Pipitér, a “híres” harcos-varázsló, vándorlásai során Nazghul városába érkezett. A városkapuban egy marcona strázsa állt a nagy melegben. Vasalt sisakja alól csatakos tincsek lógtak, arcán kövér izzadtságcseppek csorogtak végig, melyek álláról a mellkasát borító posztóvértre csepegtek. Messzirôl látszott rajta, hogy piszokul utál már itt állni, inkább vedelné már a hideg sört a haverokkal. Csak hát még nem volt itt a váltás ideje, így jobb dolga nem lévén a szerencsétlen átutazókat piszkálta:
- Ki vagy te, és mit akarsz itt? – dörrent hôsünkre.
- Pipitér vagyok és be akarok menni! – válaszolt Pipitér kimérten.
- A belépési díj 3 arany! – folytatta a kötözködést a kapus.
- Mennyi??? Hisz ennyiért máshol luxusszállóban kapok szobát egy hétre, nemhogy beléphetek a városba!
- Na ja, de ez itt Nazghul városa, és itt van a világhírû “Tengeri Herkentyû” fogadó. ìgy hát, barátocskám, itt ennyi a belépô.
Pipitér elmorzsolt egy szitkot a fogai közt, mivel éppen nem volt 3 nélkülözhetó aranya, ezért úgy döntött, más módon óhajt bejutni.
- Ni daporth qunto d’ Tanar’ri! – mondta.
A kapus értetlenül nézett rá, majd rémülten csuklott egyet. Aztán többet nem. Pipitér helyét ugyanis egy rémisztô lény vette át. Három méter magas, négylábú, három szemû, vicsorgó szörnyeteg hörgött a megrettent ôrre. Aranyló szarvai közt villámok cikáztak, karmos mancsaiban brutálisan letépett emberi fejeket tartott, mindhárom szeme vérben forgott. Az ôr ájultan rogyott a földre.
A Tanar’ri elindult befelé a városba és közben újra Pipitérré változott, aki magában kuncogott.
- Hogy berezelt egy ócska kis illúziótol!
Pár peccel késôbb, amikor már a kapus magához tért (csak azt nem értette egészen, hogy miként maradt életben), egy csuklyás alak érkezett a kapuhoz.
- Ki vagy és mit akarsz itt? – szedte össze magát az ôr.
- Mennyi? – kárdezte a csuklyás mély, bársonyos, nyugodt hangon.
- Há-há-három ezüst. – hebegett az ôr. Ilyen a világon nincs! Ez a mitugrász ma már a második, aki jól megtervezett (és hozzá, eddig mindig hatásos) imázsát darabokra töri. Becsukta a száját, és az elôzetes eseményekbôl okulva zsebre vágta a három ezüstöt és beengedte a csuklyást.
Mikor végre eljött a váltás ideje, szokásával ellentétben nem a kocsmába rohant, hanem a parancsnokához.
- Parancsnok úr! Parancsnok úr! Démon jár a városban!
- Hol van az a démon?
- A nyugati kapun jött be, de azóta bárhol lehet.
- Menj el S’matu templomába, és szólj a papoknak! De ha a bolondját járattad velem…
- Igenis, uram! – mondta már futtában a kapus.
A város keleti végén volt a templom, amelyen S’matu szimbólumával, egy bársony párnán fekvô katanával, díszített zászló lobogott.
- Mintha a csuklyáson is ezt láttam volna. – morfondírozott magában az ôr, de nyomban meg is feledkezett a dologól. Berontott a templomba, és az útjába esô elsô szerzetest meg is kérdezte afelôl, hogy merre találja a fôpapot. Az értetlenül nézett az izzadt, lihegô ôrre, de aztán egy ajtóra mutatott. Az megköszönte és tovább rohant. Ebben a pillanatban lépett ki az ajtón a rendfônök.
- Atyám, atyám démon érkezett szeretett városunkba! – lihegte az ôr.
- Nyugodj meg, fiam! – szólt a pap olyan kimérten, amilyen kimérten csak tudott. – Meséld el, mi történt!
A kapuôr elô is adta a históriát, ahogy megesett. Ebbôl a templomban imádkozó csuklyás alak csak részleteket hallhatott, de az sem tetszhetett neki igazán, mert elhagyta az imatermet, s a téren leült egy padra. Nem kellett soká várnia. Hamarosan feltûnt a kapus, és a pap, azt mondta neki, hogy siessen vissza a parancsnokához, és jelentse neki: baj van!
Amint különváltak, a csuklyás a kapus mellé szegôdött.
- Mit is láttál te a kapuban?
Az ôr el mondta neki is a sztorit, mert látta a másik nyakában S`matu szimbólumát. A beszámoló végén a csuklyás fennhangon így szólt:
- Högyeim és uraim! Megkezdhetik a város kiürítését, bár azt hiszem már késô. Amit ön látott, – mutatott az ôrre – az egy TANAR’RI volt!
A szavait követô pánik leírhatatlan volt. Bár senki sem tudta, hogy mi is az a Tanar’ri, elég rémisztôen hangzott. Emberek rohangáltak összevissza, egymást taposva. A csuklyás magányosan állt a káosz közepén a kapuôr elôtt. A csuklya lehulott. Ami alatta volt az nem ember volt. Pillanatok alatt elérte a három méteres magasságot. Aranyló szarvai közt villámok cikáztak. A szörnyeteg felüvöltött, és karmos mancsa egyetlen csapásával letépte a dermedten álló ôr fejét. A következô pillanatban elszabadult a pokol. Az emberek sikoltva menekültek végig a téren, a Tanar’ri pedig törve-zúzva utánuk.
A fôutcán végighömpölygô embertömeg egyvalakivel nem tudott mit kezdeni. Ez a valaki az utca közepén állt, és nem lehetett kibillenteni az egyensúlyából. Kopaszra borotvált fejét lehajtotta, ujjhegyeit összeérintette, és várt. A barna csuha mögül egy kard markolata látszott.
Mikor a Tanar’ri odaért, megszólította:
- Üdvözöllek, démon! – hangja tisztán és erôsen szárnyalt.
A Tanar’ri döbbenten bámult rá.
- Tombolásod jutalmául meg kell hogy öljelek. – folytatta a csuhás.
Azzal elôhúzta a kardját, egy katanát!, és a démon felé fordította. Néhány követhetetlenül gyors mozdulat után elrakta, és újra összetette a kezeit. A démon ronda arcán széles vigyor derengett fel. De arcára fagyott a mosoly mikor nyolcfelé vágva hullott a porba. A hôs egy szót morgott és eltûnt. Az elkövetkezô napokban a város csodás megmentôjét ünnepelte. Sajnos pont az ünnepelt nem volt jelen. Senki sem tudta, honnan jött, vagy hová tûnt. Egyedül a fôpap sejtette az isteni csoda mibenlétét, és ô S’matu-t ünnepelte. Pipitér ezalatt a Tengeri Herkentyûben múlatta az idôt. A várossal ünnepelt ô is, majd mikor elunta Nazghul városát, továbbállt.

Posthy