A Jövő

A boszorkány szürreális képet festett, ahogy a csatatér fölött lebegett, oly könnyedséggel, mintha épp egy előkelő bál különös táncát ropná. Földöntúli jelenségnek hatott, aki megigézte azt aki egy pillanatra feltekintett rá. Magasan az égben viharfellegek szolgáltattak hátteret a misztikus látványnak, ahogy a mesés szépségű Talissa riadtan figyelte az alant zajló csatát. Soha ilyen öldöklő küzdelmet nem látott. Jericho falain belül, az udvaron, a gyilokjárókon, mindenhol a halál ünnepelt, s lelkek vándoroltak isteneikhez. Az apró kastély falain túl hatalmas tábor terült el. Egy Fekete Hadúr, a Kard Testvériség nagymesterének és ork hordájának tábora. Közel százezer dühödt ork, akik a zsákmány szagától megvadulva rontottak a várra, ahol mindössze kétszáz kalandor vackolta be magát. A csata kegyetlen volt és esélytelen. A leghevesebben küzdelem a kastély udvarában zajlott ahol Talissa társai is épp az életükért küzdöttek.





A varázsló nagy bajban volt. Körülötte megégett tetemek hevertek szerte szét, még a por is lángolt helyenként, ahogy a mágikus tűz próbálta elemészteni. Jahmar Abdul al Moszafat szája szegletében vékony vércsík csurgott és láthatóan az is nehezére esett, hogy fél térdre ereszkedjen. A halálát várta. Összeszorította fogait , de ezen kívül semmi nem látszódott arcán, ahogy az óriás döngő léptekkel közeledett felé. A lény hatalmas volt. Csak a bunkó, melyet fegyverként használt, nagyobb volt, mint maga a varázsló, aki remény vesztve mégis dacosan tekintett fel a jó hat méteres torzonborz, csupa izom alakra. A két tekintet találkozott. A jann, az értelem és a dac végső pillantásával várta a véget, de nem adta fel, az utolsó pillanatig próbálta kavargó elméjét feltölteni manával még ha hiábavalónak is tűnt a próbálkozás. A hatalmas lény tekintetéből csak gyűlölet áradt. Minden és mindenki iránt érzett színtiszta harag. Valószínűleg nem is tudta, miért akarja elpusztítani a törékeny, sebzett embert, de ezt diktálták az ösztönei, így felemelte a hatalmas buzogányt.

– Velem próbálkozz! – hangzott fel egy kiáltás, ahogy a Kopó védekezőn társa elé lépett, szinte a semmiből. Más nem is volt a közelükben, mert a vérengző monstrum nem kímélt sem barátot sem ellenséget. A lovagra szinte rá sem lehetett ismerni. Nem viselte vértjét, mely szinte a testéhez tartozott, helyette ezüstben díszelgett, már – már egy gólem benyomását keltette fémes testével. Arcát is ez a különös anyag takarta, ám a fémes külső alatt mégis ki lehetett venni arcvonásait. Mosolygott. A hatalmas bunkó lesújtott. Az irtózatos csapás elképzelhetetlen erővel csattant a lovag pajzsán, aki az embertelen ütés hatására nekicsapódott a közeli ház falának, átszakítva azt és az amúgy is megviselt ház teteje szinte azonnal rá is szakadt. A ház pillanatok alatt összedőlt, maga alá temetve a lovagot, ám a robaj nem hallatszott a csata zajától, csak por és törmelék mindenhol. A vár falain kívül százezer ork üvöltött, acsarkodott és ordibált. Talissa nem látta a sereg végét, csak lobogók tengerét és egy hadsereget ami azért jött, hogy elpusztítson mindent mi fontos észak szabad népeinek. A dobok ütemes hangja fülsiketítő volt és az ég felé tartott lándzsák megszámlálhatatlan látványa is elég volt ahhoz, hogy kétségbeesés költözzék bárki ember fiába. Talissa ismét a varázsló felé fordult aki kóvályogva próbált észhez térni a kastély udvarán zajló csata kellős közepén. Az óriás ismét megpróbált lesújtani, ám a semmiből a khal jelent meg a hátán. Nem ugrott egyszerűen csak ott termett és már tépte, kaszabolta, karmaival és tőrével az óriás inas hátát, olyan gyors ütésekkel, hogy szinte elmosódott az alakja mozgás közben. Ez a nemes harcos, akit Talissa csak kevéssé ismert, s akinek vadsága megrémítette, oly tébolyultan kaszabolta, az óriást, hogy észre sem vette a hatalmas kezet, ahogy az hátranyúl felé. Ahogy az elpusztíthatatlannak tűnő lény megragadta, a hős harcosnak már nem volt esélye. A szörny egy mozdulattal tépte fel a mellkasát és az élettelen tetemet a varázsló lábai elé hajította. A jann látta, hogy társa haláltusájában is azt a grimaszt öltötte magára ami harc közben annyira jellemző volt rá.

