TORNÁDÓ JIM

- Prológus -

– Igérd meg, ha világos bõrü lesz, megölöd! Igérd meg! – zihálta Laura.
– De, asszonyom… – tiltakozott Nuissance.
– Igérd meg!
– De mit momdok az úrnak?
– Hogy halva született. – Laura csinos vonásait eltorzították a vajúdás fájdalmai.
– Nem tudhatja meg, hogy nem tõle van a gyerek.
Az ajtó elõtt álló õr semmit nem hallott ebbõl a párbeszédbõl, csak az ezután következõ fájdalmas sikolyokat, azok is alig szûrõdtek át a vastag faajtón. Az úrnõ testõreként minden egyes sikoly tõrként döfött a szivébe, és minden akaraterejére szüksége volt, hogy ne akarjon berontani a szobába. Mikor felhangzott az egészséges gyermek sírása, majdnem nagyobb volt a megkönnyebülése, mint az ujdonsült anyának.

- 1 -

Elvendwynn északi részén egy hegyvidéki grófságban születtem. Három éves voltam, mikor elkezdték a tanításomat. Felfedezték, hogy tehetségem van a mágiához, és ezt ki akarták aknázni. Ötévesen tanultam írni és olvasni. Hétévesen verekedtem elõször korombeli fiúkkal. Hagyták. Ekkor derült ki, hogy mennyire gyors és vad vagyok. Ezért kezdtek harcra is tanítani. Mindenkit meglepett, mikor egy nagy, brutális fegyvert választottam. Mára olyan vagyok a harcban, mint a forgószél. Veszett gyors és pusztító. Jim pedig a kedvenc mesefigurám volt. Ezért lettem Tornádó Jim a külvilág számára. A valódi nevem Corum Carvioni, de mondhatnám Corum Ravenwood-nak is.
De kezdjük az elején. Gyerekkoromban mindenki úgy tudta, teljesen normális, családbeli gyerek vagyok. Mikor meghalt Nuissance, az öreg dadus, én 23 éves voltam. Szegény jó dadus nem akarta a sírba vinni a titkait. Ezek közt volt az is, hogy valójában a király, Roub’he Ravenwood fia vagyok. A meglepetés után csendes pánik, és szomorúság futott végig a váron. Szerencsére apám, a Carvioni, valóban fiaként szeretett és nevelt, ezért úgy döntött, hogy nem tagad ki, nem hozza nyilvánosságra a szégyent, továbbra is saját fiának tekint. De tudtam, hogy soha nem fogja megbocsátani se nekem, se szeretett anyámnak. A szolgálók suttogása is bántó volt, és a világra is kiváncsi voltam. Ezért önként hagytam el a grófságot, ahol azt mondták mindig visszavárnak. Egyszer talán haza is megyek. Még nem tudom. A király egyszerûen nem érdekel. Õ valószínûleg azt sem tudja, hogy létezem. És ez így van jól.
Összeszedtem magamnak egy kis úti csomagot, némi tartós kaját, valamennyi pénzt, a fuvolámat és a handzsáromat, – váltás ruhát nem akartam cipelni, úgy döntöttem, inkább varázslatokkal tartom rendben a ruázatomat – és elindultam. A Draconis Birodalom felé vettem az irányt. Mikor átléptem a határt egy kissé fájt a szívem, hogy itt hagyom ezeket a gyönyörú erdõségeket. Ez, és az ismeretlentõl való szorongás miatt majdnem visszafordultam, de erõt vettem magamon és tovább mentem. Hamarosan be kellett látnom, az emberek nem is különböznek annyira tõlünk, mint hittem. Mindazonáltal nehéz volt elfojtanom a viszolygásomat a sok mosdatlan, faragatlan emberi paraszttól. Nem egy éjszakát kellett mocskos, lerobbant fogadóban töltenem, egyszerû emberek közt. Egyedül, vagyon nélkül járkáltam hetekig, mire elértem egy nagyobb várost. Bár taszított az emberek nyüzsgése, zajossága, bûze, mégis megörültem neki, mert úgy gondoltam itt kultúráltabb ellátásban lehet részem. Nos, ebben igazam is volt, meg nem is. A korábbi falvak még közelebb voltak Elvendwynn-hez így nem voltam túl feltünõ. De itt már leplezetlenül megbámultak, a gyerekek ijedten bújtak anyjuk szoknyája mögé. A szállodának csufolt fogadóban csend lett mikor beléptem, és minden tekintet felém fordult. Nyugodtan odaballagtam a portás-csaposhoz, aki merev tekintettel bámult rám.
– Egy szobát szeretnék éjszakára, forró fürdõt, és vacsorát.
A fickó csak bámult rám.
– Hallottad, amit mondtam?
Erõtlen bólogatás volt a válasza. Sóhajtottam, és – mivel kezdtem kiismerni az embereket – letettem egy aranyat a pultra. A csillanás feloldotta a révületét. Megfordult, levett egy kulcsot a falról, és elém tette. Aztán bekiabált valami hátsó helységbe:
– Cunna, készíts fürdõt a tízesbe. – majd felém fordult. Ekkor kilépett onnan egy alacsony, vékony, de inas nõ. Alaposan végigmért, aztán felment a pult melletti lépcsõn.
– És mit óhajt vacsorázni az úr? – kérdezte a portás immár nyájas mosollyal.
Elfojtottam a vágyat, hogy szájon vágjam.
– Lemthial forgamte. – arcára fagyott a mosoly – Zölddiós pulykamellet. – kényszeredett bólogatás.
- Foglaljon helyet, azonnal tálaljuk.
Megvárta, míg megfordulok és elindulok egy üres asztal felé a távolabbi sarokban, aztán hátrakiáltott a konyhába. Ekkor oldódott fel a hangulat a teremben, és akadozva bár, de újra indult a beszélgetés. Persze így is igen sok kiváncsi, gyanakvó, vagy egyértelmûen ellenséges pillantást tehettem zsebre. Hamarosan kijött egy szakács, és halkan beszélgetni kezdett a portással. Néhány szót váltottak csak, majd a csapos olyan bûnbánó arccal indult felém, mintha tényleg szégyelné, hogy nem tudnak adni ebbõl a csodálatos ételbõl.
