áll tőlünk.
Azonban a problémára megoldás kell, mégpedig halk és diplomatikus.

Be kell jutnunk az ellenfél seregei mögé, egyenesen a táborukba, meg kell tudnunk, mit terveznek, mik a gyenge pontjaik. Mivel a közelharcban alul maradnának csenevész termetük miatt, kalandozó csapatokat és zsoldosokat béreltek fel és így azt kell mondjam, ez lesz a vesztük. Be fogunk juttatni Téged és még pár kalandozót, hogy a szükséges információkat megkapjuk. Jelenleg azt mérlegelik, hogyan tudnák bevenni a völgy kapuját: az erődöt!
Tudnod kell, a Tünde erőd még soha nem esett el, és ennek így is kell maradnia, Barátom!
Az erődben mindig menedéket találtok majd, de Rád a dombon túl van szükségünk.

Oda kell menned és a tudtuk nélkül ki kell derítened mit akarnak. Miért szállták meg a völgyet?
Mi az, ami továbbállásra bírná őket. Hogyan lehet-e barbár nép felett olyan győzelmet aratni, mely nem kerül oly nagy áldozatokba, melyet egy esetleges ostrom hozhat. Azt illő volna elkerülni. Itt persze nem csak diplomáciai felhangokról van szó, de első körben legyen ez a meghatározó. Persze arról sem szabad megfeledkezni, hogy ha a tündék győznek, de nem marad épkézláb munkás aki learatná az Anima termést, nem sokat léptünk előre az ügyben. Nem küldhetek oda akárkit, csak akit ők is elfogadnak, beengednek az országukba, . . . a különös világukba.
Minden egyes korábbi küldöttemmel személyesen a klánjuk egyik vezetője beszélgetett el.
Ő felelős a elmék védelméért azon a távoli vidéken. Látszólag egyszerű kérdéseket tesz fel, a tájról mesél, miközben a küldött kezét fogva feltérképezi a legapróbb gondolatát is a beszélgetőpartnernek. Nem maradnak előtte titkok. Na meg valami csillagállásnak is stimmelni kell a befogadásra jelölt személy születésekor, hogy alkalmas legyen a teste a beavatkozásra, amit végeznek rajta.

A beavatkozás napjául a holnapi napot választottuk, mikor is Neked már kint kell teljesítened a rád bízott feladatokat a dombon túli vidéken. Sürget az idő, közeledik az együttállás.
Ma éjszaka lesznek együtt a segítő erők. Közben egyre erősebben szorítja a kezed.
Ha ma éjszaka sikerül, holnaptól már elég ütős fegyver lesz a kezünkben – mondja mosolyogva, mélyen a szemedbe nézve.

Olyan közel áll, hogy érzed a nemrég elfogyasztott 12 fogásból álló ebéd minden részletét.
Mind a 180 kilójával oly’ buzgón mesél Neked egy nagyszerű mágiáról, mellyel egyesíteni lehet a különböző népek, különböző fajainak különböző erejét, hogy teljesen megfeledkezik magáról.

Mivel a Tündék segítsége nélkül nem tudnátok bejutni a táborba, a Tündék pedig a Ti segítségetek nélkül nem, így közös erőre van szükség a gonosz legyőzéséhez.

Mágia segítségét fogják igénybe venni a tündék, hogy képesek legyenek létrehozni egy közös-tudatot ember és tünde között. Erre több szempontból is szükség van. Először is a levegő, amit belélegzel, az Anima termésétől annyira erős, hogy hallucinációkat okoz a tudatban.
Ezt csak úgy tudják kivédeni, ha egyesítik a tudatodat egy tünde tudatával.

Mi Tündék gyengébbek vagyunk az embereknél fizikumunkat tekintve, így a ti testetekben
fogunk veletek tartani a domb túloldalára, hol a gnómok tábora van.
Nem kell megijedned a mondandómtól, semmiféle veszélyt nem jelent a tudatok összenyitása Rád, vagy a Tündére nézve. Elmondom miért. Van a nagy fa tövében egy lélek. Egy oly ősi entitás, kinek segítségével mindezt véghez tudjuk vinni. A Tünde ’társlény’ összekapcsolódik itt a fa tövében ezzel a lélekkel a fa gyökerein keresztül, s míg teste itt szunnyad a fa biztonságot adó árnyékában, tudatának egy része átköltözik beléd, hogy veled tarthasson a próbatételekkel teli küldetésen, s amitől tud, megóvjon.