Talissa rémülten kapta arca elé kezeit. Sok halált látott már, de most egy társa veszett oda és még ha barbárnak is tartotta e furcsa lényt, mégis megrémítette a halála. Feje fölött a fellegek rohamos, szinte lehetetlen gyorsasággal sűrűsödtek, félhomályba borítva az egész csatateret. Talán az istenek takarták el szemüket, hogy ne lássák a vérengzést ami a boszorkány kénytelen volt végignézni.

Az órás lihegve hajolt le a bunkójáért amit elejtett. Hátsebéből ömlött a vér, de ez csak lelassította. Úgy tűnt még mindig a varázsló a célpontja, mintha ez lett volna szörnyű életének egyetlen célja, hogy elpusztítsa ezt a törékeny lényt és mindent meg is tett, hogy ezt valóra váltsa. A szörnyű fegyvere újra lesújtani készült, ám ekkor újabb társ jelent meg. Az arel papnő, kezében kardjával. Talán mások számára vicces lehetett, ahogy az apró nő szembenézett a monstrummal, de ő már csak ilyen volt, a veszély éltette, az őrület.

– Ne, tedd Ariel! – kiáltott a magasból Talissa, de hangját elnyomta százezer gyűlöletet harsogó ork.

A bunkó ismét lesújtott ám ekkor furcsa, már-már komikus jelenet történt. A fegyver, mintha megelégelte volna tulajdonosának tombolását, önálló életre kelt és kicsúszott az óriás kezéből. Igaz, hogy a háttérbe egy lovas ezt nagyon megbánta, de láthatóan mindenkit meglepett az arel papnő hihetetlen szerencséje. Pár pillanat múlva a monstrum felocsúdott és puszta kézzel akarta széttépni apró ellenfelét, ahogy a khállal tette, de ismét meglepetésben volt része. Reno Artoa tűnt fel a csata forgatagából és a lény fatörzsnyi lábai felé vetette magát. Ugyan kardjával nem tudott kárt tenni ellenfelében, de nem is ez volt a célja. Ahogy odaért teste még futtában átalakult, megnyúlt, és körülölelte az óriás két lábát, mint egy kígyó. Az átalakulás teljesen hihetetlen volt, de hatásos. A gúsba kötött lábú óriás hatalmas kivágott fa módjára dőlt el, épp az arel papnő felé. Mindenki ösztönösen menekült a közelről ahogy a monstrum padlót fogott, bezúzva a kövezetet és porvihart teremtve a környéken. Arielnek ideje sem volt megmozdulni, de úgy tűnt nem is volt rá szüksége. Épp az óriás törzse és karja között ácsorgott teljesen sértetlenül. Ösztönösen összehúzta magát, hogy kisebb célpont legyen és csak most nyitotta ki szemét, amit behunyt mikor a monstrum felé dőlt. Azon kívül, hogy feje búbjáig ellepte a por egy karcolás sem esett rajta. Mosolyogva megrázta a fejét és csak ennyit mondott magának fej biccentve:

– Micsoda szerencse…már megint.

Ahogy elrohant, hogy segítsen a kölyöknek, aki épp felvette eredeti alakját, az arel papnő árnyéka életre kelt. A nő futott tovább, ám az árnyék ott maradt és felkúszott a szörny hátára, majd testet öltött. Khasai Argos volt az, a mindig jó helyen levő szerencselovag, aki most azon ügyködött, hogy tőrét az óriás tarkójába mélyessze, több kevesebb sikerrel. Amikor végül sikerrel járt, a monstrum malac szemei elkerekedtek és üvöltve pattant fel, olyan lendülettel amit senki sem nézett volna ki belőle. Idegesítő ellenfelét azonban nem találta ott ahol volt. Az ugyanis mintha, csak egy tóba ugrana fejest eltűnt a monstrum hatalmas árnyékában, talán még fodrot is vetett. Az óriás képtelen volt felfogni az eseményeket. Zavartan kapkodta hatalmas fejét egy darabig, vér – és nyálfoltos szakállán látszott ahogy fújtat idegességében. Végül ziláltan, fáradtan fordult ismét a varázsló felé, amikor egy hatalmas kőtömb fejbe találta. Fejéhez kapott majd, immár némi félelemmel a tekintetében arra nézett ahonnan a találat érkezett. Az összeomlott ház romjain ott állt a Kopó! Egy karcolás sem esett fém testén, arcán titokzatos mosollyal, szemében elszánt ölni akarással jegyezte meg:

– Csak ennyit tudsz?

