Szeretném bemutatni Nektek az egyik online szerepjátékot, ami Lanawin névre hallgat. Ez egy fórum alapú játék, tehát egy fórumon kell leírnod, hogy a hős/karakter, amit Te viszel az mit csinál, érez, hogy viszonyul másokhoz. Erre pedig mások reagálnak. Lényegében egy életút játék, csak online környezetben, egy fórumon keresztül. Már elég régóta játszom a játékkal, és nagyon szeretem, bár van pár apró hibája, de szeretném Nektek is bemutatni, kicsit összegezni, hogy miben is jobb mint a többi, ill. miben rosszabb.

A játék egy Lanawin nevű helyen játszódik, ami egy lehatárolt komplett világ. Nem olyan hatalmas, de kellőképpen nagy, hogy sok-sok érdekes dolgot bele lehessen pakolni. Összesen négy város és két karavánpihenő található a világban, illetve kisebb szigetek, kikötő, ilyesmi. Nagyon pofás kis térkép van róla, ami a honlapon megtaláltok (http://www.Lanawin.hu), ezért nem is ecsetelem tovább. A játék egy középkori, fantasy világba kalauzol el minket, ahol a mágia a fő úr.

Itt el is érkeztünk az oldal egy nagyon nagy előnyéhez: nagyon komolyan kidolgozott mágia-rendszer van itt, több száz egyedi varázslattal a mindenki által ismert elemek ágain. Ilyet még nem láttam sehol, pedig már jócpár oldalon megfordultam.

Kezdjük az elején: az oldal alapvetően átlátható, könnyen megtalálható a regisztráció, a fontosabb menüpontok ki vannak emelve, rengeteget olvasgathatunk már regisztráció előtt is. Ez nagyon jó, látszik, hogy a készítők nem titkolnak el semmit csak azért, hogy regisztráljanak, nem erőltetik a felhasználó létrehozást. Így is több ezer regisztrált karaktert tudhat már maga mögött a játék, ami eléggé magáért beszél.

Ez a játék az első olyan fórum alapú szerepjáték, ami automatikus rendszerben hozza azt, amit a többi hasonló frpg. Nincs cselekvés-pont vagy hasonló, unalmas karakterfejlődés, a játéktéren alakított beírások után tudsz fejlődni a karakterrel. Tehát ez tényleg egy fórum alapú szerepjáték, nem egy kattintgatós-egyszerű-böngészős szerepjáték, itt tényleg a fórumon történik (szinte) minden. A fórumra, a játéktérre hatunk a cselekedeteinkkel, ott adhatunk át pénzt másnak, vásárolhatunk, varázsolhatunk, és még kismillió dolgot. Ennél egyedibb kivitelezést és rendszert álmodni sem nagyon lehet. Máshol ilyet nem nagyon találsz!

De kezdjük is a regisztrációnál. Ez nem olyan gyors, mint a legtöbb oldalon, de azért nem vesz el túl sok időt, és ha végzünk, van egy kulcsra kész karakterünk, amire már csak egy avatarkép és egyszerűbb külső leírást kell ráaggatni. Gyorsan megjön az aktivációs e-mail is (Gmail rendszerben 4-5 másodperc csupán!), minden rendben van. A leírások átláthatóak, kissé talán szájbarágósak is, de attól még senkinek nem lett baja.

A fórumra belépve egy nagyszerűen eltalált súgó fogad minket. Annyira jól ki van dolgozva, mint a legtöbb MMORPG-ben. Feljön egy magyarázó ablak, és van egy kiemelt rész az oldalon, amiről éppen ír. Nagyon átlátható, részletes, zseniálisan ki van találva. Ilyet sem láttam még más fórumokon, hatalmas pluszpont. Végigvezet a fórum alapvető elrendezésén, működésén, bemutatja pontosan mit hol talál a felhasználó, segít megírni a karakterleírást és karakterképet választani, és segít a kezdő lépésekben. Apropó, karakterkép: ez is teljesen egyedi és nagyon kiemelkedő, a fórumon egy majdnem 5000 képből álló galéria van, ahol rengeteg kép közül választhatunk a karakterünknek. Plusz, hogy ne kelljen feleslegesen átnézni egy csomó képet, a karakter fajához és neméhez passzoló képek jelennek csak meg, de így is sok száz képes választék van. Szinte lehetetlen, hogy ne találd meg a megfelelőt, de ha mégis, tölthetsz fel sajátot is. Annyira minőségi a képgyűjtemény, hogy még a Google is ezt hozza fel, hogyha egy faj + karakternév kombinációra keresünk. Pl. “ork karakterképek”-re szinte csak Lanawinos képeket hoz elő.