A nagy tünde vezetők képesek ezt elvégezni ynevi halandón is, s most, hogy bajban a haza, meg is fogják tenni. A történelem során egyszer esett ez meg, akkor hasonló okokból, mint most.
A több ezer éves feljegyzések arról tanúskodnak, hogy a megosztott tudat komoly, hatalmas és lényegi változásokat hozott a befogadó elmén. A szerencsés kiválasztottak új hatalomra tettek szert, melyet kevés lény birtokol.. . azonban nem csak a tudatuk összekapcsolódásának idejére.
Akik visszatértek elmesélték, s mi több bemutatták hatalmukat az itt maradt embereknek.
Volt köztük harcos, ki visszatérte után mágikus hatalomra tett szert és parancsolni tudott a manahálónak. Volt mágiatudor, ki a beköltözött harcos tudásából hozott haza egy darabot.

További előnye a közös tudatnak amellett, hogy az életben maradáshoz kell, hogy egy úgynevezett meridián hálót tudtok majd kialakítani. Ez a háló a mentális síkon létezik,
és segítségével informálódhattok arról, hogy a csapat másik tagjával mi történik.
A háló mind az öt érzékszerv által észlelt ’adatot’ képes továbbítani a fogadó személynek.
Ezt a közös tudatot meg kell szokni, így mindannyiótok megérkezése után tartunk egy tesztet.

Fontos még tudnod, hogy a tündéken kívül él még egy faj ezen a távoli vidéken. Ők a Maládok.
A faj 4 népcsoportból áll, akik egyenként a négy őselem hatalmával rendelkeznek. Tűz, víz, levegő, föld. A Maládok népének vezetői korlátlanul használják az adott őselemet egy gyűrű segítségével. Ha a gyűrű elveszik, elvész a hatalmuk is. A népcsoporton belül egyes csoportok csak az egyes őselemeket tudják használni, de van köztük egy nemes lény, a THARADON, aki mind a négy őselemnek tud parancsolni. A THARADON nem árthat senkinek, ő képviseli az erőt, ő teremti meg az egyensúlyt és ő vigyázza népének hatalmát. Emberöltőnként más-más testbe születik újjá az egyes őselemi népcsoportok közt vándorolva, így születésekor még nem tudják, kiben lakozik az erő. Növekedése során figyelnek fel egy-egy őselem szülöttére, hogy a másik népcsoportból származókhoz hasonlóan tud bánni a másik őselem hatalmával is. Ekkor kiáltják ki, hogy a hatalom egyensúlya ismét beállt.

Létezik még egy erő itt a síkon. Egy erő mely a nyers hatalmat hivatott képviselni.
Minden esetben egy mester és egy tanítvány létezik, kik tudnak bánni az erővel.
Soha nem lehet tudni mikor, kivel lépnek szövetségre. Általában távolról figyelik a történéseket és szeretnénk, ha ez így is maradna.

Összefoglalva Barátom a hallottakat, feladatod a következő lesz:

- beépülni a gnómok táborába, ’AVATAR’-ként megosztva tudatod egy tündével,
s a tudatával ékező tudást, hatalmat egyidejűleg a tiéddel használni
- kideríteni, mi a gnómok gyenge pontja, hogyan lehet elűzni őket a vidékről,
- kik a segítőik, akik mágiával támogatják ezeket az alantas lényeket
- kivédeni azt, hogy a ’nyers erő’ képviselői beavatkozzanak a folyamatba
- ha mégis beavatkoznának, egy módon lehet megfékezni őket:

meg kell szerezni a Marmaládok 4 vezérétől a 4 gyűrűt, melyekkel a 4 őselemnek tudnak korlátlanul parancsolni és a THARADON oldalán harcolva megfékezni az erő képviselőinek hatalmát. De reméljük, erre nem kerül sor. . .

A feladat tehát nem kevés, és nem is mondható csekélynek, hiszen népek sorsát formáljátok a sikeretekkel vagy elbukásotokkal.

