A Jövő

A boszorkány szürreális képet festett, ahogy a csatatér fölött lebegett, oly könnyedséggel, mintha épp egy előkelő bál különös táncát ropná. Földöntúli jelenségnek hatott, aki megigézte azt aki egy pillanatra feltekintett rá. Magasan az égben viharfellegek szolgáltattak hátteret a misztikus látványnak, ahogy a mesés szépségű Talissa riadtan figyelte az alant zajló csatát. Soha ilyen öldöklő küzdelmet nem látott. Jericho falain belül, az udvaron, a gyilokjárókon, mindenhol a halál ünnepelt, s lelkek vándoroltak isteneikhez. Az apró kastély falain túl hatalmas tábor terült el. Egy Fekete Hadúr, a Kard Testvériség nagymesterének és ork hordájának tábora. Közel százezer dühödt ork, akik a zsákmány szagától megvadulva rontottak a várra, ahol mindössze kétszáz kalandor vackolta be magát. A csata kegyetlen volt és esélytelen. A leghevesebben küzdelem a kastély udvarában zajlott ahol Talissa társai is épp az életükért küzdöttek.





A varázsló nagy bajban volt. Körülötte megégett tetemek hevertek szerte szét, még a por is lángolt helyenként, ahogy a mágikus tűz próbálta elemészteni. Jahmar Abdul al Moszafat szája szegletében vékony vércsík csurgott és láthatóan az is nehezére esett, hogy fél térdre ereszkedjen. A halálát várta. Összeszorította fogait , de ezen kívül semmi nem látszódott arcán, ahogy az óriás döngő léptekkel közeledett felé. A lény hatalmas volt. Csak a bunkó, melyet fegyverként használt, nagyobb volt, mint maga a varázsló, aki remény vesztve mégis dacosan tekintett fel a jó hat méteres torzonborz, csupa izom alakra. A két tekintet találkozott. A jann, az értelem és a dac végső pillantásával várta a véget, de nem adta fel, az utolsó pillanatig próbálta kavargó elméjét feltölteni manával még ha hiábavalónak is tűnt a próbálkozás. A hatalmas lény tekintetéből csak gyűlölet áradt. Minden és mindenki iránt érzett színtiszta harag. Valószínűleg nem is tudta, miért akarja elpusztítani a törékeny, sebzett embert, de ezt diktálták az ösztönei, így felemelte a hatalmas buzogányt.

– Velem próbálkozz! – hangzott fel egy kiáltás, ahogy a Kopó védekezőn társa elé lépett, szinte a semmiből. Más nem is volt a közelükben, mert a vérengző monstrum nem kímélt sem barátot sem ellenséget. A lovagra szinte rá sem lehetett ismerni. Nem viselte vértjét, mely szinte a testéhez tartozott, helyette ezüstben díszelgett, már – már egy gólem benyomását keltette fémes testével. Arcát is ez a különös anyag takarta, ám a fémes külső alatt mégis ki lehetett venni arcvonásait. Mosolygott. A hatalmas bunkó lesújtott. Az irtózatos csapás elképzelhetetlen erővel csattant a lovag pajzsán, aki az embertelen ütés hatására nekicsapódott a közeli ház falának, átszakítva azt és az amúgy is megviselt ház teteje szinte azonnal rá is szakadt. A ház pillanatok alatt összedőlt, maga alá temetve a lovagot, ám a robaj nem hallatszott a csata zajától, csak por és törmelék mindenhol. A vár falain kívül százezer ork üvöltött, acsarkodott és ordibált. Talissa nem látta a sereg végét, csak lobogók tengerét és egy hadsereget ami azért jött, hogy elpusztítson mindent mi fontos észak szabad népeinek. A dobok ütemes hangja fülsiketítő volt és az ég felé tartott lándzsák megszámlálhatatlan látványa is elég volt ahhoz, hogy kétségbeesés költözzék bárki ember fiába. Talissa ismét a varázsló felé fordult aki kóvályogva próbált észhez térni a kastély udvarán zajló csata kellős közepén. Az óriás ismét megpróbált lesújtani, ám a semmiből a khal jelent meg a hátán. Nem ugrott egyszerűen csak ott termett és már tépte, kaszabolta, karmaival és tőrével az óriás inas hátát, olyan gyors ütésekkel, hogy szinte elmosódott az alakja mozgás közben. Ez a nemes harcos, akit Talissa csak kevéssé ismert, s akinek vadsága megrémítette, oly tébolyultan kaszabolta, az óriást, hogy észre sem vette a hatalmas kezet, ahogy az hátranyúl felé. Ahogy az elpusztíthatatlannak tűnő lény megragadta, a hős harcosnak már nem volt esélye. A szörny egy mozdulattal tépte fel a mellkasát és az élettelen tetemet a varázsló lábai elé hajította. A jann látta, hogy társa haláltusájában is azt a grimaszt öltötte magára ami harc közben annyira jellemző volt rá.

Talissa rémülten kapta arca elé kezeit. Sok halált látott már, de most egy társa veszett oda és még ha barbárnak is tartotta e furcsa lényt, mégis megrémítette a halála. Feje fölött a fellegek rohamos, szinte lehetetlen gyorsasággal sűrűsödtek, félhomályba borítva az egész csatateret. Talán az istenek takarták el szemüket, hogy ne lássák a vérengzést ami a boszorkány kénytelen volt végignézni.

Az órás lihegve hajolt le a bunkójáért amit elejtett. Hátsebéből ömlött a vér, de ez csak lelassította. Úgy tűnt még mindig a varázsló a célpontja, mintha ez lett volna szörnyű életének egyetlen célja, hogy elpusztítsa ezt a törékeny lényt és mindent meg is tett, hogy ezt valóra váltsa. A szörnyű fegyvere újra lesújtani készült, ám ekkor újabb társ jelent meg. Az arel papnő, kezében kardjával. Talán mások számára vicces lehetett, ahogy az apró nő szembenézett a monstrummal, de ő már csak ilyen volt, a veszély éltette, az őrület.

– Ne, tedd Ariel! – kiáltott a magasból Talissa, de hangját elnyomta százezer gyűlöletet harsogó ork.

A bunkó ismét lesújtott ám ekkor furcsa, már-már komikus jelenet történt. A fegyver, mintha megelégelte volna tulajdonosának tombolását, önálló életre kelt és kicsúszott az óriás kezéből. Igaz, hogy a háttérbe egy lovas ezt nagyon megbánta, de láthatóan mindenkit meglepett az arel papnő hihetetlen szerencséje. Pár pillanat múlva a monstrum felocsúdott és puszta kézzel akarta széttépni apró ellenfelét, ahogy a khállal tette, de ismét meglepetésben volt része. Reno Artoa tűnt fel a csata forgatagából és a lény fatörzsnyi lábai felé vetette magát. Ugyan kardjával nem tudott kárt tenni ellenfelében, de nem is ez volt a célja. Ahogy odaért teste még futtában átalakult, megnyúlt, és körülölelte az óriás két lábát, mint egy kígyó. Az átalakulás teljesen hihetetlen volt, de hatásos. A gúsba kötött lábú óriás hatalmas kivágott fa módjára dőlt el, épp az arel papnő felé. Mindenki ösztönösen menekült a közelről ahogy a monstrum padlót fogott, bezúzva a kövezetet és porvihart teremtve a környéken. Arielnek ideje sem volt megmozdulni, de úgy tűnt nem is volt rá szüksége. Épp az óriás törzse és karja között ácsorgott teljesen sértetlenül. Ösztönösen összehúzta magát, hogy kisebb célpont legyen és csak most nyitotta ki szemét, amit behunyt mikor a monstrum felé dőlt. Azon kívül, hogy feje búbjáig ellepte a por egy karcolás sem esett rajta. Mosolyogva megrázta a fejét és csak ennyit mondott magának fej biccentve:

– Micsoda szerencse…már megint.