Beléptünk, kitöltöttük a szükséges adatokat, bemutatkoztunk az OOC témába, kaptunk egy nagyon kedves levelet az admintól (bár valószínűleg automata, de már itt látszik, hogy törődnek a játékosokkal). Kedvesen fogadnak minket a bemutatkozás részben is, minden jó. Nézzük a chatet. Itt dobtam egy hátast. A chat egy nagyon igényesen kialakított, saját készítésű cucc. Nem csak nagyon kényelmesen lehet beszélgetni másokkal, de valós időben látod az új üzeneteket a fórumon, akár IC (In character, játékon belüli), akár OOC (out of character, játékon kívüli) beírásról legyen szó. Sőt, a privát üzeneteid is látod, ha kapsz egyet! A többi apróságba meg bele sem megyek, mert napestig írhatnék róluk!

Nos, menjünk tovább. A fórum szerkezete egy kicsit fura, de az elején a súgó sokat segített. A hozzászólások átláthatóak, gyorsan elérhető minden információ, pofásan van berendezve. Nekem picit nagy volt a betűtípus, ezért a beállításokban lejjebb vettem (igen, ilyet is lehet!). Megírtam az első reagom, 10 perc után kapom is a segítő szándékú üzenetet, hogy mit rontottam el. Elmagyarázzák, ki is javítják, megmutatják mi a rossz. Nagyon jó. Nagyon tetszik! Írom a következő reagom, majd utána még néhányat, és hopp, már játékos rangon is vagyok. Akkor ideje benézni a fogadóba, ahol egy nagyon ügyes kis vásárlós-rendszerrel találkozom, ahogy a piactéren (előbbi étel és ital, utóbbi bájitalok vételéhez). Mivel mágus kasztot választottam, ellátogatok a templomba is, ugyanis itt lehet varázslatot tanulni. Részletesen elmagyarázott kezelőfelület, nagyon pöpecül kialakított mágia-tanulási lehetőségek. Ez jellemzi.

De a technikai jellemzésről menjünk is tovább. A fórum vezetősége nagyon kedves és segítőkész, gyorsan is reagálnak, bár az admin néha kicsit túlságosan lényegre törő. A chaten a többi játékos nagyon szívesen segít, a hangulat nagyon jó. A fórum elsőre nagyon kesze-kusza, de a súgó és eltöltött pár nap után megbarátkozik vele az ember, minden könnyen elérhető. A rengeteg apró, egy egyszerű fórummotorból kihagyott kényelmi funkciók nagyon ügyesek. Egyszóval nagyon jó kis fórumot találtam.

Mellette:
- Jófej, aktív társaság és staff
- Nagyon jól kidolgozott mágia-rendszer, egyedi varázslatok tucatjai, százai
- Elég részletes világ, de sok mindent meghagynak a felhasználó fantáziájának
- CsP nélküli karakterfejlődés, a fórumon
- Rengeteg különféle funkció, ami nagyban meggyorsítja a játékot
- Nagyon pöpec chatfal
- Nagyon pöpec karakterkép-galéria
- Nagyon pöpec súgó és segítségkérés
- Design: 7/10
- Rendszer: 10/10
- Játékélmény: 8/10
- Társaság és interaktivitás: 9/10

Ellene:
- Kicsit fura fórumszerkezet, bár hamar megszokható
- Még picit kevés helyszín, bár csak több hónapos játék után jön elő ez a gond
- Néhol szűk kínálat fegyverek terén, ill. a fogadókban, meg a pénz nem nagyon van kiegyensúlyozva (túl sok van, nem nagyon lehet elkölteni, hogyha nem mágus a karakter)

