Részlet az Árnyék naplójából

Könnyed léptekkel kocogtam, tudtam, hogy a csapat többi része lépésben halad lovával, amikor is halk beszélgetést hallottam a közelben. Lopakodva haladtam tovább, és hamarosan észrevettem, hogy az erdei ösvényen a hosszú egyenes végén 2 bandita figyeli az utat. Láthatatlanul nem okozott gondot megközelíteni őket. Gyorsan felmértem a terepet és rájöttem, hogy a fák között, még 3 bandita pihent. Várták a jelet, hogy a társaik szóljanak, hogy zsákmány közeledik feléjük. A felfedezésem jeleztem az ikertestvéremnek, aki nem szolt semmit a társainknak. Kivárt.

Tudtam, hogy nincs sok időm, mert hamarosan megérkezik a a testvérem a többi kalandozóval, és ha sokat töprengek kiderülhat a titkunk… úgyhogy gyorsan cselekedtem. Először a 3 pihenőt vágtam le. Nem okozott túl nagy kihívást, vagy túl nagy örömöt. Inkább ahhoz hasonlítanám, mint amikor zsákokon gyakoroltuk hogy hogy kell megadni a kegyelemdöfést az elesett ellenfeleinknek.
A művelet gyors volt, és viszonylag csendes, a két őr mégis felfigyelt arra, hogy valami nem stimmel.
Mind a ketten óvatosan kihúzott kardokkal jöttek hogy megnézzék, hogy mi volt ez a zaj, és hogy társaik miért nem válaszolnak a kérdéseikre.
Vártam… Vártam, amíg a 2 őr arcára kiült a döbbenet, és a rémület. Ekkor egy csendes rohammal megindultam feléjük, és néhány méterre tőlük előtűntem a semmiből. Igaz, zavarodottságukban egymást is akadályozták, így ez sem volt egy nagy csata, mégis ezt a szituációt már sokkal jobban élveztem. Elrohantam mellettük, 2 gyors erőteljes csapást mértem rájuk. A csí-nek, és a rohamnak köszönhetően kardomban meg volt a kellő erő, hogy a páncél és a csont se tartoztassa fel a pengémet. 2 test, és két fej hullott le az avarba.

Ekkor már hallottam, a lovak prüszkölését, és lábdobogását. Hallottam ahogy gyanútlanul beszélgetnek, még valaki meg is kérdezte, hogy mi bajuk van ezeknek a lovaknak? Áh kalandozók… ez a csapat mondja kalandozónak magát? Ezek sem jobbak mint a falusi parasztok. A lovak hamarabb megérzik a veszélyt, mint ezek ah… Talán a szürke csuhás srác. Ő talán érdemes az életre. Nem fecseg sokat, és látszik, hogy Ő is tudja magáról, hogy többet ér mint ezek a mihaszna naplopók…

Közben jeleztem a testvéremnek, hogy tiszta a terep, bár biztos vagyok benne, hogy már hamarabb tisztában volt vele. Mindig megérzi ezt az önelégült örömömet amit az okoz, ha pontosan a terv szerint sikerül elintéznem egy csoportot.
A csapat közben egészen közel ért, sőt tovább is haladtak azon a szakaszon ahol az előbb még a két őr gubbasztott.
Egyedül a már előbb említett szürke csuhás pattant le a lováról, és besétált az erdőbe.

Én ezt látva még gyorsan eltüntettem néhány nyomomat, hogy ne tudjanak utánam jönni.
A Csuhás szólt a többieknek, majd elmesélte a nyomokból, hogy mi történt.
A sebekből látta, hogy néhány perce történt az eset, tudta, hogy még a közelben kell hogy legyek, de még neki sem volt fogalma, hogy ki lehetett, és milyen okból intézte el ezeket az útonállókat.
Megpróbáltak utánam jönni, hogy többet megtudjanak rólam, de a nyomaimat hamar elvesztették.

Testvérem ismét érezhette az önelégült örömömet, én pedig bár nem láttam, tudtam, hogy csuhája alatt mosolyog azon ahogy a többiek a fejüket törik az eseten.

A hosszú unalmas utakon kifejezetten szórakoztattak minket ezek a kisebb események.