Ahogy elrohant, hogy segítsen a kölyöknek, aki épp felvette eredeti alakját, az arel papnő árnyéka életre kelt. A nő futott tovább, ám az árnyék ott maradt és felkúszott a szörny hátára, majd testet öltött. Khasai Argos volt az, a mindig jó helyen levő szerencselovag, aki most azon ügyködött, hogy tőrét az óriás tarkójába mélyessze, több kevesebb sikerrel. Amikor végül sikerrel járt, a monstrum malac szemei elkerekedtek és üvöltve pattant fel, olyan lendülettel amit senki sem nézett volna ki belőle. Idegesítő ellenfelét azonban nem találta ott ahol volt. Az ugyanis mintha, csak egy tóba ugrana fejest eltűnt a monstrum hatalmas árnyékában, talán még fodrot is vetett. Az óriás képtelen volt felfogni az eseményeket. Zavartan kapkodta hatalmas fejét egy darabig, vér – és nyálfoltos szakállán látszott ahogy fújtat idegességében. Végül ziláltan, fáradtan fordult ismét a varázsló felé, amikor egy hatalmas kőtömb fejbe találta. Fejéhez kapott majd, immár némi félelemmel a tekintetében arra nézett ahonnan a találat érkezett. Az összeomlott ház romjain ott állt a Kopó! Egy karcolás sem esett fém testén, arcán titokzatos mosollyal, szemében elszánt ölni akarással jegyezte meg:

– Csak ennyit tudsz?

Senki nem tudta, hogy a monstrum értette e a szavakat, de ami ez után következett, azt bizonyosan megértette. A Kopó emberfeletti erővel sújtott le kardjával az óriásra.

BUMM!

Az ütéstől fél térdre roggyant a monstrum. A falon túlról több tucat ballista küldte a vár felé égő lövedékét.

BUMM!

A szörny már nem is védekezett, talán belátta, hogy jobb neki ha feladja a harcot. Ezer és ezer ork indult meg odakinn, hogy elveszejtsék az emberi védbástya első várát ebben a könyörtelen háborúban .

BUMM!

A hatalmas kard csontig hatolt az óriás lábában, átvágva inat, eret és húst. A várudvaron kétszáz hős kalandozó vívta reménytelen csatáját egy olyan hordával, mely ellen egy seregnek sem lett volna esélye.

BUMM!

Még egy csapás és a szörny bal lába elvált testétől, vérbe borítva az ezüst lovagot. A fájdalmas kiáltás betöltötte az egész csatateret ami most már teljesen sötétbe borult a viharfellegek között. Az ellenséges tábor közepén egy fekete zászló lobogott, büszkén hirdetve a Fekete Hadurak dicsőségét.

Talissa a fejéhez kapott. Csak ő látta az egész csatateret, csak ő tudta milyen reménytelen a helyzetük. Kétségbeesetten, sikoltva mutatott a sebesült szörnyre és abban a pillanatban egy hatalmas villám csapott le az égből, darabokra robbantva a kolosszust, amely nemrég még társait gyilkolta. A robaj egy pillanatra minden hangot elnyomott, de a pokol nem tűnt el, az itt volt a földön. A csata folytatódott.

Kopó, Lia és a Kölyök aggódva léptek a varázsló elé, de reményüket Khasai Argos mosta el, ahogy hirtelen felbukkant a Kopó árnyékából és a csata egy pontjára mutatott.

– Nézzétek!

Három hasonló óriás csörtetett feléjük a csatatéren át, mint amivel az imént végeztek, tépve, szaggatva félredobálva mindenkit aki az útjukba került, legyen az ork vagy ember.

Jahmar Abdul fáradtan tápászkodott fel. Jobb tenyerét az elhunyt khalon nyugtatta, baljával pedig a vár uráról készült szobor lábára támaszkodott.

– Ideje, hogy felkeljetek barátaim – suttogta.

Abban a pillanatban a khal vért köhögve felült. Láthatólag nem volt semmi baja és a reflexei is jól működtek, hiszen azonnal odébb kellett gurulnia, mert a szobor lelépett a talapzatáról, épp oda ahol az imént még ő feküdt. Lord Jericho szobra maga elé szegezte kő dárdáját és megindult a monstrumok felé, mintha a szobor úgy döntött volna megvédi kastélyát. Mögötte a kis társaság tagjai felkészültek életük talán utolsó csatájára.

Eközben odafent Talissa kétségbeesetten tekintett körül. A hatalmas ork tábor egy nagy sátrában valami vakító kék fénnyel világított. Körülötte mintha orkok futkároztak volna, de, hogy menekültek valami elől vagy támadtak azt nem lehetett kivenni. A kék fény pulzálásba ment át, olyan erős fénye volt, hogy több száz méterről is csak hunyorogva lehetett ránézni. Talissa megbűvölve nézte a jelenséget, a kék fény körbeölelte alakját, arcán egy könnycsepp gördült végig, ahogy megérezte mi fog történni. A csatatéren egy varázsütésre mindenki elejtette fegyverét, a fülsiketítő lárma egy pillanat alatt semmivé lett, ahogy a robbanás bekövetkezett. A könnycsepp egy pillanat alatt elpárolgott, ahogy semmivé lett a Fekete Hadúr százezres serege, a vár hős védői, és hét kalandozó, akik a múltba érkeztek, hogy megmentsék a jövőt.

Talissa izzadtan ült fel az ágyában. Elkerekedett szemekkel, kapkodott levegőért. Talán kiáltott is, mert a szoba ajtaja felvágódott és Sae a szobalánya rohant be ijedt arccal.

– Jól vagy úrnőm? – kérdezte, majd látva, hogy nincs baj megnyugodva hozzátette. – Talán rosszat álmodtál?

– Nem álom volt … – bámult rá Talissa, de tekintete a semmibe révedt – …a jövő!

Andris

Greg

Gerg Krán északi hegyei között született egy átlagos faluban. A Falu leginkább állattartásból tartotta fent magát, de a vadászat és a halászat is fontos élelemforrást biztosított. A Falu egy hegyi folyó mellett egy fennsíkon terült el, kb fél napi járóföldre az északi tengertől.
Greg szülei igen fontos embernek számítottak a faluban. Édesanya a füvek nagy ismerője volt, és igen sokat tudott a betegségekről, míg édesapja a falu vezetője volt. Greg rengeteget tanult szüleitől, egészen addig amíg be nem következett a legrosszabb ami történhetett…
Greg 10 éves volt amikor kereskedők érkeztek a tengerparti faluból. Tengeri halakat, búzát, és egyéb növényeket hoztak, valamint egy rossz hírt, hogy egy csúnya betegség ütött fel a fejét a közeli falvakban. Néhány emberen csúnya fekete kelések jelentek meg. A kereskedők elmondása szerint a falujukban mindenki jól van, csak szégyellnek kimenni az emberek közé.
Greg édesanyja miután meghallotta a történetet, egyből szólt a férjének, hogy zavarja el az embereket azonnal…
Greg édesapja látta felesége arcán azt a hatalmas aggodalmat, amit még soha élete folyamán, így egyből elzavarta a kereskedőket…
Néhány napig úgy tűnt, hogy Greg édesanyja soha nem lesz hajlandó elmondani, hogy mi volt ez a különös reakció, és hogy azóta miért imádkozik minden nap az Istenekhez. Azonban a negyedik nap az egyik falu lakója egy furcsa fekete folttal a kezén állított be Gregék házába.
Greg édesanyja ekkor már tudta… Már minden hiába…

Greg édesanyja elmondta, hogy ez egy rendkívül fertőző, és halálos betegségnek a kezdeti tünetei. Aki elkapja az tuti hogy nem éli túl. Azt javasolta, hogy minél távolabb legyenek egymástól az emberek, és kb 2 hétig csak messziről kommunikáljanak. 2 hét után ki fog derülni, hogy kik nem kapták el a betegséget. Akik a betegséget elkapták, azok menjenek fel a közeli vadászházba. Vigyenek fel magukkal kb 2 hétre elegendő élelmet. Többre úgysem lesz szükség, és várják a halált. Azt mondják nem fájdalmas csak az utolsó egy óra.