Kipróbálnád? www.lanawin.hu

Üdvözletem, a nevem Sidheliel Neryadal, és egy játékteszt cikkel szolgálok most nektek. A Thyalie szigete szerepjátékon játszom már hónapok óta, és úgy éreztem eljött az ideje egy kiadós ismertető-féleségnek. Több játékon is megfordultam már, mint a TK, VH, de nem idegen tőllem a Diablo, a WOW és a Perfect World sem. Most pedig ezzel a játékkal töltöm mindennapjaimat, és mondhatom eléggé leköt annak ellenére, hogy első látásra nem volt túl meggyőző. Lépjünk hát közelebb a boncasztalhoz:

Sztori:

A játék egy Thyalie nevű szigeten játszódik, ami lényegében egy turista-sziget, affajta Hawaii a világban. Az ismert világot, Ardont, elfek, emberek, orkok, törpék, és más szerzetek lakják, és a XVIII. évezredet írjuk. Számos háborúzás után most a gazdaság és ipar évezredét éljük, így Thyalie, a távol eső gyarmatsziget turistalátványosságnak számít. Az egyetlen város mellett dzsungel, hegy, vízesések és egy vulkán is kalandokat ígér a karaktereknek.

Első tapasztalatok:

A játékot viszonylag könnyen meg lehet találni a keresőkben. Bár a Googleban csak az “online szerepjáték” kulcsszóra jön be első oldalon, szinte minden magyar linktárban benne van, úgy Startlap mint wyw. Ez mindenképpen jó pont, látszik, hogy az üzemeltető aktívan gyúr a link építésre és próbálkozik a google standardjait is beépíteni.

Az oldalt a mywot.com rendszere támogatja, azaz Good jelzőt kap. Ez a szavazó rendszer mostanában eléggé népszerű és lojális tagokra utal, akik megtesznek annyit, hogy felrakják a mywot eszközét tudnak szavazni a thyalie.hu-ra, vagy más oldalakra. Nem annyira jelentős, de azért egy pici pont ez is.

Aki megszokta a 3D-s űberrealisztikus játékokat, az itt álljon le az olvasással, mivel ennek a játéknak kézzel rajzolt grafikája van. A kezdőlapon rögtön a sziget látképe fogad minket, közép minőségű kidolgozott képpel. Mindenesetre nem lopott, és eléggé igényes. Rendben van.

A kezdőlapon nincs mit eltéveszteni: Belépés, regisztráció. Talán túl minimális ez a felület, a fajok leírásai például innen egyáltalán nem elérhetőek. Ennek ellenére nincs egy darab hirdetés sem, a hülye is képes regisztrálni pillanatok alatt. A regisztráció után a visszaigazoló levél a linkkel hamar megérkezik (nem spamba szerencsére), és kb. 2-3 percre az első oldalérkezés után már bent is vagyunk a karakterünknél.

Zseniális ötletnek tartom a főoldal panelje alatt a “Nézd meg mi zajlik épp most Thyalie szigetén” linket, ami egy Guest karakterrel belépést enged a játékba. Természetesen nem írhatsz és nem cselekedhetsz, de az oldalakat és a fórumot végignyálazhatod, és minden cselekvés végén a “Reigsztrálok” gomb csalogatólag hat. Olyan ez mint egy screenshott bemutató, csak az élő hús-vér játékon. Marketing szempontból óriási, kövér pont ezért.

Lássuk részletesen:

A Kezdőlap nevű fülön első látásra tömött információhalmazok ugranak elénk. Óriási váltás ez a minimalista indexhez képest, ami visszájára üthet elijesztve a frissen regisztráltat. Aki nem retten meg, az igénybe veheti a gyorstalpalót, azaz az ún. Mentorínó rendszert. Stílusos elnevezéssel, három (mármár túl gyerekes) tündér vezet végig a játék alapjain. Nem rossz, csak a kemény gyilkolós játékosoknak lehet keresztbe fog állni a szemük a cukormáztól. Lehet épp ezt akarják a szerkesztők? Hmm..