Amúgy a küldetésünk a 1 hét múlva Mind már oly sokszor, ismét sikerrel zártuk. A csapat a végső harcban megtudta, hogy ketten vagyunk, így a csuhás kivételével mindenkit megöltünk. Nem érdemelték meg sem az életet, sem azt, hogy a titkunkat megtudhassák. Így legalább nagyobb jutalomban részesülünk, hiszen csak 3 felé kellett osztani a jutalmat amit a megbízónktól kapunk.

A csuhás megígérte, hogy megtartja titkunkat, így békében elváltak útjaink. A Világnak több ilyen emberre lenne szüksége. Kevés KIEMELKEDETT van ebben az értelmetlen világban!

MadNed

A Kölyök kardja

Zordiaknak jobb dolga nem lévén ismét csak a gondolataiba merült.
– Mindig is az öröklétre vágytam… 70 év munkája. Háhá há 70 év… 70 évig kutattam, küzdöttem, és hajszoltam, hogy legyen kellő tudásom, és hatalmam, hogy soha többet ne kelljen az idő múlása miatt aggódnom… És amikor már megszereztem minden tudást, és hatalmat, most itt vagyok egy kardba bebörtönözve… Háhá há áááá – Ha Zordiak nevetését bárki is hallhatta volna, egyből tudta volna, hogy nem őszinte kacagást hall. De senki nem halhatta, hisz nagyon ritkán láthattak az emberek nevető kardot. Zordiak tovább elmélkedett a sors e kegyetlen fintorán.
– 70 év. Tudás.. Hatalom… Talán túlbecsültem a hatalmam. Pedig falvakat, városokat volt hatalmam elpusztítani egyetlen varázslatommal. Ha akartam láva, vagy szökőár, vagy földrengés pusztította el a városokat, ha akartam betegségeket szítottam pusztán a gondolataimmal… És kellő hatalmam volt, hogy újjászülessek egy gyermeki testet szerezve magamnak… Azt hittem, legyőzhetetlen vagyok. És egy barbár győzött le. Minő szégyen.
Nem számítottam támadásra, pedig már napokkal azelőtt rájöhettem volna, hogy az életemre kíván törni. Ott voltak azok a jelek. Azok a jelek, melyeket 140 év elteltével is tisztán kivehetőek, de akkor túl nagyra voltam a hatalmammal, hogy észrevegyem a jeleket…
– Aztán amikor váratlanul, álmomból arra ébredtem, hogy repül felém egy kard, akkor egyből rájöttem, hogy az az átkozott barbár napok óta készül valamire. Egy barbár… Valaki megbízta. Az a varázskard az nem véletlenül volt a barbár kezében. Amint áthatolt a szívemen egyből tudtam, hogy egy lélekcsapda volt a kardban. Tudtam, hogy ez a sötétség nem a halál jele. A karban voltam rabul ejtve. A kard készítője szinte minden hatalmamtól megfosztott, de egyvalamire nem számított. Az emberek mágia és varázslatok nélkül is befolyásolhatóak. Szerencsére a sötétségből pszi képességeimnek köszönhetően hamar kitaláltam, így legalább láthattam, hogy mi folyik a környezetemben. Igaz hallani, érezni továbbra sem tudtam, de az évek folyamán megtanultam szájról olvasni és egyéb ügyes praktikákat, így egyre többet tudtam érezni a világból… Volt időm, és sajnos, még lesz is… 140 év.. ennyi telt el, hogy ebben a rohadt karba vagyok bezárva…
– Tehát hamar rájöttem, hogy láthatok, majd megtanultam, hogy hogy komunikálhatok. Először csak a gyengébb elméjű emberekkel tudtam pszionikusan beszélgetni, de később ez a képességem is sokat fejlődött. És hamar rájöttem, hogy az emberek milyen könnyen befolyásolhatóak. Háháhá a sors iróniája… A hatalomvágyam vitt a sírba, és most mások hatalomvágyát használom fel céljaim eléréséhez. Sosem felejtem el, hogy milyen egyszerű volt az az átkozott barbárt eltennem láb alól. Háhá há. Először is kerestem egy könnyen befolyásolható fiatal harcost. A Barbár állandóan szívatta szegényt, egész úton, így tudtam, hogy utálja a barbárt. Pszionikus képességemmel elkezdtem hát beszélgetni