A túlélők amikor már nem hallanak több jajveszékelést, várjanak még két hetet, majd menjenek a helyszínre, és gyújtsanak fel mindent.

Greg-en, és a szülein már másnap megjelentek a foltok, így ők is felvonultak a vadászházhoz, a fél faluval egyetemben. (kb 50 ember) Greg végignézte ahogy sorban meghalnak a játszótársai (először a gyerekek) aztán néhány ismerőse, Még a helyi vadász is akit Greg nagyon szeretett. Majd meghaltak a szülei is. Én az elkövetkező másfél hét alatt Greg végignézte ahogy szép lassan hatalmas kínok között mindenkit elveszít akit ismert. Amikor már csak egyedül volt a házban már nem kívánt mást, csak hogy végre neki is jöjjön a halál.
De nem jött. Teltek a napok. Greg 10 évesen nem tudta hogy kell tüzet rakni, hogy kell főzni, így fázott és éhes volt.
A betegség bár rajta lassabban már rajta is kezdte elérni a végső stádiumot. Éhsége csillapítására először nyers búzát, nyers húsokat evett, végül elkapott egy tyúkot, és nyersen megette.
Ahogy megízlelte a vérét, valami furcsa érzés kerítette. Érezte, hogy jobban van, mintha némi életerő áramlott volna vissza a testébe. Innentől kezdve minden nap állatokkal oltotta a szomját és az éhségét, és kb 2 hét alatt meggyógyult.

Mikor a falusiak jöttek felgyújtani a házakat, volt nagy csodálkozás, és nagy riadalom. Nem tudták mitévők legyenek. Mi van a Greg megfertőzi őket. Hogy élhette egyáltalán túl egy 10 éves gyerek a betegséget, és az egyedűllétet?
Miféle gonosz praktikák állnak a dolog mögött.

Igaz Greg néhány hét elkülönítés után végül visszaengedték a faluba, de igazából sosem fogadták vissza teljesen. Mindenki kerülte, a kaját is csak messziről dobták neki. Senki nem engedte a maga közelébe, így Gregnek néhány méter távolságból kellett minden praktikát ellesnie.
Megtanult tüzet gyújtani, főzni, és miután megtanulta, hogy ha kb 10 napig nem iszik vért akkor szörnyen rosszul érzi magát, elkezdett a falu állataira vadászni. Éjjel csenden lopakodva mindig máshonnan ragadott el egy egy tyúkot, csakhogy egy idő után kezdett gyanús lenni a lakosoknak, hogy hova tűnnek az állatok, így más élelemforrás után kellett néznie. Elleste a vadászoktól, hogy hogy készítenek íjat maguknak, majd ő is elkészítette magának a kezdetleges íját amivel vadászni indult. Természetesen a fő élelemforrását nem tudta ezzel biztosítani az ekkor már 12 éves Greg, de egy két hetente egy egy kisebb állatot sikerült elejtenie, amivel a vérszomját sikerült csillapítania.

Greg szépen cseperedett, erősödött, ügyesedett, rengeteg dolgot megtanult 13 éves korára, amikor is valaki rajtakapta, hogy éppen issza a szomszéd egyik tyúkjának a vérét.
A néhányan felkerekedtek tűzzel vassal, hogy elkapják a sátán gyermekét, de Greg leíjazta őket.
Ezek után a falu összes felnőtje, most már óvatosabban, de Greg után iramodtak.
Greg 3 napig bírta a menekülést. Minden megtett, hogy lerázza üldözőit, de 10-15 felnőtt ellen nem volt esélye. Bármit is tett a nyomai mindig elárulták. Igaz 3 napig nem tudták utolérni, mert alvás nélkül menekült, de 3 nap után teljesen kimerült. A következő estét már nem bírta ki, bebújt a sziklák között egy pici barlangba, és egyből elaludt.

Nem tudni mennyit aludt, de egyszer csak arra ébredt, hogy alig kap levegőt, és nagyon meleg van. A Barlangba száraz gallyakat és fákjákat dobáltak be az üldözői. Innen már nem volt hova menekülni.

Greg ekkor már újra csak a halált várta, és furcsa mód ismét elfogta az a kellemes nem törődöm érzés. Talán így jobb lesz…
Távolról hallotta hogy a falusiak mérges kiáltozását egyszer csak kétségbeesett kiáltozás váltja fel, majd szép lassan minden elhalkult. Csak a tűz ropogott… De akkor miért nem hallom az emberek kiáltozását?
Ez volt az utolsó gondolat, mielőtt eszméletét veszítette Greg.

Greg egy fa tövében ébredt kora délután lehetett. Ahogy kinyitotta a szemét először egy hosszú fekete hajú, fekete köpenyes alakot látott, aki éppen a kardját tisztogatta egy ronggyal, ami már szinte mindenhol piroslott a vértől.

A közelben mindenhol hullák feküdtek. Volt akinek a feje, volt akinek a karja hiányzott
Greg tele volt égési sérülésekkel, a fél arca leégett, a bal kezét nem is érezte… Tudta, hogy titkolnia kéne, de ösztönei ellen nem tudott tenni. Odavonszolta magát az egyik hullához, és elkezdte inni a csörgedező vérét.
Hamarosan sebei be gyógyultak, életereje visszatért testébe. A furcsa idegen nyugodtan, érdeklődően nézte végig az eseményeket. Majd a végén csak annyit kérdezett. Velem tartasz e… Megtanítalak mindenre amire szükséged van.

Greg csupán bólintott, és szótlanul elindultak egy hosszú útra.

Greg így került Krán egyik fejvadász alakulatához, ahol mindent megtanult. Eddigi tudását felhasználva, tökéletesítve egy különleges kiképzést kapott. Greg bár hálát vagy szeretetet nem érzett, tudta, hogy egy életre lekötelezett lett mentora felé…