– Ööö…Sajnálom uram, de… sajnos nem tudunk zölddiós pulykamellel szolgálni. Ööö… nem választana valami mást, ha meg nem sértem?
Szigorú arckifejezést vettem fel, mintha haragom elfojtásával küzdenék.
– Hmm… legyen akkor panírozott csirkecomb.
– Azonnal uram! – megkönnyebülten sietett vissza a pult mögött várakozó szakácshoz.
Hamarosan megkaptam a vacsorámat. Izlett. Rendeltem hozzá zamatos fehérbort, hogy még jobb legyen. Aztán felvonultam a szobámba, ahol már ott állt a dézsa, tele gõzölgõ melegvízzel. Tudtam, hogy ez a legtöbb, amit egy ilyen helyen adhatnak, mégis ilyenkor eszembe jut, mennyi kényelmet hagytam Elvendwynnben. Levetkõztem, és átadtam magam a fürdõ élvezetének. Sajnos nem sokáig élvezhettem zavartalanul, mert valaki kopogtatott az ajtón.
– Ki az? – kiáltottam ki bosszúsan.
– Cunna. – válaszolt olyan halkan, hogy alig értettem. – Tudja…egy aranyba sokféle szolgáltatás belefér, és én szívesen felajánlom szolgálataimat.
– Miféléket? – kérdeztem vissza.
– Hát tudja, uram, amikor egy férfi és egy nõ…
– NEM!… Köszönöm, de nem tartok igényt eféle szolgáltatásokra. – hogy én és ez a alacsonyrendû, mûveletlen embernõ… még a gondolat is elborzaszt. Ráadásul ki tudja mennyi nyavalyát szedett már össze, fõleg, hogy nem láttam itt rajta kívül más szolgálókat…
A fürdõ végeztével leültem az ágyra – szerencsére itt nincsenek csótányok – és elõvettem a fuvolámat. Egy ébenfa doboz bársony béléssel, azonbelül selyemkendõbe csomagolt, ezüstbõl készült hangszer. Méregdrága mestermû. A férfivá válásom alkalmából kaptam apámtól. Úgy vigyázok rá, mint az életemre. Mikor játszani kezdtem, megszûnt a külvilág. Csak a melódiák léteztek. Csak én és a fuvola. Tökéletes páros. A szívszorítoan gyönyörû dallamokat csak a süket falak hallották.
Mire befejeztem, már besötétedett. Bár eddig semmi sem indokolta az efféle elõvigyázatosságot, azért nem árt az óvatosság, ezért idéztem egy otthon szellemet, hogy vigyázzon az álmomra. Aztán lefeküdtem, és hamar el is aludtam.
Elõvigyázatosságom ezúttal azonban nem volt hiába való. Két órát ha alhattam, mikor behatolót jelzett a szellem. Csendben magamhoz vettem a kardomat, és vártam. A hold szerencsére elég fényt nyújtott, így remekül láttam mindent a szobában. Az ablakon bekúszó fiatal fiút is, kezében tõrrel. Lehetett vagy 16. Megvártam, míg teljesen bemászik. Egybõl az ágyam felé fordult, és döfésre emelte a tõrét. Gyorsan legurultam az ágyról, elkaszálva a lábait. A tõr a matracba fúródott, a fiú pedig elvesztette az egyensúlyát. Ezt kihasználva felálltam mögötte, és egy fordulattal lecsaptam a fejét. Aztán lámpást gyújtottam, és lesiettem a portásért. Álmosan morogva jött föl, hogy mit akarok. Aztán mikor meglátta a hullát, egybõl kiment az álom a szemébõl. Meg a szín az arcából. Remegve állt egy helyben. Csak akkor tért magához, mikor megragadtam a gallérját.
– Intézkedj, hogy ezt eltüntessék innen!
– I…Igen…a-azonnal. – hebegte, majd kiment. Én meg leültem az ágyra és vártam. Hamarosan csörtetés hallatszott és négy katona lépett a szobámba. Városõrök. Mindjárt tudtam, hogy aznap már nem alszom.
– Mi történt itt? – kérdezte a szakaszvezetõ, miközben szétnézett a szobában, majd alaposan végigmért engem is. Túlságosan is.
– Ez az ember álmomban meg akart ölni, és feltehetõen kirabolni. – mutattam a hullára.
– Igazán? És mi erre a bizonyítéka? – kérdezte a katona szúrós tekintettel. Hirtelen ideges lettem.
– Nézze meg! Ott a tõr a kezében. Mi másért mászott volna be a szobámba az éjszaka közepén?
– Hogy miért volt tõr a kezében, azt nem tudom, de lehet hogy eszébe sem jutott megölni, vagy kirabolni magát, csak eltévesztette a szobáját. Ezért nem kellett volna megölnie.
Egy pillanatig döbbenten meredtem a városõrre. Leplezetlen gyûlölettel nézett vissza.
– Ezt nem gondolja komolyan! – mondtam aztán fogcsikorgatva dühömben.
– Már miért ne? Szóval, miért ölte meg ez a szerencsétlen fiút? Nem. Majd az õrszobán megbeszéljük. Kérem jöjjön velünk.
Nem erre gondoltam, mikor tudtam, hogy nem alszok ma már. Ez rosszabb. Erõt vettem magamon, mert tudtam, hogy ha el is tudnék bánni mind a néggyel egyszerre, mégiscsak városõrök. Mást kellett kitalálnom. Nyugalmat erõltettem az arcomra, felöltöztem, összeszedtem mindenemet, elküldtem az õrszellemet, és velük mentem. Egészen az utcáig. Ott idéztem egy város szellemet, és megkértem, hogy rejtsen el. Majd hirtelen futni kezdtem és gyorsan megkerültem a katonákat. Vigyorogva figyeltem, ahogy négyen négyfelé kezdenek rohanni, és lándzsáikkal hadonászva próbálnak elkapni. Játszva ki tudtam kerülni õket. Megvártam, míg eltávolodnak tõlem, és elindultam kifelé a városból. Mikor kiértem, a szellemet vissza küldtem az asztráltérbe, és a hold fényében indultam tovább.