Ha jobban megnézzük a kezdőlapot, akkor végül is meg lehet érteni a felületet: bal oldalt a menü, alatta a chat ablak (amibe már írhatunk is, semmiféle bejelentkezést vagy telepítést nem igényel, sőt mobilról is működik), jobb oldalt fent a hírek panelje, alatta a mentorínók és a két gyors-cselekvés panel. Ez a két doboz kiváltképp hasznos, ugyanis megkímél, hogy a megszokott cselekvéseinket ne kelljen mindig kikeresnünk a fórumstruktúrából, illetve mindig ajánl éppen aktuális, hasznos cselekvéseket. Újaknak nagy segítség. Lejjebb a saját és általános játékok utolsó beírásai, lapozós dobozban. Klikkre rögtön ugrik a megfelelő fórumszobára, oldalszámra. Még lejjebb az OOC szobák uccsó írásai és egy facebookos doboz ha Like-olni szeretnéd az oldalt. A lap alján a kalandmodul található, amely csak 5 IC beírás után lesz aktív, mivel csak ezután lehet kalandba csatlakozni. Valahol érthető is.

Vissza az oldal tetejére. Itt a karakter fontosabb adatait látjuk, Szint, CsP, Életerő és Mana, mind grafikusan ábrázolva is. Bal oldalt a karakterkép, amely első körben egy sziluett, erre klikkelve választhatunk egy képet a borbélynál, borsos 100 Aranyért, ami szinte minden pénzünket felemészti ha friss karaktert regisztráltunk.

Mihez kezdjünk? Cselekedjünk! Első körben csak 3 cselekvést vagyunk képesek elvégezni: Séta, Koldulás és Rakodás. Mint kevés TP-t és aranyat adnak, az utóbbi kicsivel többet, én ezzel húzattam 3. szintig a karaktert. Ha megtámad közben egy patkány érdemes elmenekülni, mivel az elfet, embert rendszerint elveri kis szinten, és amúgy sem éri meg tölteni vele az időt. Később úgyis szájba verhető könnyen. Az első 2-3 napban unalmasnak tűnik a játék, volt pár mély pont mikor azt mondtam, hogy abbahagyom, hiszen a folyamatos Rakodás klikkelgetés nem volt épp élmény dús.

3. szinten aztán javult a helyzet, több szempontból is. Hozzátartozik a történethez, hogy én jobban szeretem a karakterfejlesztést a fórumos szerepjátéknál, de ezen a ponton muszáj volt ráfanyalodjak reag írásra. A foglalkozások felvételéhez ugyanis IC beírás követelmény is társul, például a 3. szinten megtanulható Író vagy Festő foglalkozást csak 5 IC beírással lehet elkezdeni tanulni. Értelmetlennek tartom az ilyesfajta összekötését a CsP és az IC rendszernek. Ezt én negatívumnak írom fel. Természetesen megértem a miértjét: a CsPzők így rákényszerülnek az írásra, és alkalomadtán meg is szeretik, ami majd ott tartja őket később, mivel az emberi kapcsolatok (az, hogy másik emberrel ICn esetleg szerelmes vagy) sokkal jobban leköt hosszú távon mint egy gomb nyomogatása.

Hatos szintig elvagyunk a négy foglalkozás (Író, Festő, Táncos, Énekes) valamelyikének a tökéletesítésével. Egész jó TP és aranyforrás a sétához és a rakodáshoz képest és még szörnyek sem zaklatnak. 6. szinttől újabb négy foglalkozás válik elérhetővé, persze csak akkor ha jól rakosgatjuk az értékpontjainkat és beszerezzük a foglalkozáshoz szükséges tárgyat. Kicsit macerás, de megéri, ugyanis ez a négy foglalkozás, név szerint Vadászat, Bányászat, Kertészet és Kufárság úgymond a nyersanyag beszerző pillér. A kufáron kívül ezekből a foglalkozásokból lehet rengeteg nyersanyagot behúzni, melyek megalapozzák későbbi életünket. A nyersanyagot a présnél gyöngyporra cserélhetjük, vagy később 10. szinten a következő foglalkozáscsomagnál fegyverekké, vértekké, bájitalokká, ékszerekké vagy éppen étellé alakíthatjuk. Ez a része szépen ki van találva, jó játékélményt biztosít. A folyamatosan növekvő beírás igény sem jelent gondot, legalábbis így volt ez az én esetemben, mert ahogy beírtam 2-3 írást IC fórumra bele is keveredtem egy játékba, s így mire elértem a 10-es szintet már 30-40 beírásom volt a kötelező 10-hez képest. Kijelentem: a fórumos szerepjáték megszerethető!