MadNed

A Kölyök kardja

Zordiaknak jobb dolga nem lévén ismét csak a gondolataiba merült.
– Mindig is az öröklétre vágytam… 70 év munkája. Háhá há 70 év… 70 évig kutattam, küzdöttem, és hajszoltam, hogy legyen kellő tudásom, és hatalmam, hogy soha többet ne kelljen az idő múlása miatt aggódnom… És amikor már megszereztem minden tudást, és hatalmat, most itt vagyok egy kardba bebörtönözve… Háhá há áááá – Ha Zordiak nevetését bárki is hallhatta volna, egyből tudta volna, hogy nem őszinte kacagást hall. De senki nem halhatta, hisz nagyon ritkán láthattak az emberek nevető kardot. Zordiak tovább elmélkedett a sors e kegyetlen fintorán.
– 70 év. Tudás.. Hatalom… Talán túlbecsültem a hatalmam. Pedig falvakat, városokat volt hatalmam elpusztítani egyetlen varázslatommal. Ha akartam láva, vagy szökőár, vagy földrengés pusztította el a városokat, ha akartam betegségeket szítottam pusztán a gondolataimmal… És kellő hatalmam volt, hogy újjászülessek egy gyermeki testet szerezve magamnak… Azt hittem, legyőzhetetlen vagyok. És egy barbár győzött le. Minő szégyen.
Nem számítottam támadásra, pedig már napokkal azelőtt rájöhettem volna, hogy az életemre kíván törni. Ott voltak azok a jelek. Azok a jelek, melyeket 140 év elteltével is tisztán kivehetőek, de akkor túl nagyra voltam a hatalmammal, hogy észrevegyem a jeleket…
– Aztán amikor váratlanul, álmomból arra ébredtem, hogy repül felém egy kard, akkor egyből rájöttem, hogy az az átkozott barbár napok óta készül valamire. Egy barbár… Valaki megbízta. Az a varázskard az nem véletlenül volt a barbár kezében. Amint áthatolt a szívemen egyből tudtam, hogy egy lélekcsapda volt a kardban. Tudtam, hogy ez a sötétség nem a halál jele. A karban voltam rabul ejtve. A kard készítője szinte minden hatalmamtól megfosztott, de egyvalamire nem számított. Az emberek mágia és varázslatok nélkül is befolyásolhatóak. Szerencsére a sötétségből pszi képességeimnek köszönhetően hamar kitaláltam, így legalább láthattam, hogy mi folyik a környezetemben. Igaz hallani, érezni továbbra sem tudtam, de az évek folyamán megtanultam szájról olvasni és egyéb ügyes praktikákat, így egyre többet tudtam érezni a világból… Volt időm, és sajnos, még lesz is… 140 év.. ennyi telt el, hogy ebben a rohadt karba vagyok bezárva…
– Tehát hamar rájöttem, hogy láthatok, majd megtanultam, hogy hogy komunikálhatok. Először csak a gyengébb elméjű emberekkel tudtam pszionikusan beszélgetni, de később ez a képességem is sokat fejlődött. És hamar rájöttem, hogy az emberek milyen könnyen befolyásolhatóak. Háháhá a sors iróniája… A hatalomvágyam vitt a sírba, és most mások hatalomvágyát használom fel céljaim eléréséhez. Sosem felejtem el, hogy milyen egyszerű volt az az átkozott barbárt eltennem láb alól. Háhá há. Először is kerestem egy könnyen befolyásolható fiatal harcost. A Barbár állandóan szívatta szegényt, egész úton, így tudtam, hogy utálja a barbárt. Pszionikus képességemmel elkezdtem hát beszélgetni vele. Ígértem neki pénzt, hatalmat gazdagságot… Megígértem, hogy megtanítom a mágiámra, amit eleinte nem hitt el, de amikor sikerült az első villámot kilőnie a kezéből, akkor már nyert ügyem volt. Tudtam, hogy varázslattal nem győzheti le a barbárt, ahhoz sokat kell még tanulnia, így különböző növényeket gyűjtettem vele, majd lépésenként utasítottam, hogy miből mennyit, és hogyan keverjen össze. Jóóóó erősre sikerülhetett a méreg, hisz még a barbár sem bírta 5 percnél tovább. Elég volt egy falat a mérgezett kajából, és már vége is volt. Mekkora szerencsém volt, hogy pont találtunk egyet abból a ritka növényből…
Így végre a kard egy olyan ember kezében volt aki irányítható. Bár azt nem tudtam meg hogy a Barbár hova igyekezett, vélhetőleg a megbízójának készült visszavinni a kardot, mindenesetre tudtam, hogy el kell rejtőznöm, és kell keresnem valakit, aki talán értelmesebb mint ez a bolond harcos. Kell valaki, aki képes megtanulni mindazt amit 70 év alatt megtanultam. Aki talán megszerezheti azt a hatalmat ami egykor nekem is a hatalmamban volt. Ha ez sikerül, akkor megtanítom neki, hogy hogy lehet örök életű, és hogy ezzel a varázslattal, hogy hozhat engem is vissza az élők sorába. Már várom azt a napot amikor egy csecsemő életét elrabolva újjászületek egy gyermeki testben.
– De ehhez kell valakit találnom, aki élete vége előtt képes ekkora hatalomra szert tenni…
– Szóval a harcos könnyen befolyásolható volt. Könnyen elhitettem vele, hogy a varázslat amit most tanítottam neki az mindenkit meg fog ölni. Így könnyű volt rávenni, hogy támadja meg a helyi rabló banda házát. Berontott a házba, majd elmormolta a varázslatot. Hogy meglepődött, hogy nem történt semmi… Újra és újra elmondta a varázslatot… még akkor is ezt mormolta amikor a mellkasát átdöfő kard miatt vér bugyogott ki a szájából. Szánalmas szerencsétlen.
– Abban bíztam, hogy találok a rablók között egy fiatal tehetséget, akit taníthatok. Ehelyett mielőtt kapcsolatot teremthettem volna bármelyikükkel, eladtak egy erekje gyűjtőnek.
Évekig a falon lógtam, és néhány idióta kereskedőn, és szolgákon kívül senkit nem találtam akivel érdemes lett volna beszélnem. Kijutni nem volt könnyű, mert a kastély jól volt őrizve. Egyszer valakivel megpróbáltam kivitetni magam, de észrevették. A szerencsétlen majdnem elárulta a titkomat. Még jó, hogy egy meggondolatlan katona eleresztette azt a nyílvesszőt. Pedig már majdnem elmondta a titkomat…
– Így hát vártam. Tudtam, hogy van időm, csak jöjjön valaki, aki ki tud juttatni anélkül, hogy lelepleződnék.
– Egy nap érdekes emberek jöttek, érdekes titkokat kutattak. Volt ott ez az ifjú. Fiatal volt, de látszott rajta hogy rendkívül tapasztalt. Éreztem rajta, hogy ő kijuttathat innen, és talán még tanítani is érdemes. A kapcsolatot nem tudtam egyből felvenni vele, de egy apró pszi lökés elég volt, hogy feltekintsen a falra, és meglássa a kardot. Levette a falról, és látszott rajta, hogy azon gondolkozik, hogy mit érzett, mért kapta reflexből oda a szemét ahol a kard van. Végül úgy döntött, hogy elrakja a kardot.
– A következő napokban rengeteg érdekes dolgot láttam. Remélem, hogy a Kölyöknek, mert ily hívják a társai, legalább akkora tehetsége lesz a mágiához, mint egyéb dolgokhoz. Fiatal kora ellenére rendkívül jól ért a fegyverforgatáshoz, a gyilkoláshoz, a lopakodáshoz, és egyéb sötét praktikákhoz. Gondolkozása hűvös, és számító. Kora ellenére bölcs, és megfontolt… És a hatalomvágya…. Óóó igen… Ő lesz az emberem. Csak legyen elég tehetsége a mágiához…

MadNed

Tharadon

Lépj közelebb barátom, bemutatom Néked az otthonom.