- 2 -

A következõ napok ismét eseménytelenül teltek. Itt már ha találkoztam valakivel, az biztos, hogy megbámult. Voltak akik féltek, voltak akik csak kiváncsian csodálkozva néztek végig, és voltak akik amint felismerték elf vonásaimat, gyûlölettel tekintettek rám. De se megszólítani, se hozzám érni nem merészeltek. Ahogy közeledtem Turan-hoz, a hegyek közti átjárót õrzõ erõd-városhoz, egyre több faluban hallottam rebesgetni valami Robin of Locksley nevét. A köznép hõsként tisztelte, pedig közönséges rabló volt. Szemtelen utonálló. Állítólag csak a gazdagoktól lopott, és szétosztotta a szegények közt. Persze. Õ is látja, ha valakitõl egyszerûen nincs mit elvenni. Amit rabolt, azt valószínûleg a csapata szegényei közt osztotta szét. Ötven arany volt kitûzve a fejére. Közvetlenül Turan elõtt, egy erdõs szakaszon, ahol a fák fölött már látszott a vár, jártam , mikor valami rossz elõérzetem támadt. Késõn. Az egyik bokorból elõlépett egy zöldruhás, vigyorgó alak.
– Üdvözöllek, nemes idegen. Miféle szerzet vagy te, ha meg nem sértelek kérdésemmel?
Micsoda szemtelenség!
– De. Megsértesz. Ki vagy és mit akarsz?
– A nevem Robin of Locksley. A gazdagok adományait gyûjtöm a szegények számára. Megkérnélek, add át értékeidet. És, kérlek, ne próbálkozz semmi butasággal. – ebben a pillanatban lépett elõ mögötte négy ember, meg mögöttem is négy. Elõnytelen helyzet.
– Az én nevem Tornádó Jim – mondtam jó hangosan, hogy mindegyik hallja – és nem adok át nektek semmit.
Hirtelen megfordultam, és pokoltüzet varázsoltam az ott álló haramiákra. Persze csak egy kissebbet nehogy a fák begyulladjanak. De ennyi is elég volt, hogy mind a négy ember tüzet fogjon. A lökéshullámtól pedig elestek, úgyhogy ezekkel nem lesz több gondom. Legyûrtem a pillanatra rám törõ szédülést, és miközben megfordultam, elõhúztam a kardomat. Elmosolyodtam, mikor a többi utonálló megnyúlt arcára tekintettem.
– Ez bizonyára butaság volt. – mondtam, majd feléjük lendültem.
– A francba! – morogta Robin és az emberei mögé ugrott.
Megcsóváltam a fejem gyávasága láttán, majd lendületbõl levágtam két emberét. A másik kettõ erre eldobta a fegyverét, és futásnak eredt.
– Egyedül maradtál. – mosolyogtam Robinra, és felé mutattam a kardommal.
– Hát jó! – mosolygott vissza és elõhúzta saját, egyenes kardját.
Az elsõ pengeváltásokból kiderült, hogy csúnyán alábecsültem. Még megsebeznie is sikerült a bal karomat. Késõn hárítottam a vágását. Ettõl függetlenül nem volt igazi ellenfél. Nemsokára több sebbõl vérezve térdelt
elõttem a földön. A kardját már kiütöttem a kezébõl.
– Szemtelenség, hogy ilyen közel a várhoz próbálkoztál.
– Tudom. – mosolyodott el bágyadtan.
– Tudod mennyi a vérdíj a fejedért? – kérdeztem.
– Harminc arany?
– Ötven! – elismerõen biccentett.
– Jól fog jönni. – mondtam, és meglendítettem a kardom.
A fejetlen test még rángott néhányat, aztán elcsitult. Egy kezelés varázslattal meggyógyítottam a karomat. Letisztítottam a kardomat, és elraktam. Aztán felvettem Robin levágott fejét, és beballagtam vele a várba.
A kapuõrõk igen bizalmatlanul fogadtak, fõleg hogy egy levágott emberi fejet cipeltem, de megismerték Robin-t, és beengedtek. Sõt, el is kisértek a parancsnokhoz.
A parancsnok egy negyven körüli, szikár férfi volt. Szúrós tekintettel mért végig. Majd megpillantotta Robin fejét, és egy pillanatra elkerekedtek a szemei.
– Úgy. Szóval a vérdíjért jött?
– Tulajdonképpen igen. És szeretnék eltölteni itt egy nyugodt éjszakát.
Morcosan összehúzta a szemöldökét.
– Nos, az éjszakája nyugodt lesz, ha rajtunk múlik. Ami pedig a vérdíjat illeti… – azzal kihúzott egy fiókot az íróasztalán. kivett belõle egy ládikát, és kiszámolta belõle az ötven aranyat.
– A fejet ugye itt hagyja… Milyen névre írhatom a nyugtát?
– Nyugtát?
– Igen. Ez bizonyítja, hogy jogosan a magáé ez a pénz. Valamint itt is bizonyíték, hogy maga már felvette a vérdíjat. De ezt tudnia kéne, hamár hivatásos fejvadász.
– Nem vagyok hivatásos fejvadász.- morogtam. – Tornádó Jim.
Egy pillanatra furcsán nézett rám, aztán mintha gondolatban vállat vont volna, megírta a nyugtát. Egy példányt nekem adott, egyet megtartott magának.
– Melyik a legjobb szálloda itt? Azt szeretném, hogy a nyugodt éjszaka kellemes is legyen. – kérdeztem, miután eltettem az ötven aranyat.
– Menjen a …Három Csillagba.
– Köszönöm. – azzal kiléptem a városba. Sétáltam egy keveset és megállapítottam, hogy ezen látszik, hogy katona város. Tisztaság, és szögletes rend. Sehol egy kéregetõ koldus, ricsajozó, veszekedõ házaspárok, semmi ilyesmi, csak szigorú fegyelem. Megkerestem a Három Csillag szállodát és beléptem. Egy takaros elõtérbe érkeztem. A portás elé léptem, akit mintha skatulyából húztak volna elõ. Arcán semmiféle megilletõdés nem látszott láttomra. Sõt érzelem sem, csak udvarias érdeklõdés.
– Jó napot, uram. Segíthetek valamiben?
– Igen. Egy szobát szeretnék éjszakára, fürdõt, és vacsorát.
– Értem. Parancsoljon uram, a 36-os szoba az öné.- adott egy kulcsot. – a fürdõ természetesen jár a szobához. Vacsorázni pedig kérem fáradjon át az étterembe. Amennyiben szórakozni támad kedve, kiváló kaszinónk várja az alsó szinten.
– Köszönöm. – válaszoltam, és átmentem az étterembe.
Belépésem ezúttal is feltûnést keltett, nem minden ember látott már fekete elfet, de meglepõen gyorsan napirendre tértek fölötte. Leültem egy asztalhoz. A pincér szinte azonnal ott termett.
– Üdvözlöm, uram. Mivel szolgálhatunk?
– Lemthial forgamte. – válaszoltam enyhe mosollyal.
– Zölddiós pulykamell. Kitûnõ választás, uram. Ajánlhatom hozzá a 4020-as Chamtain Nugome-t?
Elhûlve néztem rá. Nem csak hogy megértette, mit kérek, de adnak is, ráadásul egy kitûnõ fehébort ajánl hozzá. Ez már valami!
– Igen, az remek lesz.- válaszoltam.
A pincér biccentett, és elment. Most volt idõm szétnézni egy kicsit a teremben. Egy elég nagy, deszkapadlós terem, a falak és a plafon is faborítással. Középen két lépcsõfok vitt le egy márványmedencéhez, aminek a vízszintje így pont a fentebbi padlóval esett egy vonalba. A medence körül faragott padok, fölötte pedig egy nagy kristálycsillár lógott. A megvilágítást négy kisebb tette teljessé. Párnázott székek biztosították a kényelmes étkezést, a faragott asztalok mindegyikén található illatos gyertyák pedig a hangulat javításáért feleltek.
Az egyik falon lévõ hatalmas kandallóban barátságosan lobogott a tûz. A másik falnál, egy dobogón zenészek játszottak halk, kellemes dalokat. A harmadik fal tulajdonképpen egy hatalmas ablak volt, ami egy szép kertre nézett. A negyedik falon volt az átjáró az étterem és az elõtér között, valamint a konyhába. Ezt a falat néhány vadásztrófea, meg egy kép díszítette. A képen egy elf volt látható. Mikor megérkezett a pincér a borral, megkérdeztem kit ábrázol a kép.
– Gróf Laurenth Ravenna-t, a szálloda alapítóját és tulajdonosát. – válaszolta.
Így már érthetõ honnan ismerheti a pincér az elf ételek neveit. Hamarosan megjött az étel is, egy nagy tál zölddiós pulykamell. Egy picivel talán több méz volt rajta a kelleténél, de egyébként kitûnõ volt. A kiváló bor pedig remekül harmonizált a hús utóízeivel. Már majdnem otthon éreztem magam. Még néhány percig hallgattam a muzsikát, aztán felmentem a szobámba. Egy kicsi, de tiszta elõszoba fogadott. Hogy honnan került elõ, nem tudom, de mielõtt becsukhattam volna magam mögött az ajtót, ott termett egy inas.
– Ha óhajtja, küldünk Önnek néhány rabszolgalányt, akik segédkeznének a fürdésben.
– Hm. Köszönöm. Majd jelzem, ha fürdök.
A fickó biccentett, majd kívülrõl becsukta az ajtót. Most volt egy kis lehetõségem szétnézni. Balra fürdõszoba, szemben egy nagy hálószoba. A fürdõben valódi kád, a hálóban baldachinos ágy. Úgy döntöttem ideje fürdeni.
Elindultam a porta felé, hogy szóljak, küldjenek egy rabszolgalányt., amikor szembejött egy a folyosón. Hosszú barna haja volt, nagy, fekete szemei és bájos arca. A vonásaiból egyértelmûen látszott, hogy karcs. Szolgálatkészen állt meg elõttem.
– Gyere, fürdess meg. – intettem, és visszamentem a szobába. A kádban készen várt a meleg fürdõ. Ekkor vált gyanússá az egész, és átnéztem az asztrál világba. Jól sejtettem. Szellemek hada lesi a vendégek minden kivánságát. Mindegyik úgy néz ki, mint az az inas.
Levetkõztem és beleültem a kádba. A lány is levette a hosszú ruháját, nehogy vizes legyen. Most, hogy többet láttam belõle, meg tudtam állapítani, hogy ugyan messze van Andír remekeitõl, azért nem lehetett olcsó rabszolga. És ért is ahhoz, amit csinálnia kell. Elengedtem magam, és hagytam, hogy tegye a dolgát.
Miután végeztem a fürdéssel, több, mint két órán keresztül játszottam a fuvolán. Aztán úgy döntöttem, megbízok a helyi szellemekben, és eltettem magam másnapra.
Másnap kipihenten, frissen ébredtem. Egy kiadós reggeli után összeszedtem a cók-mókomat, és leballagtam a portáshoz.
– Jó reggelt, uram. – üdvözölt. – Remélem, jól érezte magát nálunk.
– Ó igen. Mennyivel tartozom?
– Két arany lesz, uram. Ha gondolja, írjon valamit az emlékkönyvbe. – tett elém egy nagy könyvet, ami a feléig tele volt írkálva, meg tintát, tollat.
Két arany elég borsos ár egy éjszakára – ismerem már a Draconis-i árviszonyokat – de ezúttal nem sajnáltam, kifizettem. Megragadtam a tollat. “Gróf Laurenth! Az Ön szállodája csodálatos színfolt ebben a romlott országban. Igazi felüdülés volt az itt töltött éjszaka. Corum Carvioni” írtam Speretheil-ül. Aztán kiléptem az utcára, és hamarosan úton voltam a fõváros, a híres Drák felé.

