Könnyed léptekkel kocogtam, tudtam, hogy a csapat többi része lépésben halad lovával, amikor is halk beszélgetést hallottam a közelben. Lopakodva haladtam tovább, és hamarosan észrevettem, hogy az erdei ösvényen a hosszú egyenes végén 2 bandita figyeli az utat. Láthatatlanul nem okozott gondot megközelíteni őket. Gyorsan felmértem a terepet és rájöttem, hogy a fák között, még 3 bandita pihent. Várták a jelet, hogy a társaik szóljanak, hogy zsákmány közeledik feléjük. A felfedezésem jeleztem az ikertestvéremnek, aki nem szolt semmit a társainknak. Kivárt.

Tudtam, hogy nincs sok időm, mert hamarosan megérkezik a a testvérem a többi kalandozóval, és ha sokat töprengek kiderülhat a titkunk… úgyhogy gyorsan cselekedtem. Először a 3 pihenőt vágtam le. Nem okozott túl nagy kihívást, vagy túl nagy örömöt. Inkább ahhoz hasonlítanám, mint amikor zsákokon gyakoroltuk hogy hogy kell megadni a kegyelemdöfést az elesett ellenfeleinknek.
A művelet gyors volt, és viszonylag csendes, a két őr mégis felfigyelt arra, hogy valami nem stimmel.
Mind a ketten óvatosan kihúzott kardokkal jöttek hogy megnézzék, hogy mi volt ez a zaj, és hogy társaik miért nem válaszolnak a kérdéseikre.
Vártam… Vártam, amíg a 2 őr arcára kiült a döbbenet, és a rémület. Ekkor egy csendes rohammal megindultam feléjük, és néhány méterre tőlük előtűntem a semmiből. Igaz, zavarodottságukban egymást is akadályozták, így ez sem volt egy nagy csata, mégis ezt a szituációt már sokkal jobban élveztem. Elrohantam mellettük, 2 gyors erőteljes csapást mértem rájuk. A csí-nek, és a rohamnak köszönhetően kardomban meg volt a kellő erő, hogy a páncél és a csont se tartoztassa fel a pengémet. 2 test, és két fej hullott le az avarba.

Ekkor már hallottam, a lovak prüszkölését, és lábdobogását. Hallottam ahogy gyanútlanul beszélgetnek, még valaki meg is kérdezte, hogy mi bajuk van ezeknek a lovaknak? Áh kalandozók… ez a csapat mondja kalandozónak magát? Ezek sem jobbak mint a falusi parasztok. A lovak hamarabb megérzik a veszélyt, mint ezek ah… Talán a szürke csuhás srác. Ő talán érdemes az életre. Nem fecseg sokat, és látszik, hogy Ő is tudja magáról, hogy többet ér mint ezek a mihaszna naplopók…

Közben jeleztem a testvéremnek, hogy tiszta a terep, bár biztos vagyok benne, hogy már hamarabb tisztában volt vele. Mindig megérzi ezt az önelégült örömömet amit az okoz, ha pontosan a terv szerint sikerül elintéznem egy csoportot.
A csapat közben egészen közel ért, sőt tovább is haladtak azon a szakaszon ahol az előbb még a két őr gubbasztott.
Egyedül a már előbb említett szürke csuhás pattant le a lováról, és besétált az erdőbe.

Én ezt látva még gyorsan eltüntettem néhány nyomomat, hogy ne tudjanak utánam jönni.
A Csuhás szólt a többieknek, majd elmesélte a nyomokból, hogy mi történt.
A sebekből látta, hogy néhány perce történt az eset, tudta, hogy még a közelben kell hogy legyek, de még neki sem volt fogalma, hogy ki lehetett, és milyen okból intézte el ezeket az útonállókat.
Megpróbáltak utánam jönni, hogy többet megtudjanak rólam, de a nyomaimat hamar elvesztették.

Testvérem ismét érezhette az önelégült örömömet, én pedig bár nem láttam, tudtam, hogy csuhája alatt mosolyog azon ahogy a többiek a fejüket törik az eseten.

A hosszú unalmas utakon kifejezetten szórakoztattak minket ezek a kisebb események.

Amúgy a küldetésünk a 1 hét múlva Mind már oly sokszor, ismét sikerrel zártuk. A csapat a végső harcban megtudta, hogy ketten vagyunk, így a csuhás kivételével mindenkit megöltünk. Nem érdemelték meg sem az életet, sem azt, hogy a titkunkat megtudhassák. Így legalább nagyobb jutalomban részesülünk, hiszen csak 3 felé kellett osztani a jutalmat amit a megbízónktól kapunk.

A csuhás megígérte, hogy megtartja titkunkat, így békében elváltak útjaink. A Világnak több ilyen emberre lenne szüksége. Kevés KIEMELKEDETT van ebben az értelmetlen világban!

MadNed