A levegő friss, hűvös és üde. Enyhén csípi az arcodat. Nem kellemetlen ez,
inkább jóleső, bizsergető érzés. Félhomály van, a kelő nap sugarai tétován bújnak elő, és csak sejtetik a domb mögött meghúzódó, hatalmas erőt képviselő uruk közelgő eljövetelét.
Madárcsicsergés hallatszik a környékről. Ahol állsz egy terasz, melyről belátni a környező
hegyvonulatokat, dombokat, völgyeket. Csodálatos természeti kultúra kezd kirajzolódni, ahogy az ébredező napsugarak áttörnek a szemközti hegygerincen, megvilágítva egy mesébe illő tájat, hol a fű és az erdő zöldellése a legszebb Erioni kelmékkel veszi fel a versenyt.
Aminek eddig csak moraját hallottad, most kezd szemed elé tárulni, ugyanis a völgyben egy
300 láb széles folyó hömpölyög halkan, de magabiztosan. A folyón átívelő két robosztus híd egy-egy földutat köt össze, ahol szekereket, kisebb karavánokat látsz sebtében haladni.
Meglepetésedre, mikor a napsugarak elérik arcodat, az éjszaka nedves, bizsergetően csípő
hidege úgy lesz semmivé, mintha nem is lopta volna be magát a völgyek berkeibe,
s nem uralta volna egész éjszakán át a környező terepet. A hőmérséklet rohamosan emelkedik, ahogy a nap egyre magasabbra hág a kristálytiszta égbolton. Kísérőd – egy középkorú világos hajú hölgy – távozik a teraszról, ahol állsz, nem bírván betelni a látvánnyal. A házigazda kinyújtott kézzel áll irányodban, s várja, hogy bizonytalannak látszó lépéseidet megtedd irányába. Lépj közelebb barátom, bemutatom Néked az otthonom. Mikor odaérsz mellé, megfogja a kezed. Jóleső, megnyugtató érzés kerít birtokába. Jó helyen vagy, szeretet, megértés és barátság vesz körül. A házigazdád megkérdezi jól aludtál-e, hiszen a tegnapi nap elég hosszú volt. Reggel még hazádban voltál, s most itt vagy, hol Ynevi halandó csak kevés járt. Nos igen, tegnap reggel még nem gondoltad, hogy az elkövetkező nap ilyen megpróbáltatásokat hoz majd magával. . . . . . . . . . . . . . . . . . .

Átlagos reggelnek indult, mint az elmúlt napok bármelyike. Lábadat lógatva heverésztél kényelmes ágyadon várva, hogy a reggeli finom illata kicsalogasson a szobádból. Nem is kellett sokat várnod rá. Az ismerős illat felkúszott a faragásokkal díszített intarziás falépcsőn az emeletre, végig a folyosón, majd az ajtódnál megtorpanva bekopogott. Bekopogott? Az illatok nem kopognak. Az illatok veszik a bátorságot és átbújva a kulcslyukon, vagy az ajtó alatt, de beszűrődnek a szobába és kéretlen kelletlen az orrodba juttatják a magukkal hozott árulkodó aromájukat. Hmm. . illatok. . illatok, . . sokszor furcsállják meg az embereket.
A mai reggelinek például határozottan ázott ló szaga van. . . amely egyre erősebb, és nyomasztóbb. De jött vele még egy illat. Egy kellemesebb, édesebb, vágyakat keltő illat, mely szintén be szeretne lépni a szobádba, hiszen szintén kopogott. . Kopogott?
Ez a képzavar nem hagy nyugodni. Miért kopog egy illat?
Óóóó . .lehet, hogy nem is az illat kopog ? . . riadtan ülsz fel az ágyadon, hiszen álmodból ébresztenek. Az illatok azonban ébredés után is Veled vannak szobád megnyugtató csendjében, melyet ismét kopogás tör meg. Nem álmodtad hát. Kapod a ruhád, veszed a csizmád, nyitod az ajtót, hogy leteremtsd a ház népét, ki volt olyan pimasz, hogy legszebb álmodból ébresztett.
Az ajtó előtt azonban nincs senki. Végigmész a folyosón, le az intarziás falépcsőn, de nem találkozol senkivel. Kisétálsz a házad udvarára, hogy körülnézz. Senki. A kert végéhez érve találsz egy kisebb dombot, aminek az aljában egy piceajtó van. Nem is emlékszel erre a pincére.
Ekkor azonban megint hallod a kopogást, most mintha közelebbről jönne, erősebb a zaj.
És megint. Most már biztos vagy abban, hogy a pinceajtó mögül jön. Odalépsz, hogy felnyisd a
pince ajtaját, de az biz’ olyan nehéz, hogy megmozdítani sem bírod. Ekkor ismét kopognak.
Az ázott ló szaga egyre erősebben tölti ki körülötted a teret, de ott van az az édes illat is.
Az édes illat, mely magával ragad. . .
De ez az illat a házból jön, a szobádban érzeted, hogy lehet itt kint veled?

Itt kint? Most, hogy körülnézel, egy üres pusztán állsz, kezedben a pinceajtó kilincse,
és tisztán érzed a szobádban az este meggyújtott mézgyertya illatát. Akkor nem a szobában
kellene legyél? Ismét kopognak, de ez már erőteljes kopogás. Ziláltan ülsz fel az ágyadon. Pont úgy, ahogy az előbb. De most a lószag és az édes illat mellett a mézgyertya illata is csiklandozza az orrodat. Felébredtél. Ezúttal. Odalépsz az ajtódhoz, s kinyitod. Az ajtó előtt álmod résztvevői állnak, kik maguk hírnökeiként küldték előre saját illatukat, hogy azok felkészítsenek az ő érkezésükre. . . hasztalan. A látvánnyal nehéz betelni. Az ajtóban két alak. Egy 30-as éveiben járó földöntúli szépséggel megáldott aszisz nő, és kísérőjeként egy 50-es éveihez közel járó őszülő hajú 2 méter magas férfi. A ruhája sáros, látszik, hogy nem lóval jött, de akkor honnan az ázott ló szag. A nadrágján látható hosszanti sárcsíkokról, s a hölgy makulátlan ruházatából arra következtetsz, hogy hintóval érkeztek. Persze az is segít, hogy a lovászfiúd épp most hajtott be a kocsiszínbe egy hintóval, hiszen hallottad, ahogy a kővető megdobta a hintót. Hiába, gyakorolnia kell még.
Az eső két napja nem esett, még a környéken sem, így valószínű messzebbről jöttek,
mint kétnapi lovaglóföld. A férfi ruhájáról a finoman csiszolt tölgy padlódra csöpög a víz,
amit a 45-ös lábával ken szét a padlón. A hölgy némán, és mozdulatlanul áll.
A férfi – szintén szó nélkül – átnyújt Neked egy pergamentekercset.
Már éppen kezdenél kikelni a sodrodból, mikor meglátod rajta a Pyarroni birodalmi pecsétet.
Ilyet nem mindennap lát az ember. Főleg nem veheti kézbe, hogy ujjaival érintse a tradicionális viaszból készült domborművet, melyet a birodalom szegletei alkotnak.
Átveszed, elolvasod. A sorok végére elkerekedő arccal invitálod meg őket szerény hajlékodba. Lopva lesed a gyönyörű hölgy minden elkapott tekintetét, és kéred őket
foglaljanak helyet odalent, míg magadra kapsz valami alkalomhoz illő ruházatot.
Felöltözöl, lesietsz. A férfi dörgő hangon közli a hölgy és a saját nevét :
„A hölgy Lady Melissa, a nemes abasziszi Whonhander klánból, jómagam pedig a kísérője Arthur von Azona vagyok, a keleti aszisz légiók parancsnoka.
A levél mit átadtak egyértelmű. A Birodalomnak szüksége van Rád.
Hogy miért pont Rád, azt nem tudatták, de késedelemre most nincs idő. Sebtében megbeszélitek a részleteket, majd a két alak, ahogy jött, távozik.
A delelő nap már a közeli nagyvárosban talál, ahol a térkapu felé igyekszel.
Térkapu. Megint az az émelyítő érzés. . .ez most nem hiányzik . . így, reggeli előtt.
Ez gondolkodóba ejt. Vajon jól döntöttél, hogy eljöttél?