Ó, most látom csak, megérkeztek a többiek.
Jöjj hát Barátom, kezdjük el az egyéválás tradicionális folyamatát.
Feküdj ide le a nagy fa tövébe. . .

Cs-Mike

Kölyök küldetés előtt

A fekete köpenyes egy fejbiccentéssel jelezte, hogy nincs több mondanivalója. Felállt az asztaltól, és elindult kifele a kocsmából. Átlépett egy földön fekvő részeget, majd egy határozott mozdulattal kinyitotta az ajtót. A kitóduló dohányfüst, és a lemenő nap vörös fényének keveredésében hősünk körvonalai furcsán, misztikusan elmosódtak…

A Kölyök hátán a hideg futkosott…

*

Utálom az ilyen rejtélyes küldetéseket. Furcsa idegen, rövid
lényegre törő feladat jellemzés. Kevés információ mind a
feladatról, mind a megbízóról… Hatalmas ígéretek, jutalmak…
Áhhhh sosincs jó vége ezeknek a feladatoknak….

Ráadásul Toron, meg Thar, áh tudnám minek vállalok el ilyen
feladatokat…

A Kölyök eközben egy ezüstöt vett elő az erszényéből, és kocsma másik végén lévő kocsmáros felé repítette. Az ifjú fejvadász gondolatai az ezüsttel együtt szálltak tovább.

-Ideje alaposabban utána nézni ezeknek a toroni népeknek. – gondolta magában.

A kocsmáros szemfülesen vetette magát a felé repülő érmére, és el is kapta, de aztán kipattant a kezéből, és begurult az asztal alá. A kocsmáros persze azonnal utána. Az asztal alól először egy kéz kandikált ki, benne egy ezüst érmével, majd a kocsmáros elégedett arca tűnt elő, mely büszkén sugározta az örömhírt mindenkinek aki figyelmes lett eme apró színjátékra. – MEGVAN!

Majd az elégedett arc meglepetésbe csapott át, hiszen sehol nem találta azt a fiatal vándort akinek szerette volna megköszönni, hogy ily bőségesen fizetett a szolgáltatásaiért…

A kölyök ezalatt már a város könyvtárába tartott, és hamarosan a könyvtáros egy vastag bőrkötéses könyvet nyújtott át a különös látogatónak…

*

Ezt mind el kívánja olvasni? – Tette fel a kérdést, majd az ifjú
perzselő tekintetét látva hebegve folytatta az amúgy már
befejetett mondatát…

*

Csak mert ön olyan fiatal, és ebben a korban nem igazán szoktak az
emberek könyvtárba járni, és főleg nem ilyen vastag történelmi
könyveket… Jól van, jól van értem, sok a dolga, én meg sokat
magyarázok itt.. Már itt sem vagyok ha mégs tudokvalamibensegiteni
csakszoljonnyugodtan…

A kölyök végre levehette a szúrós tekintetét a távozó könyvtárosról, és elkezdhette olvasni a kiválasztott könyvet. 3 napon át nyitástól zárásig csak olvasott, csak olvasott. Igyekezett minél többet megtudni a vallásról, a politikáról, és az ott élő emberek viselkedési szokásairól.

A 4. nap reggel felkelve a kölyök eldöntötte, hogy szüksége lesz még néhány dologra, ezeket beszerzi, és utána útnak indul. Kb a következő 3 nap elég lesz, hogy elérje azt a pontot ahol a további instrukciókat fogja kapni. Szombat reggel 10 re kell abba a faluba eljutnia, ahol várhatóan a leendő társaival fog találkozni, és ahol ennél többet is meg fog tudni a feladatról.

Nem szerette ezeket a titkolózós kalandokat, de tudta, hogy szombaton, amikor már megismerkedik a feladattal, és a csapat tagjaival, akkor az idegesség helyét majd újra átveszi az a hűvös nyugalom, amit úgy kedvel.

*

csak ne legyen olyan szerencsétlen a csapat mint a legutóbbi
küldetésen. Még jó, hogy ott volt az a bájos hölgy, akivel a végén
elvittük azt a medált a világ végére. Remélem ő is ott lesz
szombaton ahogy megbízó ígérte!

Írta: MadNed