vele. Ígértem neki pénzt, hatalmat gazdagságot… Megígértem, hogy megtanítom a mágiámra, amit eleinte nem hitt el, de amikor sikerült az első villámot kilőnie a kezéből, akkor már nyert ügyem volt. Tudtam, hogy varázslattal nem győzheti le a barbárt, ahhoz sokat kell még tanulnia, így különböző növényeket gyűjtettem vele, majd lépésenként utasítottam, hogy miből mennyit, és hogyan keverjen össze. Jóóóó erősre sikerülhetett a méreg, hisz még a barbár sem bírta 5 percnél tovább. Elég volt egy falat a mérgezett kajából, és már vége is volt. Mekkora szerencsém volt, hogy pont találtunk egyet abból a ritka növényből…
Így végre a kard egy olyan ember kezében volt aki irányítható. Bár azt nem tudtam meg hogy a Barbár hova igyekezett, vélhetőleg a megbízójának készült visszavinni a kardot, mindenesetre tudtam, hogy el kell rejtőznöm, és kell keresnem valakit, aki talán értelmesebb mint ez a bolond harcos. Kell valaki, aki képes megtanulni mindazt amit 70 év alatt megtanultam. Aki talán megszerezheti azt a hatalmat ami egykor nekem is a hatalmamban volt. Ha ez sikerül, akkor megtanítom neki, hogy hogy lehet örök életű, és hogy ezzel a varázslattal, hogy hozhat engem is vissza az élők sorába. Már várom azt a napot amikor egy csecsemő életét elrabolva újjászületek egy gyermeki testben.
– De ehhez kell valakit találnom, aki élete vége előtt képes ekkora hatalomra szert tenni…
– Szóval a harcos könnyen befolyásolható volt. Könnyen elhitettem vele, hogy a varázslat amit most tanítottam neki az mindenkit meg fog ölni. Így könnyű volt rávenni, hogy támadja meg a helyi rabló banda házát. Berontott a házba, majd elmormolta a varázslatot. Hogy meglepődött, hogy nem történt semmi… Újra és újra elmondta a varázslatot… még akkor is ezt mormolta amikor a mellkasát átdöfő kard miatt vér bugyogott ki a szájából. Szánalmas szerencsétlen.
– Abban bíztam, hogy találok a rablók között egy fiatal tehetséget, akit taníthatok. Ehelyett mielőtt kapcsolatot teremthettem volna bármelyikükkel, eladtak egy erekje gyűjtőnek.
Évekig a falon lógtam, és néhány idióta kereskedőn, és szolgákon kívül senkit nem találtam akivel érdemes lett volna beszélnem. Kijutni nem volt könnyű, mert a kastély jól volt őrizve. Egyszer valakivel megpróbáltam kivitetni magam, de észrevették. A szerencsétlen majdnem elárulta a titkomat. Még jó, hogy egy meggondolatlan katona eleresztette azt a nyílvesszőt. Pedig már majdnem elmondta a titkomat…
– Így hát vártam. Tudtam, hogy van időm, csak jöjjön valaki, aki ki tud juttatni anélkül, hogy lelepleződnék.
– Egy nap érdekes emberek jöttek, érdekes titkokat kutattak. Volt ott ez az ifjú. Fiatal volt, de látszott rajta hogy rendkívül tapasztalt. Éreztem rajta, hogy ő kijuttathat innen, és talán még tanítani is érdemes. A kapcsolatot nem tudtam egyből felvenni vele, de egy apró pszi lökés elég volt, hogy feltekintsen a falra, és meglássa a kardot. Levette a falról, és látszott rajta, hogy azon gondolkozik, hogy mit érzett, mért kapta reflexből oda a szemét ahol a kard van. Végül úgy döntött, hogy elrakja a kardot.
– A következő napokban rengeteg érdekes dolgot láttam. Remélem, hogy a Kölyöknek, mert ily hívják a társai, legalább akkora tehetsége lesz a mágiához, mint egyéb dolgokhoz. Fiatal kora ellenére rendkívül jól ért a fegyverforgatáshoz, a gyilkoláshoz, a lopakodáshoz, és egyéb sötét praktikákhoz. Gondolkozása hűvös, és számító. Kora ellenére bölcs, és megfontolt… És a hatalomvágya…. Óóó igen… Ő lesz az emberem. Csak legyen elég tehetsége a mágiához…