De most nincs idő a merengésre, hiszen házigazdád hozzád beszél otthona teraszán.
Sértés lenne nem rá figyelni, s legjobb tudásod szerint válaszolni, hiszen a Tündék
barátságos, kedves lények, s ahogy adják, úgy el is várják a figyelmet.
A terasz, ahol álltok fából készült, és lehet vagy 150 méter magasan!
Egy óriási fa közepén állsz. A fa olyan méretekkel rendelkezik, mint Erigow északi kapujának bástyája, mely 4000 ember befogadására alkalmas. A fa vagy 200 ember magas, és a törzsén látható apró hasadékon 10 négyökrös szekér haladhatna át egymás mellett úgy, hogy a kocsisoknak igencsak fel kellene emelniük a hangjukat, ha társalogni akarnának egymással.
A fa lomkoronája kiteszi egy nagyobb falu alapterületét, oly árnyékot adva ezzel a környéken
lévő épületeknek, mely több száz méter múlva ér csak véget.
Épületek. Leginkább kisebb nagyobb kunyhókra emlékeztet. Van köztük kőből, vagy fából
épült emeletes ház jellegű felépítmény is, de a java az egyszerű kis kunyhó. Lehet is vagy 1000 belőle. Amin viszont megakad a szemed, az a Tőled balra lévő domboldalon található hatalmas erődítmény. Lehet az is vagy 60 méter magas. Hatalmas bástyák övezete erőd ez,
hol pusztán a kaputól ijed meg az ostromló sereg, még a várfalra, a bástyákra pillantani sem mer. Igen, a kapu. Középen elválasztott kétszárnyú kapu, aminek mozgatásához megítélésed szerint legalább 15-20 jól megtermett bivaly szükségeltetik, hiszen lehet vagy 20 méter magas 10 méter széles és minimum 1.5 m vastag.
Házigazdád tovább mesél, ahogy a hatalmas fa faragott lépcsőjén ereszkedtek alá. A hosszú mondatok végén mindig lefelé viszi a hangsúlyt. Lassan, tagoltan beszél és nagyokat sóhajt közben. Érezhető rajta a letörtség, a csalódottság. Arról mesél Neked milyen szép volt egykoron ez a környék, mennyi élet munkája van abban, hogy amit látsz kialakulhatott. Mennyi munka van a környező életek ápolásában, megóvásában, s most lehet, hogy az egész semmissé lesz. . . felesleges volt.

Felesleges volt. Jó, hogy nem reggeliztél, így nem kell viszontlátnod. Csak reméled, hogy az utaddal nem az ördögnek tartoztál, mert ez a térkapu nagyon felkavarta a gyomrod.
Kitámolyogsz a főtérről, és egy közeli vendéglő árnyékos teraszán keresel menedéket a tűző nap elől. Egy bronz-barna bőrű fehér ruhás alak lép melléd, kötényben, tálcával a kezében.
Egyetlen szavát sem érted, mikor kissé rekedtes aszisz hangján kérdő hangsúlyú mondatokban beszél hozzád. Végignéz rajtad, ahogy értetlenkedve bámulod őt, majd közös nyelven folytatjátok a diskurzust. Nem tapasztalod abaszisz híres vendégszeretetét, de végre megreggelizel. Bőséges, kiadós reggelivel leped meg magad, majd folytatod az utad a palotába, ahová szól a meghívód. Meglehetősen messze van, főleg ebben az embertelen melegben. .
Egy dolog nem hagy azonban nyugodni. Az a két alak innen jött hozzád, ahol tombol a hőség,
mégis a férfi merő víz volt. Még mindig érzed kissé az ázott ló szagát.
Felkaptatsz a dombra, ahol a gigantikus méretű palota terül el. Szép, szép, de mindenhol ez a töménytelen mennyiségű homok, amit kénye kedve szerint hord a szél, . . . .kénye, kedve szerint . . csak az a furcsa, hogy a szél mindig szemből fúj. . .
A palota impozáns, a kert gyönyörű. A falakon belül nincs homok, hanem fűszőnyeg van mindenfelé, amerre kísér a 8 állig felfegyverzett palotaőr, akik a bejáratnál vártak.
Egy komornyik féle fogad, de nem vagy benne biztos, hogy az, mert olyan pompába van felöltözve, mint feléd a főnemesek, vagy a hercegek. Meghajol és kéri, hogy kövesd a palota urához, ki vendéglátód lesz eme gyönyörű aszisz épületben.

Ahogy leértek a hosszú faragott falépcsőn gyönyörű táj fogad. A friss levegőt harapni lehet,
annyira színes és csodálatosan zöldellő minden, hogy egy pillanatra magával is ragad a táj,
de nem akarod megsérteni házigazdád, aki még mindig szomorúsággal telt mondatokkal beszél a dombon túli vidékről, mi egykoron ugyanolyan csodás zöldellő terület volt, mint itt a gigászi fa árnyékában meghúzódó völgy szívében fekvő káprázatos vidék. Mindeközben házigazdád mesél, mesél az itt egykor honos világról. A Tündék világáról.
Kocsira szálltok, melyet lóhoz hasonlító állatok vontatnak. A hintó szélsebesen száguld fel a dombra, s ahogy haladtok felfelé, úgy rajzolódik ki szemed előtt a domb túloldalán elterülő világ. Látod, hogy valaha hasonlóan művelt zöldellő vidék volt az is, de most inkább egy csatatérre emlékeztet.

Vendéglátód elkezd mesélni a sok nehézségről, mellyel kialakították eme helyet, ahogy meghonosították a füvet ezen a homokkal telt vidéken, ahogy a palota falait építették, hogy megvédje az ide bezárt értékeket. Magas, nagydarab aszisz férfi, legalább 170-180 kiló lehet, lassan, zilálva szedi a levegőt, ahogy felértek a lépcsőn, majd hellyel kínál egy nagyobb falu árával vetekedő bársonyszékre mutatván a palota északi szárnyában. Frissítővel invitál beljebb, majd belefog a mondandójába, hogy megtudd, miért is kellett megtenned e hosszú utat a térkapuval.

Mindenekelőtt arról mesél, hogy mikor az ő apja uralkodott itt, a környéken béke volt. Ez tünde léptékben számolva több ezer! évet jelent. A nagy fa árnyékában kereskedtek a környékbeliekkel, vásárokat, ünnepségeket, mulatságokat rendeztek, s a gigászi erőd kapui mindig nyitva voltak. Azonban mióta megjött ez a nép, azóta minden megváltozott. Letapostak mindent a környéken, kivágták a fákat, bokrokat, felégettek mindent. A zöldellő rétek helyett harci járművekkel felszántott mezők terülnek el a domb túloldalán. De ez mind semmi a völgyben meghúzódó hatalmas gödörhöz képest. Így mondja: „onnan bukkantak elő a jövevények, kik megkeserítik földem népének életét, kik nyugtalanságot, viszályt hoztak az otthonomba.”A hegytetőről visszalátsz a völgybe ahonnan jöttetek, az erőd mögött elterülő völgy-vonulatra, ahol több ezer lény szorgoskodik egy olyan hegyekkel közrezárt részen, aminek egyetlen bejáratát maga az erőd védi, jelezvén a terület fontos szerepét.

Vendéglátód mesél arról miért olyan fontos nekik és több civilizációnak is az a völgy, hogy mit is kapnak onnan, mi a hosszú útról karavánnal ide érkező portéka, melyet meg kell még az életük árán is védeni. Elmondja, hogy életerőt nyernek ki egy importált növényből, ami eddig minden cselekedetüket segítette, egyfajta közös tudatot formál az emberekben, segít kialakítani egy közösséget, segített meghonosítani a füvet a homokban, a palotában lévő virágok belőle táplálkoznak, s minden élőlényre pozitív hatással van. Azonban most a növény utánpótlása megszűnt. A palota körül a fű elkezdett sárgulni, az emberek lelki békéje tovaillant, a palota körül a fal vakolata repedezni kezdett.