Senki nem tudta, hogy a monstrum értette e a szavakat, de ami ez után következett, azt bizonyosan megértette. A Kopó emberfeletti erővel sújtott le kardjával az óriásra.

BUMM!

Az ütéstől fél térdre roggyant a monstrum. A falon túlról több tucat ballista küldte a vár felé égő lövedékét.

BUMM!

A szörny már nem is védekezett, talán belátta, hogy jobb neki ha feladja a harcot. Ezer és ezer ork indult meg odakinn, hogy elveszejtsék az emberi védbástya első várát ebben a könyörtelen háborúban .

BUMM!

A hatalmas kard csontig hatolt az óriás lábában, átvágva inat, eret és húst. A várudvaron kétszáz hős kalandozó vívta reménytelen csatáját egy olyan hordával, mely ellen egy seregnek sem lett volna esélye.

BUMM!

Még egy csapás és a szörny bal lába elvált testétől, vérbe borítva az ezüst lovagot. A fájdalmas kiáltás betöltötte az egész csatateret ami most már teljesen sötétbe borult a viharfellegek között. Az ellenséges tábor közepén egy fekete zászló lobogott, büszkén hirdetve a Fekete Hadurak dicsőségét.

Talissa a fejéhez kapott. Csak ő látta az egész csatateret, csak ő tudta milyen reménytelen a helyzetük. Kétségbeesetten, sikoltva mutatott a sebesült szörnyre és abban a pillanatban egy hatalmas villám csapott le az égből, darabokra robbantva a kolosszust, amely nemrég még társait gyilkolta. A robaj egy pillanatra minden hangot elnyomott, de a pokol nem tűnt el, az itt volt a földön. A csata folytatódott.

Kopó, Lia és a Kölyök aggódva léptek a varázsló elé, de reményüket Khasai Argos mosta el, ahogy hirtelen felbukkant a Kopó árnyékából és a csata egy pontjára mutatott.

– Nézzétek!

Három hasonló óriás csörtetett feléjük a csatatéren át, mint amivel az imént végeztek, tépve, szaggatva félredobálva mindenkit aki az útjukba került, legyen az ork vagy ember.

Jahmar Abdul fáradtan tápászkodott fel. Jobb tenyerét az elhunyt khalon nyugtatta, baljával pedig a vár uráról készült szobor lábára támaszkodott.

– Ideje, hogy felkeljetek barátaim – suttogta.

Abban a pillanatban a khal vért köhögve felült. Láthatólag nem volt semmi baja és a reflexei is jól működtek, hiszen azonnal odébb kellett gurulnia, mert a szobor lelépett a talapzatáról, épp oda ahol az imént még ő feküdt. Lord Jericho szobra maga elé szegezte kő dárdáját és megindult a monstrumok felé, mintha a szobor úgy döntött volna megvédi kastélyát. Mögötte a kis társaság tagjai felkészültek életük talán utolsó csatájára.

Eközben odafent Talissa kétségbeesetten tekintett körül. A hatalmas ork tábor egy nagy sátrában valami vakító kék fénnyel világított. Körülötte mintha orkok futkároztak volna, de, hogy menekültek valami elől vagy támadtak azt nem lehetett kivenni. A kék fény pulzálásba ment át, olyan erős fénye volt, hogy több száz méterről is csak hunyorogva lehetett ránézni. Talissa megbűvölve nézte a jelenséget, a kék fény körbeölelte alakját, arcán egy könnycsepp gördült végig, ahogy megérezte mi fog történni. A csatatéren egy varázsütésre mindenki elejtette fegyverét, a fülsiketítő lárma egy pillanat alatt semmivé lett, ahogy a robbanás bekövetkezett. A könnycsepp egy pillanat alatt elpárolgott, ahogy semmivé lett a Fekete Hadúr százezres serege, a vár hős védői, és hét kalandozó, akik a múltba érkeztek, hogy megmentsék a jövőt.

Talissa izzadtan ült fel az ágyában. Elkerekedett szemekkel, kapkodott levegőért. Talán kiáltott is, mert a szoba ajtaja felvágódott és Sae a szobalánya rohant be ijedt arccal.

– Jól vagy úrnőm? – kérdezte, majd látva, hogy nincs baj megnyugodva hozzátette. – Talán rosszat álmodtál?

– Nem álom volt … – bámult rá Talissa, de tekintete a semmibe révedt – …a jövő!

Andris