MadNed

Kölyök küldetés előtt

A fekete köpenyes egy fejbiccentéssel jelezte, hogy nincs több mondanivalója. Felállt az asztaltól, és elindult kifele a kocsmából. Átlépett egy földön fekvő részeget, majd egy határozott mozdulattal kinyitotta az ajtót. A kitóduló dohányfüst, és a lemenő nap vörös fényének keveredésében hősünk körvonalai furcsán, misztikusan elmosódtak…

A Kölyök hátán a hideg futkosott…

*

Utálom az ilyen rejtélyes küldetéseket. Furcsa idegen, rövid
lényegre törő feladat jellemzés. Kevés információ mind a
feladatról, mind a megbízóról… Hatalmas ígéretek, jutalmak…
Áhhhh sosincs jó vége ezeknek a feladatoknak….

Ráadásul Toron, meg Thar, áh tudnám minek vállalok el ilyen
feladatokat…

A Kölyök eközben egy ezüstöt vett elő az erszényéből, és kocsma másik végén lévő kocsmáros felé repítette. Az ifjú fejvadász gondolatai az ezüsttel együtt szálltak tovább.

-Ideje alaposabban utána nézni ezeknek a toroni népeknek. – gondolta magában.

A kocsmáros szemfülesen vetette magát a felé repülő érmére, és el is kapta, de aztán kipattant a kezéből, és begurult az asztal alá. A kocsmáros persze azonnal utána. Az asztal alól először egy kéz kandikált ki, benne egy ezüst érmével, majd a kocsmáros elégedett arca tűnt elő, mely büszkén sugározta az örömhírt mindenkinek aki figyelmes lett eme apró színjátékra. – MEGVAN!

Majd az elégedett arc meglepetésbe csapott át, hiszen sehol nem találta azt a fiatal vándort akinek szerette volna megköszönni, hogy ily bőségesen fizetett a szolgáltatásaiért…

A kölyök ezalatt már a város könyvtárába tartott, és hamarosan a könyvtáros egy vastag bőrkötéses könyvet nyújtott át a különös látogatónak…

*

Ezt mind el kívánja olvasni? – Tette fel a kérdést, majd az ifjú
perzselő tekintetét látva hebegve folytatta az amúgy már
befejetett mondatát…

*

Csak mert ön olyan fiatal, és ebben a korban nem igazán szoktak az
emberek könyvtárba járni, és főleg nem ilyen vastag történelmi
könyveket… Jól van, jól van értem, sok a dolga, én meg sokat
magyarázok itt.. Már itt sem vagyok ha mégs tudokvalamibensegiteni
csakszoljonnyugodtan…

A kölyök végre levehette a szúrós tekintetét a távozó könyvtárosról, és elkezdhette olvasni a kiválasztott könyvet. 3 napon át nyitástól zárásig csak olvasott, csak olvasott. Igyekezett minél többet megtudni a vallásról, a politikáról, és az ott élő emberek viselkedési szokásairól.

A 4. nap reggel felkelve a kölyök eldöntötte, hogy szüksége lesz még néhány dologra, ezeket beszerzi, és utána útnak indul. Kb a következő 3 nap elég lesz, hogy elérje azt a pontot ahol a további instrukciókat fogja kapni. Szombat reggel 10 re kell abba a faluba eljutnia, ahol várhatóan a leendő társaival fog találkozni, és ahol ennél többet is meg fog tudni a feladatról.

Nem szerette ezeket a titkolózós kalandokat, de tudta, hogy szombaton, amikor már megismerkedik a feladattal, és a csapat tagjaival, akkor az idegesség helyét majd újra átveszi az a hűvös nyugalom, amit úgy kedvel.

*

csak ne legyen olyan szerencsétlen a csapat mint a legutóbbi
küldetésen. Még jó, hogy ott volt az a bájos hölgy, akivel a végén
elvittük azt a medált a világ végére. Remélem ő is ott lesz
szombaton ahogy megbízó ígérte!

Írta: MadNed