Mesél arról, hogy 12 hét telt ez azóta, hogy az első szállítmányra lecsaptak a domb túloldaláról érkező alantas lények, s megszereztek egy komplett szállítmányt, melyet a Te világodba vittek volna, hogy az életekben bekövetkező egyensúlyt és békét segítsen megtalálni, harmóniát alkosson az emberek szívében. Általában nem kísérjük túl nagy őrséggel a szekérkaravánt, hiszen eddig semmilyen atrocitás nem ért.

A szállítmány azonban nem érkezett meg ide hozzák, a palotába, s mióta kiszivárgott, hogy a készletek fogyóban vannak, kezd eluralkodni a pánik. Kisebb nagyobb csetepatékra volt már precedens a rendfenntartók és a palota körül lakó emberek között.

Az első ütközetet elveszítettük, hiszen felkészületlenek voltunk, nem sejtettük, hogy a nyomorult lények mögött komoly támogatók vannak, kik a területünk megszerzésére törekednek, hogy ők birtokolhassák az Anima termésünk jelentős részét.
Az egykor zöldellő domb mögött lepték meg a karavánunkat, ahová már a nagy fáról sem látunk el. A kísérők vissza tudtak menekülni ide az erődbe, de a domb túlfele’ a gnómoké lett.
Azóta többször megpróbáltak áttörni itt a dombon s megszerezni a termésünket.

De ezt nem engedhetjük!! Ha kiszivárog, hogy a készletek fogyóban vannak, és még azt sem tudjuk, hogy ki, vagy mi miatt nem kapunk újabb adagot, és nem tudjuk mikor lesz ismét a birtokunkban eme nemes növényből, itt a palotában ki fog törni a pánik.

De nem csak itt. A hegygerinc túlsó felén is vannak ültetvények, amik jelentős részét már megszerezték, s hasztalan tettünk kísérletet a visszaszerzésükre.
Az erődöt megvédjük, ha úgy alakul, de a hegygerinc túlsó felét nem tudjuk ismét az uralmunk alá hajtani. Egyedül nem megy. Így segítséget kértem Pyarrontól, aki körülnézett, hogyan tudna segíteni. Ugyanis nem mindegy kit/kiket küldünk a feladatra. Az ellenséggel csak egyféle képen lehet felvenni a küzdelmet.

Pyarron azonban először vonakodott segíteni, de oly meggyőzően érveltünk a palotából küldött ajándékokkal, s politikai követeinkkel, hogy végül is kötélnek állt. Azt mondta sereget nem küld,
és nekünk sem tanácsolja, hogy ama messzi vidékre sereget küldjünk, hiszen nem áll jogunkban ítélkezni egy másik földrész, más népének kultúrája felett. A hadviselés komoly dolog, főleg ily távoli vidéken, messze az anyaföldtől. Ez másfajta hadviselést igényelne, ami távol áll tőlünk.
Azonban a problémára megoldás kell, mégpedig halk és diplomatikus.

Be kell jutnunk az ellenfél seregei mögé, egyenesen a táborukba, meg kell tudnunk, mit terveznek, mik a gyenge pontjaik. Mivel a közelharcban alul maradnának csenevész termetük miatt, kalandozó csapatokat és zsoldosokat béreltek fel és így azt kell mondjam, ez lesz a vesztük. Be fogunk juttatni Téged és még pár kalandozót, hogy a szükséges információkat megkapjuk. Jelenleg azt mérlegelik, hogyan tudnák bevenni a völgy kapuját: az erődöt!
Tudnod kell, a Tünde erőd még soha nem esett el, és ennek így is kell maradnia, Barátom!
Az erődben mindig menedéket találtok majd, de Rád a dombon túl van szükségünk.

Oda kell menned és a tudtuk nélkül ki kell derítened mit akarnak. Miért szállták meg a völgyet?
Mi az, ami továbbállásra bírná őket. Hogyan lehet-e barbár nép felett olyan győzelmet aratni, mely nem kerül oly nagy áldozatokba, melyet egy esetleges ostrom hozhat. Azt illő volna elkerülni. Itt persze nem csak diplomáciai felhangokról van szó, de első körben legyen ez a meghatározó. Persze arról sem szabad megfeledkezni, hogy ha a tündék győznek, de nem marad épkézláb munkás aki learatná az Anima termést, nem sokat léptünk előre az ügyben. Nem küldhetek oda akárkit, csak akit ők is elfogadnak, beengednek az országukba, . . . a különös világukba.
Minden egyes korábbi küldöttemmel személyesen a klánjuk egyik vezetője beszélgetett el.
Ő felelős a elmék védelméért azon a távoli vidéken. Látszólag egyszerű kérdéseket tesz fel, a tájról mesél, miközben a küldött kezét fogva feltérképezi a legapróbb gondolatát is a beszélgetőpartnernek. Nem maradnak előtte titkok. Na meg valami csillagállásnak is stimmelni kell a befogadásra jelölt személy születésekor, hogy alkalmas legyen a teste a beavatkozásra, amit végeznek rajta.

A beavatkozás napjául a holnapi napot választottuk, mikor is Neked már kint kell teljesítened a rád bízott feladatokat a dombon túli vidéken. Sürget az idő, közeledik az együttállás.
Ma éjszaka lesznek együtt a segítő erők. Közben egyre erősebben szorítja a kezed.
Ha ma éjszaka sikerül, holnaptól már elég ütős fegyver lesz a kezünkben – mondja mosolyogva, mélyen a szemedbe nézve.

Olyan közel áll, hogy érzed a nemrég elfogyasztott 12 fogásból álló ebéd minden részletét.
Mind a 180 kilójával oly’ buzgón mesél Neked egy nagyszerű mágiáról, mellyel egyesíteni lehet a különböző népek, különböző fajainak különböző erejét, hogy teljesen megfeledkezik magáról.

Mivel a Tündék segítsége nélkül nem tudnátok bejutni a táborba, a Tündék pedig a Ti segítségetek nélkül nem, így közös erőre van szükség a gonosz legyőzéséhez.

Mágia segítségét fogják igénybe venni a tündék, hogy képesek legyenek létrehozni egy közös-tudatot ember és tünde között. Erre több szempontból is szükség van. Először is a levegő, amit belélegzel, az Anima termésétől annyira erős, hogy hallucinációkat okoz a tudatban.
Ezt csak úgy tudják kivédeni, ha egyesítik a tudatodat egy tünde tudatával.

Mi Tündék gyengébbek vagyunk az embereknél fizikumunkat tekintve, így a ti testetekben
fogunk veletek tartani a domb túloldalára, hol a gnómok tábora van.
Nem kell megijedned a mondandómtól, semmiféle veszélyt nem jelent a tudatok összenyitása Rád, vagy a Tündére nézve. Elmondom miért. Van a nagy fa tövében egy lélek. Egy oly ősi entitás, kinek segítségével mindezt véghez tudjuk vinni. A Tünde ’társlény’ összekapcsolódik itt a fa tövében ezzel a lélekkel a fa gyökerein keresztül, s míg teste itt szunnyad a fa biztonságot adó árnyékában, tudatának egy része átköltözik beléd, hogy veled tarthasson a próbatételekkel teli küldetésen, s amitől tud, megóvjon.

