A barbár bosszúja

Ment a barbár át a hegyeken. Már átvágott a sziklás Kő-sivatagon, és a ködös, nyomasztó, Bánat mocsarán. Lábáról leszakadt a saru, bőre keményre szikkadt. Úgy gyalogolt át a szúrós vadrózsa bokrokon, hogy észre sem vette. A sivatag megkeményítette a lábát, a borús mocsár pedig a lelkét. Haja összecsomósodott, lassan nemezesedni kezd. Arcát kőmerevvé fagyasztotta a hosszú, fárasztó út, a hallgatás, a zord időjárás, és a kíméletlen eltökéltség. Gondolatai csak két dologra korlátozódtak. A túlélésre, és a hadúr elpusztítására. Már érezte, hogy közel jár céljához. A hegyek túloldalán, a hágó alján van a hadúr kastélya.
Igen! Ott van! Ideért végre. Idáig követte a hadurat és seregét akik elpusztították a családját, barátait, ismerőseit, az egész törzset, lerombolták otthonát, és felperzselték a mezőket, ahol élt. Ő csak azért maradt életben, mert vadászni volt. Most itt van. Nem messze látott egy vastag törzsû, dús lombú fát, és úgy vélte a tövében alkalmas pihenőhelyre lel, hogy megvárja az éjszakát. Odasétált, és kémyelmesen elhelyezkedett a fa törzsének dőlve. Közben a kastélyt figyelte, és a bejutás módját fontolgatta. Hirtelen beindultak veszélyt jelző ösztönei, mert mozgást hallott a feje fölött. De már nem volt ideje reagálni. Egy nagy kő esett ki a fa lombkoronájából egyenesen a barbár fejére, aki előtt elsötétült a világ. Ezután a fa megremegett, és két jól megtermett ember mászott le róla. Az egyik a barbár fölé hajolt.
- Ne aggódj, kemény feje van. – mondta neki a másik. Ez bólintott, majd fölemelték az ájult testet, és elindultak vele a kastélyba.
Mikor a barbár magához tért egy kis szobában, puha ágyban fekve találta magát. Csodálkozva nézett körül. A fal mellett egy asztal roskadásig volt rakva jobbnál jobb ételekkel, ínycsiklandozó illatuk betöltötte a szobát. A sarokban egy beugróban hatalmas dézsa állt tele gőzölgő, tiszta vizzel. Az ágy mellett a földön megtalálta a kardját és minden apróságát, amit magánál hordott. Szemügyre vette az ajtót, és látta, hogy a vastag, erős. vasalt tölgyfa ajtón esélye sincs hogy kitörjön. Vállat vont, majd éhesen esett neki a kiváló étkeknek.
Már majdnem teljesen jóllakott, mikor eszébe jutott a méreg lehetősége. Egy pillanatra megállt a falat a kezében, de aztán úgy döntött, ha meg kell halni legalább tele hassal haljon meg. Ráadásul minek vesződnének méreggel, rég megölhették volna. Megnyugodva evett tovább.
Hosszú ideje először tudott teljesen jóllakni. A kellemes érzés és a hosszú, fárasztó út elbágyasztotta, kimerülten dőlt az ágyba.
Mikor felébredt, a kis ablakon beszûrődő fényből úgy vélte másnap reggel lehet. Kipihentnek érezte magát, csak zavarta, hogy nem értette, miért ez az ellátás. Egyszercsak zörögni kezdett az ajtó, hallani lehetett, ahogy kulcs fordul a zárban és nehéz reteszeket húznak félre. A barbár felkapta a kardját, lerázta róla a hüvelyt, és az ajtó mellé ugrott, hogy lecsapja az első belépőt. Az ajtó kinyílt, a barbár izmai megfeszültek, de nem lépett be senki.
- Hé! A hadúr látni akar! – kiáltott be valaki.
A barbár felmordult, majd előre lépett, és kinézett az ajtón. Két könnyû páncélba ökltözött férfit látott, akik kivont karddal, várakozón néztek rá. Felvette a földről a kardtokot, felcsatolta, és belerakta a kardját, majd kilépett az ajtón. Az egyik őr elrakta a kardját, és elindult a folyosón. A másik megvárta, míg a barbár elindul, és kivont karddal követte. Néhány perc kanyargás, és lépcsőmászás után beértek egy nagy díszes terembe. A padló kis, háromszög alakú kövekből, mozaikszerûen kirakva ott volt a hadúr címere, egy szárnyas kígyó. A terem templomhoz hasonlóan volt berendezve, de a padokat a falhoz tolták, és ahol az oltárnak kellett volna lennie, ott egy emelvény és rajta egy díszes szék, egy trón állt. A falon körbe futott egy erkély, gyönyörû feketemárvány korláttal. A termben izlésesen elhelyezett arany és ezüst díszítések szinte felgyulladni látszottak a négy hatalmas kristálycsillár fényében. A kigyó fejénél pedig ott állt maga a hadúr. Egy magas, karcsú, de ahol kell ott telt nő. Bájos arca éles ellentétben állt jéghidegen villogó, mandulavágású, zöld szemével. Ajkán gúnyos mosoly játszott, ahogy végigmérte a belépő barbárt. Vállig érő fekete haját krémszínû pánt fogta hátra. Napbarnított bőréhez remekül illett világoskék tunikája, kezében szélespengéjû kardot tartott.
- Köszöntelek szerény hajlékomban. – szólalt meg. Hangja betöltötte a termet. – Remélem elégedett voltál a vendéglátással.
- Miért? Miért pusztítottál el mindenkit? – a barbár hangja nehézkesen, rekedten tört fel a torkából. Sokáig nem használta.
- Mert hittem a csillagjósoknak. Megjövendölték, hogy ott fog megszületni az a harcos, aki elhozza a végzetemet. Amire nincs szükségem.
- Szörnyeteg vagy! De igazuk volt a jósaidnak. Ott születtem, és most megöllek! – azzal a barbár meglódult, előrántotta a kardját, és ugyanazzal a lendülettel alulról fölfelé vágott. De a hadúr könnyedén hárította a támadást. és fájdalmas vágást helyezett el a férfi mellkasán. A barbár ezután a feje fölül indított egy gyilkos erejû csapást, de a nő a feje fölé tartott karddal blokkolta, és alattomos módon hasba rúgta ellenfelét, aki ettől hátratántorodott. A hadúr a barbár összes támadását könnyen kivédte, és azonnal riposztozott össze-vissza szabdalva a férfit. Vágásai lassan fokozatosan lettek egyre mélyebbek. Mire a barbár a kimerültségtől, és a vérveszteségtől összeesett, már nem volt rajta egy tenyérnyi ép bőrfelület sem, helyenként egészen csontig hatolt a nő pengéje, és úszott a saját vérében.
- Nem te hozod el a végzetemet! – mosolyodott el gúnyosan a hadúr és mégegyszer meglendítette a kardját. A barbár feje odébb gurult, és az oldalára fekve megállt. Arcára ráfagyott a harag, a gyûlölet, és a szégyen. Teste hason feküdt a szárnyaskígyó fejénél, amely mozogni látszott, mintha a kiömlő vért lefetyelné. A hadúr elfordult, és az első odarohanó szolgának nyújtotta a kardját, aztán visszavonult lakosztályába. A szolgák pedig eltakarították annak a törzsnek az utolsó maradványait, amely elpusztíthatta volna a hadurat.

Posthy