- 3 -

Azt el kell ismerni, igen szép tájak vannak ebben a birodalomban. Hatalmas, füves dombvidékek, kiterjedt öreg erdõk, kristálytiszta tavak. Vadak, halak, s mi jó falat, minden van itt. Mégis hiányzik belõle a Ravenwood-i erdõk varázsa. Az a hangulat egyszerûen utolérhetetlen. Persze ennek az országnak is meg van a maga hangulata. A rongyos parasztházakból álló kis falvak, a koszos, zsúfolt városok, tele büdös koldusokkal, a szemtelen, nagyképû utonállók mind, mind a Draconis birodalom hangulatához tartoznak, sõt szerves részét képezik.
Amikor kibukkantam a fák közül, nem messze elõttem egy tó látszott. A tavon egy csónak ringatózott. Egy férfi, rettenetesen puccos ruhában, meg egy nõ, még puccosabban. Amennyit láttam belõlük, az is bõven sok volt. A nõn vastagon el volt túlozva a festés, és ízléstelenül sok ékszert hordott. A férfin fehér paróka volt, a ruháján meg rengeteg csipke. És persze velük volt egy erõs rabszolga is, aki evezett. A parton láttam még egy rabszolgát, aki egy kocsit, meg a lovakat õrizte. És a tó fölött végre elõtûnt a fõváros. Mint egy lapos, szürke hegy. Most láttam, hogy igaz, amit hallottam. Messzirõl egy épületnek látszik az egész város. Persze mindenhol tornyok, és apró kémények tarkították. Közelebb érve már el lehetett
különíteni a külváros szegényes kunyhóit a belsõ takarosabb házaktól. Ahogy beértem a városba különös dolgot tapasztaltam. Az emberek itt végigmértek, aztán mentek tovább, mintha már láttak volna. Egyedül a gyerekek néztek meg alaposabban. némelyik szemtelenül közel is jött, de elég volt rájuk nézni, máris hátra ugrottak.
Beljebb, a jómódúbb polgárcsaládok környékén keresztül mentem egy zsúfolt piactéren. Éredeklõdve nézegettem az árusok különféle áruit. Szinte minden kapható volt. Fegyverek, rabszolgák, ételek, örömlányok, használati tárgyak, ékszerek, ruhák, mindenhol zsivaj, tömeg, és indulatos lökdösõdés. Éppen egy szebb rabszolganõre vetettem egy pillantást mikor megéreztem egy ügyetlen kezet a zsebeim környékén tapogatózni. Elkaptam a csuklóját és magam elé penderítettem. Egy fiatal lány volt, lehetett vagy 12 éves. Ami a legfájóbban érintett, hogy koszos rongyai, és piszkos, ápolatlan bõre és haja ellenére is látszott rajta, hogy elf. Kócos, barna haja csómósan tapadt az arcára, égkék szemei szikrákat szórva, haragosan néztek rám. Dacosan összeszorította a száját, és várta, hogy mit csinálok vele. Elõszõr el akartam zavarni egy pofon kiséretében, aztán úgy gondoltam, még hasznos is lehetne, ha sikerülne megszelidíteni. Szó nélkül húzni kezdtem magam után egy csendesebb utca felé.
– Na idefigyelj. Ugye tudod, hogy mit érdemelnél? – kérdeztem aztán magam felé fordítva.
Nem válaszolt, de egy kis érdeklõdés csillant a szemében. Azonnal el is tûnt. Látszott rajta, hogy mindenre fel van készülve, de küzdeni fog.
– Le kéne vágni a kezedet! – erre megpróbálta elrántani a karját, de erõsen fogtam a csuklóját. Ennek ellenére meglepõ erõ volt vékony karjában.
– De nem fogom levágni, ha segítesz nekem. Sõt! Fizetést is kaphatsz.
Elõször láttam valódi kiváncsiságot a szemében. Most másképp nézett rám.
– Mit szólnál napi egy ezüsthöz? – felcsillantak a szemei. Szegényke ennyit ritkán szedhetett össze tolvajlással.
– És mit kéne csinálni? – Kedves, csengõ hangja lehetett volna, de meg volt erõltetve, és így torz, rekedtes volt.
– Elsõként megfürdeni. – néztem rá szigorúan.
Választ sem várva odahúztam egy árushoz, aki ruhákat árult. Kiválasztottam néhány kényelmes, testhezálló, de jobb minõségû ruhát. Aztán berángattam a legközelebbi fürdõbe, és a rabszolgák gondjaira bíztam.
– Fürdessétek meg, szedjétek rendbe! Ezeket a ruhákat adjátok rá, ha kész, a mostani rongyait meg égessétek el!
A fürdõmesternek kifizettem öt rezet, és meghagytam neki, hogy az illatszerekkel csínján bánjanak. Aztán leültem egy padra, és vártam. Úgy háromnegyedóra múlva a rabszolgák visszahoztak egy kislányt. Azok a ruhák voltak rajta, amiket vettem, de szinte semmi egyéb hasonlóság nem volt. Geszetnyebarna haja lágyan omlott a vállára és fényes keretbe foglalta helyes arcát. Mindazonáltal haraggal nézett rám, hogy ilyen kínzásoknak vetettem alá. Haragudott a rabszolgákra is, akik megkínozták. Ránéztem asztrálisan is, és meglepve állapítottam meg, hogy erõs, de vad mágia van benne. Az auráját azonban bíbor színûre festette a harag, és eltorzították az utcán töltött évek.
Odaléptem, megfogtam a csuklóját, és távoztunk a fürdõbõl. Bevonszoltam egy sikátorba, ahol nem láthatnak minket, és magam felé fordítottam.
– Na, ide figyelj! Jó ha tudsz valamit. Látod azt a szeméthalmot? – mutattam egy kupacra a sikátor belsejében. Bólintott.
Látványosan kántálva, és hadonászva varázsoltam egy egész kis pokoltûzet, és felrobbantottam a halmot. A lány ámulva nézett rám.
– Látod? Varázsló vagyok, így ne próbálj meg átverni semmilyen körülmények közt. Világos?
Bólintott. Most már tisztelet is látszott a szemében. Szomorúan sóhajtottam. Olyan, mint a vadállatok. Elõször meg kell mutatni nekik, hogy ki a fõnök.
– Nos, elsõként legyél a vezetõm ebben a nagy városban. Ja, még egy dolog. Van valami neved?
– Laura. – válaszolt. Döbbenten meredtem rá. Így hívják az anyámat is. Leráztam magamról a dermedtséget, és intettem, hogy induljunk.