A nagy tünde vezetők képesek ezt elvégezni ynevi halandón is, s most, hogy bajban a haza, meg is fogják tenni. A történelem során egyszer esett ez meg, akkor hasonló okokból, mint most.
A több ezer éves feljegyzések arról tanúskodnak, hogy a megosztott tudat komoly, hatalmas és lényegi változásokat hozott a befogadó elmén. A szerencsés kiválasztottak új hatalomra tettek szert, melyet kevés lény birtokol.. . azonban nem csak a tudatuk összekapcsolódásának idejére.
Akik visszatértek elmesélték, s mi több bemutatták hatalmukat az itt maradt embereknek.
Volt köztük harcos, ki visszatérte után mágikus hatalomra tett szert és parancsolni tudott a manahálónak. Volt mágiatudor, ki a beköltözött harcos tudásából hozott haza egy darabot.

További előnye a közös tudatnak amellett, hogy az életben maradáshoz kell, hogy egy úgynevezett meridián hálót tudtok majd kialakítani. Ez a háló a mentális síkon létezik,
és segítségével informálódhattok arról, hogy a csapat másik tagjával mi történik.
A háló mind az öt érzékszerv által észlelt ’adatot’ képes továbbítani a fogadó személynek.
Ezt a közös tudatot meg kell szokni, így mindannyiótok megérkezése után tartunk egy tesztet.

Fontos még tudnod, hogy a tündéken kívül él még egy faj ezen a távoli vidéken. Ők a Maládok.
A faj 4 népcsoportból áll, akik egyenként a négy őselem hatalmával rendelkeznek. Tűz, víz, levegő, föld. A Maládok népének vezetői korlátlanul használják az adott őselemet egy gyűrű segítségével. Ha a gyűrű elveszik, elvész a hatalmuk is. A népcsoporton belül egyes csoportok csak az egyes őselemeket tudják használni, de van köztük egy nemes lény, a THARADON, aki mind a négy őselemnek tud parancsolni. A THARADON nem árthat senkinek, ő képviseli az erőt, ő teremti meg az egyensúlyt és ő vigyázza népének hatalmát. Emberöltőnként más-más testbe születik újjá az egyes őselemi népcsoportok közt vándorolva, így születésekor még nem tudják, kiben lakozik az erő. Növekedése során figyelnek fel egy-egy őselem szülöttére, hogy a másik népcsoportból származókhoz hasonlóan tud bánni a másik őselem hatalmával is. Ekkor kiáltják ki, hogy a hatalom egyensúlya ismét beállt.

Létezik még egy erő itt a síkon. Egy erő mely a nyers hatalmat hivatott képviselni.
Minden esetben egy mester és egy tanítvány létezik, kik tudnak bánni az erővel.
Soha nem lehet tudni mikor, kivel lépnek szövetségre. Általában távolról figyelik a történéseket és szeretnénk, ha ez így is maradna.

Összefoglalva Barátom a hallottakat, feladatod a következő lesz:

- beépülni a gnómok táborába, ’AVATAR’-ként megosztva tudatod egy tündével,
s a tudatával ékező tudást, hatalmat egyidejűleg a tiéddel használni
- kideríteni, mi a gnómok gyenge pontja, hogyan lehet elűzni őket a vidékről,
- kik a segítőik, akik mágiával támogatják ezeket az alantas lényeket
- kivédeni azt, hogy a ’nyers erő’ képviselői beavatkozzanak a folyamatba
- ha mégis beavatkoznának, egy módon lehet megfékezni őket:

meg kell szerezni a Marmaládok 4 vezérétől a 4 gyűrűt, melyekkel a 4 őselemnek tudnak korlátlanul parancsolni és a THARADON oldalán harcolva megfékezni az erő képviselőinek hatalmát. De reméljük, erre nem kerül sor. . .

A feladat tehát nem kevés, és nem is mondható csekélynek, hiszen népek sorsát formáljátok a sikeretekkel vagy elbukásotokkal.

Ó, most látom csak, megérkeztek a többiek.
Jöjj hát Barátom, kezdjük el az egyéválás tradicionális folyamatát.
Feküdj ide le a nagy fa tövébe. . .

Cs-Mike

Kölyök küldetés előtt

A fekete köpenyes egy fejbiccentéssel jelezte, hogy nincs több mondanivalója. Felállt az asztaltól, és elindult kifele a kocsmából. Átlépett egy földön fekvő részeget, majd egy határozott mozdulattal kinyitotta az ajtót. A kitóduló dohányfüst, és a lemenő nap vörös fényének keveredésében hősünk körvonalai furcsán, misztikusan elmosódtak…

A Kölyök hátán a hideg futkosott…

*

Utálom az ilyen rejtélyes küldetéseket. Furcsa idegen, rövid
lényegre törő feladat jellemzés. Kevés információ mind a
feladatról, mind a megbízóról… Hatalmas ígéretek, jutalmak…
Áhhhh sosincs jó vége ezeknek a feladatoknak….

Ráadásul Toron, meg Thar, áh tudnám minek vállalok el ilyen
feladatokat…

A Kölyök eközben egy ezüstöt vett elő az erszényéből, és kocsma másik végén lévő kocsmáros felé repítette. Az ifjú fejvadász gondolatai az ezüsttel együtt szálltak tovább.

-Ideje alaposabban utána nézni ezeknek a toroni népeknek. – gondolta magában.

A kocsmáros szemfülesen vetette magát a felé repülő érmére, és el is kapta, de aztán kipattant a kezéből, és begurult az asztal alá. A kocsmáros persze azonnal utána. Az asztal alól először egy kéz kandikált ki, benne egy ezüst érmével, majd a kocsmáros elégedett arca tűnt elő, mely büszkén sugározta az örömhírt mindenkinek aki figyelmes lett eme apró színjátékra. – MEGVAN!

Majd az elégedett arc meglepetésbe csapott át, hiszen sehol nem találta azt a fiatal vándort akinek szerette volna megköszönni, hogy ily bőségesen fizetett a szolgáltatásaiért…

A kölyök ezalatt már a város könyvtárába tartott, és hamarosan a könyvtáros egy vastag bőrkötéses könyvet nyújtott át a különös látogatónak…

*

Ezt mind el kívánja olvasni? – Tette fel a kérdést, majd az ifjú
perzselő tekintetét látva hebegve folytatta az amúgy már
befejetett mondatát…

*

Csak mert ön olyan fiatal, és ebben a korban nem igazán szoktak az
emberek könyvtárba járni, és főleg nem ilyen vastag történelmi
könyveket… Jól van, jól van értem, sok a dolga, én meg sokat
magyarázok itt.. Már itt sem vagyok ha mégs tudokvalamibensegiteni
csakszoljonnyugodtan…

A kölyök végre levehette a szúrós tekintetét a távozó könyvtárosról, és elkezdhette olvasni a kiválasztott könyvet. 3 napon át nyitástól zárásig csak olvasott, csak olvasott. Igyekezett minél többet megtudni a vallásról, a politikáról, és az ott élő emberek viselkedési szokásairól.

A 4. nap reggel felkelve a kölyök eldöntötte, hogy szüksége lesz még néhány dologra, ezeket beszerzi, és utána útnak indul. Kb a következő 3 nap elég lesz, hogy elérje azt a pontot ahol a további instrukciókat fogja kapni. Szombat reggel 10 re kell abba a faluba eljutnia, ahol várhatóan a leendő társaival fog találkozni, és ahol ennél többet is meg fog tudni a feladatról.

Nem szerette ezeket a titkolózós kalandokat, de tudta, hogy szombaton, amikor már megismerkedik a feladattal, és a csapat tagjaival, akkor az idegesség helyét majd újra átveszi az a hűvös nyugalom, amit úgy kedvel.

*

csak ne legyen olyan szerencsétlen a csapat mint a legutóbbi
küldetésen. Még jó, hogy ott volt az a bájos hölgy, akivel a végén
elvittük azt a medált a világ végére. Remélem ő is ott lesz
szombaton ahogy megbízó ígérte!

Írta: MadNed