A nevem Charon. Azért jöttem, hogy legyõzzem a Halált! Lemegyek az alvilágba és megölöm a Révészt!
A tömeg hatalmas éljenzéssel fogadta szavaimat. Rövid beszédem ezrek szívét lobbantotta lángra. Vigyorogva, az éltetéstõl megrészegülve álltam a rögtönzött emelvényen. Így kezdõdött minden. Ekkor vett fordulatot az életem. Ezelõtt egy nagyravágyó, de gyáva kisnemes elkényeztetett fia voltam. Silány kardommal épphogy nem vágtam meg magam. Mégis meg akartam ölni a Révészt. Azt hittem, ha a holtak nem juthatnak át a Holtak Birodalmába, akkor visszatérnek és boldogan élnek tovább. Az egyszerû pórnép persze hõst látott bennem. Eltartottak minden földi jóval, legyezgették a hiúságomat. Hosszú évek kutatása után rátaláltam az alvilág lejáratára. Harci tudásom ugyan fejlõdött az útonállók elleni harcokban, de mérhetetlen ostobaságom mit sem változott. Mikor elszántan lefelé indultam, az éljenzõ tömeg a nyílásig kísért. Ahogy távolodtam tõlük, üdvrivalgásuk még sokáig zengett a fülemben. Fáklyát gyújtottam és a lassan szûkülõ folyosó felé fordultam. Ha jól emlékszem, enyhén lejtett az út. Aztán annyira összeszûkült, hogy kúsznom kellett, a kardomat magam elõtt tolva. A fáklyámat eloltottam. A vaksötét alagútban egyedül a saját szuszogásom visszhangzott. Hamarosan egy olyan szûk réshez értem, amin alig fértem át. A kemény, érdes, sziklás falak több helyen felsértették a bõrömet, megszaggatták a ruhámat. A keskeny rés hirtelen hatalmas folyosóvá nõtt. Végre felálltam és felcsatoltam a kardom. A folyosó körülbelül 3 méter széles és legalább olyan magas volt. Úgy 30 méter után egy végeláthatatlan csarnokba torkollott, ahonnan szürkületi fény szûrõdött hozzám. Leporoltam a ruhámat és beléptem a csarnokba. A hatalmas terem megszédített. Ez nem lehetne itt a föld alatt. Mégis itt volt. Se a falakat se a mennyezetet nem lehetett látni. Elõttem egy ködbe burkolózó folyó volt. A Styx! Hatalmas, sûrû, vérvörös, lassan hömpölygõ folyam. Méltóságteljes, s egyszersmind félelmetes. A páni rémület ugyan ott bújkált a szívem mélyén, de ostoba önhittségem nem hagyta eluralkodni rajtam. Aztán egy alakot láttam kibontakozni a ködbõl, lassan evezett felém. A Révész! A csónak rövidesen kifutott a fövenyre. A Révész arca egy megnyerõ fiatalember arca volt, amit eltorzított a hosszú szenvedés és a fásult unalom. Ruhája megkopott, gyûrûi fényüket vesztették. Felém nyújtotta a kezét. Elmosolyodtam és kivontam a kardom. Õ rám nézett, szemében felcsillant valami tompa meglepõdés de fásultságából nem zökkent ki. Kezét leeresztette és várakozón nézett rám. Felemeltem a kardom és a nyaka felé sújtottam. Kissé elméreteztem az ütést, így csak a vállát találtam el. Mintha puha fába vágtam volna, úgy nyílt szét a húsa csontig. Csepp vére sem hullott. Arcán hitetlen értetlenség terjedt szét, én pedig ismét neki támadtam. Ezúttal pont úgy találtam el, ahogy akartam. Feje undorító cuppanással esett a vízbe és azonnal elmerült. Teste még állt ott néhány másodpercig, aztán erõs szél támadt és széthordta a hihetetlenül gyorsan porladó testet. Megrökönyödve és megkönnyebülve álltam a parton. Túl könnyen gyõztem. El akartam rakni a kardomat, de nem sikerült. Nem fért bele a hüvelybe. Megvizsgáltam és kõvé meredtem a csodálkozástól. A kard lassú átváltozáson ment át. A keresztvas eltûnt, a penge megnyúlt és a vége kiszélesedett. Anyaga acélból szálkás fává alakult. Evezõ lett a kardomból! Hirtelen azon kaptam magam, hogy pontosan ott állok a csónakban, ahol a Révész állt az imént. A parton különös, szellemszerû alakokat láttam, akik pénzt nyújtottak felém. Ki akartam rohanni a partra, ki a barlangból, fel a felszínre, ahol szikrázik a fény, üde a levegõ és vár az ünneplõ tömeg – de nem tehettem. Valami ismeretlen erõ nem hagyta, hogy elhagyjam a csónakot. Ekkor tört rám a megvilágosodás, olyan erõvel, hogy csaknem elájultam. Én lettem a Révész! Nekem kell a holtakat átszállítanom a folyón, és akik ott állnak a parton, azok a holtak, az elsõ utasaim. Egy szikra pattant ki az agyamból, és ismét roppant okosnak éreztem magam. Mi lenne, ha megtagadnám ezt a szörnyû munkát? Mi van, ha nem vagyok hajlandó a folyó egyik partjáról a másikra evezgetni? Leültem a csónak aljába, és vártam, mi történik. Legalábbis úgy éreztem, hogy ezt teszem. De láttam, hogy állok, és nyújtom a kezem a viteldíjért. Csaknem beleõrültem a felismerésbe, hogy nem szegülhetek szembe a végzet akaratával. Egyetlen dolog vigasztalt. Nem tudom, honnan, de tudtam, ha elég pénzt gyûjtök össze, megvásárolhatom a szabadságom…
* * *
Mindez körülbelül kétezer éve történt. Itt lent nincsenek napok, éjszakák, évszakok. Mindig szürke, alkonyi fény világítja be a barlangot. A folyóról sosem száll fel a köd. Az idõ múlását csak az idelátogató “ügyfeleim” meséi alapján tudom nyomon követni. A csónakom csendben úszik a vízen. Egy utas vár rám a parton. Látványától abbahagyom az evezést. Egy nõ. Egész lénye ragyog, sugárzik belõle valami energia. Vörös haját hátrafogva hordja, zöld szemében az elszántság szikrája csillog. Ruhája, egyszerû testhezálló viselet, csodásan kiemeli a nõ lélegzetelállító szépségét. Övérõl egy díszes markolatú kard lóg le. Ismét evezni kezdek. A csónak hamarosan kisiklik a fövenyre. Mégegyszer végignézem, immár közelrõl. Ismét elcsodálkozom mennyire különbözik a többi tompa, szürke utastól. Kinyújtom a kezem a viteldíjért. Õ csak elmosolyodik és kivonja a kardját. Leeresztem a kezem és értetlenül nézek rá. Fegyvere lesújt és csontig hatol a vállamba. Különös! Érzem a sérülést, de egyáltalán nem fáj. Elemi erõvel tör rám a felismerés. Ez a nõ él! Az élet ragyogása veszi körül. És ugyanazért jött ide, amiért én jó kétezer éve. Ha megöl, nekem végem. Az számomra a végsõ megsemmisülés. Rá kiáltanék, de már késõ. Kardja átvágja a nyakam. Utolsó gondolatom, kissé gonoszul, hogy jó munkát kívánjak neki az elkövetkezõ kétezer évre…
Posthy