- 4 -

Sok érdekességet mutatott. Fokozatosan oldódott fel és nemsokára már õ húzott maga után mindenfelé. megmutatta a nagykönyvtárat, a gazdag negyedet, a nevezetes hidakat, a kikötõben veszteglõ nagy tengerjáró
hajókat, és a bomlott agyú, magukat mûvésznek tartó nemesek kiállítasait. Már erõsen sötétedett, mikor szóltam neki, hogy keressünk egy szállodát. Elvezetett egy egyszerû, mégis igényes épülethez.
– Ez a Hattyútanya. – mondta. Beléptünk.
Odabenn egy kicsi, de takaros elõtér fogadott. Balra egy pult, mellette egy lépcsõ, szemben pedig egy boltíves átjáró az étkezõ-ivó részbe. Oda léptem a recepcióshoz, és magamban mosolyogva hallottam Laura gyomrának követelõdzõ kordulásait.
– Jó’stét. Mit óhajt? – nézett fel mogorván a recepciós.
– Egy szobát éjszakára. – válaszoltam. Modortalan figura. Szívesen megleckéztetném, de nem érné meg.
Ránk nézett, aztán vállat vont, és adott egy kulcsot.
– A nyolcas a maguké. – azzal ismét hátradõlt a székén és lehunyta a szemét.
Átnyúltam a pult fölött, megragadtam a gallérját, és talpra rángattam.
– Igazán jó lenne, ha beszélnél a fõnököddel, tanítson egy kis jó modorra. Én is szívesen megtenném, de sajnos hosszú út áll mögöttem, és fáradt vagyok. Ha igényled, holnap megtaníthatlak. Világos?
– I-Igen. – nyökögte rémülten.
Visszalöktem a székre és bementem az étterembe. Várakozásommal ellentétben az emberek csak ránknéztek, és már fordultak is vissza. Úgy látszik, itt nem szokatlanok az elfek, még a feketék sem.
Leültünk egy üres asztalhoz. Hamarosan jött egy felszolgáló.
– Mit ennél? – néztem Laurára.
– Nem tudom. – nézett körül ámulva.
– Legyen sült malac.
A pincér, biccentett és elment. Laurára néztem. Most végre tényleg gyereknek nézett ki, nem egy kis vadócnak.
– Qoi mos Speretheil? (Beszélsz Speretheil-ül?) – kérdeztem tõle.
– Nome. (Nem) – válaszolta.
– Meg akarsz tanulni?
– Igen! Meg varázsolni is!
– Hmm. Majd meglátjuk. Elõször mondj el mindent magadról!
Látszott, ahogy bezárkózott. Megrázta, és lehajtotta a fejét.
A vacsorát szótlanul költöttük el. Laura szinte falta az ételt. Látszott, hogy régen evett rendesen, pláne meleget. Majdnem annyit megevett, mint én. Vacsora után felvonultunk a szobába. Bár kicsit feszélyezett a kislány jelenléte, nem tudtam lemondani az esti szokásos fuvolázásról. Összefont lábakkal ültem az ágyamon, és hamarosan megfeledkeztem a hallgatómról, aki elõször tátott szájjal nézte a csillogó hangszert, majd ámulva hallgatta a szárnyaló dallamokat. Már eloltottuk a lámpát, mikor megszólalt:
– Zenélni is megtanítasz? – kérdezte.
– Talán.
Mielõtt elaludtam, azon járt az eszem, amit néhány tolvaj céhrõl hallottam. Ha Laura tagja lenne egy ilyennek, lehet, hogy már egyikünk sem élne, de én semmiképp sem. Kellemetlen gondolat volt.

- 5 -

Másnap korán keltünk. Folytattuk a városnézõ túrát. Most már arról is fagattam Laurát, kik a nagyobb hatalmú emberek, kik tartják kézben a kereskedelmet. Tudtam, hogy a pénzem nem lesz elég hosszabb idõre, így valami jövedelmezõ foglalkozás után kellett néznem. Arra gondoltam, felvásárolok egy üzletet és megpróbálom valahogy fellendíteni. Ehhez elõször találni kellett egy olyan üzletet, amely keresett árucikkekkel foglalkozott, mégsem ment jól, kitalálni, hogy miért nem, és megteremteni a feltételeket, hogy beindulhasson, immár, mint az én tulajdonom. Azonban ez nem volt egyszerû. Hetekig csak mászkáltunk, alkalmas befektetési lehetõséget keresve. Végül aztán megtaláltuk a megfelelõt. Volt egy ügyes fegyverkovács a város egyik külsõ negyedében. Jó minõségû, szép, épp ezért drága fegyvereket készített. A környékbelieknek nem volt pénzük efféle díszes pengékre, és a bolt folyamatosan a csõd szélén ingadozott. Mikor beléptem, egy izmos, fekete hajú férfi fogadott. Bõre koromfoltos és a hõtõl vöröses volt. Mindennek ellenére harsány jó kedvvel üdvözölt.
– Jó napot az Úrnak! Miben segíthetek?
– Látom, nehezen megy a bolt. Nem fogok köntörfalazni, elmondom miért jöttem. – fokozatosan elkomorult az arca. – Az a baj, hogy az itteni embereknek nincs elég pénzük a fegyvereidre, akiknek meg lenne, nem járnak erre.
– Ezt én is tudom, de arra nincs pénzem, hogy beljebb költözzek, ha meg bezárok, felkopik az állam.
– Ezért jöttem ide. Meg akarom vásárolni a boltot, és azt akarom, hogy nekem dolgozz!
– Ejnye, Uram! Azért ez gyors volt egy kicsit. Jobb szeretek a magam ura lenni, de… Mégis mennyit adna érte?
– Ahhoz, hogy beljebb költözhess is kell némi pénz… így csak ötven aranyat adhatok az egész tulajdonjogáért.
– Az biza nem sok!
– Gondolkozz rajta! Holnap visszajövök.
Otthagytam a gondolataiba merülve, és elsétáltam a gazdag negyed felé alkalmas helyet keresve a boltnak. Segítségül hívtam Laurát is, merre szoktak járni a nemesek. Hamar megtaláltuk a megfelelõt. Egy ékszerész üzletre épp akkor szegezték ki az eladó táblát. Gyorsan kellett lépni. Elsiettünk a városházára és letettem egy kis foglalót. Másnap vissza mentem a fegyverkovácshoz.
– Jó napot, Uram! Gondolkoztam az ajánlatán. A maga pénze bánja, én meg továbbra is azt csinálhatom, amihez értek… Aszondom vágjunk bele! – kezet nyújtott. Nem törõdtem a kinyújtott kézzel, csak bólintottam, és elkezdtem kiszámolni ay ötven aranyat. Zavartan leengedte a kezét, és a csillogó aranyat nézte. Mikor a kezébe kapta a teli erszényt, vigyorogva megcsörgette, majd elrakta.
– Már kinéztem az új helyet. A belvárosban nem rég meghalt egy ékszerész. Tegnap letettem a foglalót az épületre. Amint sikerül ezt eladni, költözünk. – Döbbenten nézett rám.
– Ilyen hamar?
– Természetesen. Mit vártál? Tedd ki az eladó táblát!
Amíg a táblát szögelte, megkérdeztem, hogy hívják.
– A becsületes nevem Vasverõ Thorens, de a legtöbben csak Thornak hívnak. – válaszolta.
A szerencse ránk mosolygott, és egy pék hamar megvette a helyet ráadásul egész jó áron. Igen, pékre nagyobb szûkség volt ezen a környéken, mint fegyverkovácsra akármilyen jó minõségû pengéket készít is. Kifizettem a belvárosi bolt árát. A költözés három napig tartott. Mire megnyílt az üzlet az új helyén, szinte teljesen elfogyott a pénzem. Ha nem indul be hamarosan, gondban leszek.

- 6 -

Az elsõ napokban a kiváncsiság, hogy mi is az az új üzlet ott a városban, belódította a forgalmat. Késõbb erõsen visszaesett, de lassan újra kapaszkodni kezdett. A lényeg, hogy nagyjából megoldódtak a megélhetési gondjaink. Thorens eleinte folyamatosan vigyorgott, aztán már csak fáradtan mosolygott. A nemeseknek volt elég pénzük, hogy megfizessék remekmûveit, sõt elhalmozták rendelésekkel is, alig gyõzte teljesíteni õket. Mint tulajdonos, kiderült rólam nemesi mivoltom, egyre több bálba voltam hivatalos. Nagyjából félév után odáig jutott a helyzet, hogy kezdtem megismerni a császár-közeli nemeseket is. Vettem egy kissebb házat az elit negyedben, és egyre magasabb körökben foroghattam. Valahogy a császár is tudomást szerzett rólam, és a szép fegyverekrõl, amiket tartok. Császári beszállító lettem, és grófi címet kaptam a Birodalomban. Ennek megvoltak az elõnyei is, meg a hátrányai is. Thornak segédeket kellett kitanítania, sõt egy új üzletet is nyitottunk. Viszont a siker mindig szül irigyeket, és ellenségeket is szereztem.
A bálokon is sok érdekesség történt. Az itteni nemesek amikor csak lehet bálokat szerveznek. Ilyenkor patakokban folyik az ital, hegyekben áll az étel, és mulatozás folyik reggelig. Persze nem olyan felszabadult duhajkodás, mint a pórnépnél. Ezek ezt is fennkölt, méltóságteljes módon teszik, de csak amíg nem elég részegek. Onnantól már nincs különbség. Amikor én tartottam bált, Laura is ott akart lenni, de nem engedtem neki. Nem akartam, hogy a nemesek tudjanak róla. Megengedtem, hogy végignézze a bált, de csak úgy, hogy õt ne lássa meg senki.
Ami Laurát illeti okos, és tehetséges tanítványnak bizonyult, de nem volt elég türelme a kitartó tanuláshoz. Elsõként az írást, olvasást tanítottam meg neki, az még könnyen ment, de a Speretheillel már gondban volt, és mágiát még nem is tanítottam. Vettem neki egy fuvolát is, hogy tudjon zenét is gyakorolni. Sajnos ahhoz sem volt elég türelme, így minden téren lassan haladt. Kezdtem bejárni a Dráki Nagykönyvtárba is, hiszen az az északi félteke legnagyobb tudományos tárháza. Olyan információkra bukkantam ott, amikrõl nagyon keveset tudtam
korábban. Információk a rabszolga-tenyésztésrõl. Érdekességek az Árnyakról. És még sok hasznos tudomány.
Ha valaki bált szervez, köteles gondoskodni a szórakozásról. Én egyszerûen felbéreltem néhány bárdot. De Katharina például egész éjjel a saját verseit hallgattatta velünk.
Hallga csak,
mi mozog?
Egy kedves kis nyuszi.
Selymes szürke bundája,
Riadt nagy szemei.
Saját lábát rágja, hogy kiszabaduljon a hurokból.

A verset kitörõ tapsvihar fogadta. A rabszolga aki felolvasta letette a papírt és kiment. Katharina pedig megdicsõült mosollyal fogadta az ovációt. Mikor csillapodott a közönség bejött a másik rabszolga, kettõ váltotta egymást a felolvasásban, és belekezdett egy szörnyû eposzba, mely egy a kopók által széttétpett róka dicsõséges haláláról szólt. Nem bírtam tovább és félrevonultam egy csendesebb zugba. Hamarosan azt vettem észre, hogy egy jól megtermett nemesúr szúrós tekintettel méreget. Nem tudtam, hogy ellenszenve a sikeres üzletemnek szólt, vagy elf mivoltomnak, vagy mindkettõnek. Az utolsót tartottam a legvalószínûbbnek. Odaléptem hozzá.
– Mit óhajt? – biccentettem felé.
Talált. Haragosan elvörösödött, és ledöntötte a poharában lévõ pálinkát.
– Nem tetszik a képed! – bökött a mutatóujjával a mellem felé.
– És?
– Át akarom rendezni! – kiáltotta, és meglendítette a jobb kezét, de olyan lassan és ügyetlenül, hogy majdnem elesett, mikor elhajoltam elõle. Néhány nemes felfigyelt az újjabb mulatságra.és felénk fordulva figyelték az eseményeket. De a többség továbbra is áhitattal hallgatta Katharina förmedvényeit. A harcias nemes ismét támadásba lendült, és ezúttal már hasra is esett. Megpróbált feltápászkodni, de nem sikerült neki, csak azt érte el, hogy beesett az asztal alá. A figyelõ nemesek visszafojtva, mégis jól láthatóan nevettek rajta. Énnekem elegem lett a bálból és haza mentem. A pórul járt nemes haragosan üvöltött utánam.
– Ezt még megbánod! Ki foglak készíteni!
Úgy két nap múlva egy újjabb bálra voltam hivatalos. Szerencsére itt bárdok szolgáltak szórakoztatóként. Ezúttal nem történt hasonló incidens. A bál végén nyugodtan indultam haza, mikor egy szûkebb szakaszon kellett áthaladnom. Két oldalról két-két ember rontott rám, és megragadták a karomat. Egy ötödik pedig valahonnan elém került, és jól gyomron vágott. Minden levegõ kiszaladt belõlem. Vártam, hogy tovább üssenek, bár nem tudtam miért. Hibáztak. Hagytak levegõhöz jutni. Halkan varázsolni kezdtem, de mintha önkívületben motyognék. Amelyik elõttem állt gúnyosan elmosolyodott “puhányságom” láttán. Amikor azonban felizzott kezemben a varázslat, arcára fagyott a mosoly. A Halálos Érintés hatására a jobb kezemnél álló egyik ember szó nélkül összecsuklott. A másik ettõl úgy meglepõdött, hogy kiszabadult a jobb kezem. Torkon vágtam vele a másik oldalon állók közül az egyiket. Az a torkához kapott, és tántorogva elhátrált. A másik markából már sikerült kirántanom a karom. Hátraugrottam, hogy mind elõttem legyen és a kardomért nyúltam. De a jobb oldali gyorsan magához tért, és késsel rontott nekem. Szerencsére a döfése nem hatolt mélyre, így a beleim épségben maradtak. De a seb így is elég súlyos volt. Õ már nem volt ilyen szerencsés. Dühödt csapásom csaknem kettévágta. A bal oldali szintén kést rántott, és támadott. Félreütöttem a szúrást, és visszatámadtam, de valahogy sikerült elkerülnie a vágást. Másodszor azonban nem volt ilyen szerencsés. Nem vártam meg, míg újra támad, gyomrába mélyesztettem a kardomat. Amelyiket torkon csaptam az is kezdett magához térni, ezért odaugrottam hozzá, és minden dühömet összeszedve szinte hosszában vágtam ketté. Majd a mosolygós felé fordultam, de az már futott. Utána küldtem egy Mana lövedéket, amely savként mart lyukat a hátába. Fájdalmas üvöltéssel borult hasra, de hamar nyöszörgésre váltott. Oda sétáltam hozzá. Már kiadtam a dühöm, ki akartam kérdezni. A hajába markoltam, és felrántottam a fejét.
– Ki küldött? – nem válaszolt. Belevágtam az orrát az utcakövekbe. Émelyítõ reccsenés, és bugyborékoló hörgés volt a reakció. Felemeltem a fejét.
– Hm? – vontam föl kérdõn a szemöldököm, már-már kedélyes hangnemben.
– Borisz Aguilera! – mondta alig érthetõen.
– És az ki?
– Borisz Aguilera! – utálom ha valaki csak ennyit tud mondani. Kiváncsi lennék honnan tud ennyit is. Ezek zsoldosok voltak, nemigen ismerhették a helyi nemeseket. Mindenesetre nem akartam, hogy más is vállaljon ellenem irányuló munkát. Lefejeztem. Megtisztogattam, és elraktam a kardomat, majd haza siettem. Otthon nyugodtan meg tudtam gyógyítani magam.
Reggel Laurához fordultam.
– Ki az a Borisz Aguilera?
– Az a nemes, aki beléd kötött Katharinánál. – ijedten ütött a saját szájára.
– Honnan tudsz errõl? – kérdeztem szigorúan.
– Hát… Ott voltam. Minden bálra elmentem ahova te is, és végignéztem. De senki sem látott meg. – mosolyodott el büszkén egy pillanatra. – Még te sem.
– Ez igaz. Tudod, hol lakik ez a Borisz?
– Igen.
– Hmm. Laura, eljött az ideje, hogy te is teljesítsd az alku rád esõ részéd. Emlékszel?
– Igen. Mit kéne tennem?
– Juss be a házába, vagy akárhogy, de minél többet meg akarok tudni róla.

- 7 -

Aznap az üzlettel kapcsolatos ügyeket rendeztem. Este Laura elment, hogy megtegye amit mondtam neki. Én pedig a szokásos fuvolázás után nyugovóra tértem. Másnap reggel meglátogattam Laurát. A szobájában összefont lábakkal ült az ágyon, és meredten nézett maga elé. Sápadt volt, és libabõrõs.
– Mit történt, Laura? – léptem oda hozzá. Fizikai sérülés nem volt rajta, csak asztrális. Rémület, sokk, és letargia kavargó színei gyomorfogató kavalkádban kergetõztek az auráján.
– Laura! – szóltam rá keményen, és nem erõsen, de csípõsen pofon vágtam.
A hirtelen fizikai fájdalom visszarántotta a valóságba. Sírva fakadt. Türelmesen megvártam amíg abbahagyja a hüppögést, és képes lesz beszélni.
– Most mondd el, mi rázott meg ennyire.
– Borisz Aguilera. Õ egy szörnyeteg. Sok pénze van, és nagyon sok helyre elér a keze. Kegyetlen, kapzsi. Õ volt a király elõzõ fegyver beszállítója. – így érthetõ volt, hogy haragudott rám – Utál mindenkit, aki nem ember. Õ ölte meg az anyámat! – majdnem újra kitört belõle a sírás. Átnyújtott egy naplót. Borisz naplóját.
– Ez igen. Remek munkát végeztél.
– Négy éves voltam mikor apám meghalt egy lovaghercegség elleni hadjáratban. Anyám szabó volt. Hatévesen kezdtem az utcán dolgozni, mert a keresete kevés volt. Négy évvel ezelõtt, amikor nyolc éves voltam, egy este emberek törtek be a házunkba. Mikor meghallottam anyám sikoltozását, sírtam, és félve a fejemre húztam a takarót. Nem láttam semmit, csak anyám fájdalmas sikolyait, és férfiak nyögéseit hallottam. Aztán csend. Remegve húzódtam össze a takaró alatt, és megpróbáltam eltûnni. Aztán valaki hirtelen lerántotta rólam a takarót, és durva röhögést hallottam. Nem mertem kinyitni a szemem, csak remegtem és láthatatlanná akartam válni. Aztán éreztem, hogy felhajtják a hálóingemet. Hirtelen valami éles fájdalmat éreztem ott alul, és felsikoltottam, majd elájultam. Most már tudom, hogy engem is…úgyanúgy megerõszakoltak, mint anyámat. – ismét potyogni kezdtek a könnyei.
Hagytam, hogy kisírja magából a fájdalmat. Hamarosan jótékony álomba merült. Megsajnáltam. Amíg aludt, elolvastam a naplót. Valóban, perverz részletességgel le volt írva benne egy elf szabónõnek a megerõszakolása, és megölése, amit Borisz emberei tettek. De a szabónõ kislányával õ személyesen foglalkozott. Szintén lejegyezve minden részlet. Csak azért nem vitte magával a többi, ilyen célra tartott gyerek közé, mert halottnak hitte. Nagyon vérzett, és nem mozdult. Azonkívûl rengeteg piszkos üzlet leírása, a rablógyilkosságoktól kezdve a különbözõ kábítószerek, és mérgek csempészetéig, és árusításáig szinte minden fajta. Úgy döntöttem Borisznak pusztulnia kell.

- 8 -

A naplót eljutattam a városõrség parancsnokához, persze úgy hogy ne tudja kitõl kapta a csomagot. De hamar kiderült, hogy haszontalan próbálkozás volt. A városõrség semmit sem tett, valószínûleg a parancsnok elég jóban
volt Borisszal. Talán jobb lett volna, ha a császár felé továbbítom a naplót, de sajnos ezen már késõ bánkódni.
Egy nap korán reggel felkeresett Thor. Sápadtan lógatta az orrát.
– Vége! Mindennek vége! – siránkozott.
– Mi a gond?
– Betörtek a belvárosi boltba! Mindent tönkretettek. A külsõ kevés lesz. Kezdhetünk mindent elölrõl.
– Ki tette? – fölösleges kérdés volt, hamar rájöttem. Csak egy valakirõl tudok, aki tehette.
– Nem tudom!
– Ne aggódj, intézkedem.
Munkásokat fogadtam, akik rendbe rakták a boltot. Mindenesetre valóban nagy bevétel kiesés volt. Még aznap este elmentem Borisz házához egy szellem leple alatt, és egy-két jól irányzott varázslattal az összes drága, üveg ablakot betörtem. Roppant kicsinyes dolog volt, de akkor jól esett. Ezután durvult el a helyzet.
Két nap múlva Thor-t holtan találták. Saját házában, álmában ölték meg, a családjával együtt. A falra írták a vérével, hogy “Mocskok cinkosa!” speretheilül!
És ez nem volt elég nekik. A következõ napon Laura nem jött haza. Egy levelet találtam otthon az ajtó alatt becsúsztatva.
“A kis kurvád nálunk van. Ne aggódj, úgysem látod többé.”
Ezzel betelt a pohár. Felkerestem Sylviát, akivel szintén a bálokon ismerkedtem meg. Ember létére meglehetõsen szép özvegyasszony volt. Közeli kapcsolatba kerültem vele, és megbíztam benne. Mikor beléptem hozzá, vidáman fogadott.
– Á, Corum! Mi szél hozott? – közel hajolva suttogta – Ma este is hancúrozunk?
Rámosolyogtam.
– Sajnálom Sylvia, de nem. Búcsúzni jöttem. Holnap reggel elutazom.
– Nem is jössz már vissza?
– Nem tudom. Lehet, hogy vissza fogok jönni, de nem biztos.
– Szomorú vagyok. – egész közel lépett hozzám.. – De ha csak reggel indulsz, akkor most még ráérsz, nem igaz? – és megcsókolt.
Sajnos nem tudtam ellenállni neki. Ráadásul a teljes sötétedésig is volt még idõ, márdpedig fényes nappal nem mehettem be Boriszhoz. Így hát szereztünk egymásnak néhány kellemes órát.
Amikor távoztam tõle már késõ éjjel volt. Mivel minden nálam volt, amire szükségem lehetett, egyenesen Borisz háza felé vettem az irányt. Egy város szellem leple alatt egyenként, csendben intéztem el a külsõ õröket. Bent a házban otthon szellemet idéztem.
– Van a házban varázsló rajtam kívûl? – kérdeztem tõle amikor megjelent.
– Van.
– Akkor rejts el! És figyelmeztess, ha találkozunk vele.
Aztán módszeresen kezdtem átkutatni a házat. Az egyszerû szolgálókkal nem törõdtem, de ha valakinél fegyver volt, azt bizony ártalmatlanná tettem. Amikor már az emeleten jártam, benyitva egy szobába, riasztott a szellem. Egy alacsony, köpcös emberkét láttam, a ruhája tele volt mindenféle kriksz-kraksszal hímezve. Pont úgy nézett ki, mint a mesebeli varázslók. Feltehetõleg hatalmasabbnak mutatta magát, mint amilyen. A kinyíló ajtóra megfordult, és mikor nem látott semmit, összevonta a szemöldökét, és elrévedt a tekintete. Tudtam, hogy az asztrál teret vizsgálja. Biztosan felfedezte a szellemet, és talán azt is kitalálta, hogy valaki jött a szellemmel, de nem vártam meg, hogy cselekedjen. Kivégeztem. Tovább menve megtaláltam Borisz hálószobáját. Az ajtóban belefutottam egy szolgálóba akinek karjában Laura meggyalázott, megkínzott, megcsonkított, véres testét láttam. Fájdalom szorította össze a szívemet, és kínzó lelkiismeret furdalás hasított a lelkembe. Dühösen sújtottam le a mit sem sejtõ szolgára, és kivettem a kezébõl Laurát. Ha nem vertem volna el az idõmet Sylviánál, talán megmenthettem volna a kislányt. Rádöbbentem, hogy bár magamnak sem akartam bevallani, Laurát majdnem hugomként szerettem. Rettenetesen fájt az elvesztése. Elborzadva láttam Borisz ágyán a vért és egyéb testnedveket, valamint testrészeket. A hányinger kerülgettett, de erõt vettem magamon és megkerestem Boriszt. A fürdõszobájában találtam rá. Tettének nyomait próbálta lemosatni magáról. Ott álltam mögötte, és minden akaraterõmre szükség volt, hogy ne tépjem darabokra puszta kézzel. A halál túl enyhe büntetés lenne. Kardmarkolattal leütöttem, a fürdetõ rabszolgájával együtt, és kivittem a házból. Közben felkaptam egy rövidebb kötelet. Emlékeztem rá, hogy Laura mutatott nekem egy nagyobb termet a csatornában. Az emberek féltek oda lemenni, mert állítólag ott sok ember meghalt. Ez nem lehetetlen, mert a
falból kilógott egy pár roszdás acélbilincs. Nem szívesen mentem le abba a bûzbe, mocsokba, de most pont egy ilyen helyre volt szükségem. Odavittem Boriszt. A kötél azért kellett, mert bilincs csak a kezeinek jutott. Kikötöztem. Ezután felrajzoltam a padlóra egy idézõkört. Tudtam, hogy Árnyakat idézni ostobaság, most mégis erre készültem. A nagykönyvtárban olvastam a Kínmesterrõl. Általában az Árnyurakat szolgálja, a kínzás mestere. A többi árny fél tõle, és gyûlöli mindezért. Pökhendi, nagyszájú fajta, de valójában gyáva, és a harcban sem jeleskedik. De ha kiszolgáltatott az áldozata, rettentõ kegyetlen. Egy ilyen árnyat idéztem. Mikor megjelent szigorú pofával, haragosan dörrent rám.
– Remélem jó okod van rá, hogy megidéztél halandó! – szavaira megengedtem magamnak egy gúnyos félmosolyt. Közben Borisz magához tért, de mikor meglátta az Árnyat újra elájult.
– Tudom, hogy szívesen jöttél erre a síkra. És még jobban fogsz örülni, ha megtudod mit akarok.
– Igazán? És mi lenne az? – kérdezte rosszul lepelezett izgalommal.
– Fordulj meg. – hátra nézett, de a fél szemét rajtam tartotta. Mikor meglátta mit szánok neki, nem leplezte tovább izgatottságát, és gonoszan elvigyorodott. – A tiéd. Azt akarom, hogy lassan haljon meg, és utána vidd magaddal a lelkét, és kínozd azt is, amíg világ a világ. – azzal felálltam és otthagytam õket. Miközben kifelé tartottam a csatornából, meghallottam Borisz elsõ sikolyait. Nem szép dolog ilyet mondani, de szinte melengették a szívemet…

- Epilógus -

Elegem van a mocskos hatalmi harcokból, kisded játékokból. A fegyverkereskedelmemet és a házamat Sylviának adtam. Elegem van ebbõl a korcs, dekadens országból is. Két év telt el, mióta betettem ide a lábam. Hallottam, a Ravenwood király elismerte fiának egy másik fattyát, valami Alanlaigh-t, Nueva királyát. Azt hiszem, meglátogatom. Hiszen testvérek vagyunk…

2 hozzászólás a(z) “TORNÁDÓ JIM” bejegyzéshez

MINDEN VÉLEMÉNY SZÁMÍT!

Email cím (nem tesszük közzé) A kötelezően kitöltendő mezőket * karakterrel jelöljük

*

A következő HTML tag-ek és tulajdonságok használata engedélyezett: <a href="" title=""> <abbr title=""> <acronym title=""> <b> <blockquote cite=""> <cite> <code> <del datetime=""> <em> <i> <q cite=""> <strike> <strong>