Oké, 10-esek vagyunk, kitanultunk egy Kovács, Szabó, Ékszerész, Gyógyító vagy Szakács foglalkozást. Meg van a lehetőségünk kész termékeket gyártani a nyersanyagokból. Vigyázat, mert kicsi foglalkozásszinten kevés az esélyünk a sikerességre, így én ajánlom hogy tanuljunk tovább, húzzuk fel a foglalkozást 4-5 szintre legalább, és azután kezdjünk bármihez is. A tanuláshoz pénz kell, így nem árt ha felváltva végezzük a 3. szinten elért, lehetőleg már 8-10-es, Énekes, Táncos, stb foglalkozásunkat pénzszerzés céljából. Ez megint technikás rész, többféle megoldás van rá, jó játékélményt nyújt.

Lassan elérünk a 15. szintre, és megnyílnak előttünk a legkomolyabb foglalkozások, köztük a Kalandor. Ez a foglalkozás lehetőséget ad a kimondott szörnygyilkolásra, ugyanis minden CsP-vel egy szörnyet kapunk, aki ellen harcolni kell. A másik két foglalkozás a Fürdős és a Masszőr kicsit bizarrnak hangzik, és valljuk be játékélménye nem sok van, hacsak az nem, hogy baromi sok pénzt lehet összeszedni velük. Ez pedig ezen a szinten már nem annyira számít. Kalandozással bár időigényes a húzatás, így is ebből nyerünk a legtöbb TP-t, mivel nemcsak a cselekvésre de az ellenfél legyőzésére is jókora tapasztalatot kapunk.

Még van egy foglalkozás, amit csak nagyon komoly CsPzéssel lehet elérni. Ez a Nemes. Nekem ez még nem sikerült, úgyhogy nem tudok rólla sokat mondani, de hallomásból csak annyit, hogy szinte lehetetlen megszerezni a hozzátartozó tárgyat, a jogart.

Fórumos tapasztalatok:

A fórumos szerepjáték bár nem olyan aktív mint TK-n, de gyorsabb. Mivel kevesebb az inaktív vagy félig inaktív játékos, és a tagok chaten sokat beszélgetnek ezért könnyebb időzíteni a reag írást, megbeszélni a játékot off-ban, real-timeban is. Thyalien az a szabály, hogy ha 2-nél többen játszanak egy játékot, és az egyik játékos inaktív (ergó nem lép fel 2-3 napig) akkor a többi automatikusan továbbviheti passzív karakterként, aki csak folyik az eseményekkel. Ezt jó meglátásnak tartom, nagyban könnyít ez a játék fluiditásán.

A kalandok is szintén gyorsak, és nincsenek kilométeres reagok. Őszintén szólva a többi játékon azt untam meg, hogy fél óráig olvastam a nagy semmit, mert valaki épp szupermúzsai hangulatban volt. Nekem ez sok, nekem rövid, 5-20 soros reagok kellenek. De ez persze ez az én véleményem. Visszatérve a kalandokhoz, minden hónapban vagy két hónapban szerveznek új hivatalos kalandot, melyet általában egy moderátor vagy az admin irányít. Ebbe a Kezdőlapon lévő alsó Kaland panelen lehet jelentkezni. Itt megtalálható a kaland intrója is, és általában egy hírt is közzétesznek ezzel kapcsolatban. Jó ötletnek tartom a submission rendszert a kalandon belül, bár kissé nehézkesen lehet kivitelezni az egyes kalandhelyzetekben. A KM beállít egy mérföldkövet (ez a misszió), például hogy győzz le 10 patkányt, vagy írj 5-ször a vigadóba. Amikor mindenki teljesíti, akkor a mérföldkőhöz tartozó bónuszokat a rendszer kiosztja (TP és arany). Nem rossz, de nem mindig megoldható a rendszeres mérföldkőállítás, teszem azt a vigadóból hamarabb elmegy az esemény szála minthogy 5-ször mindenki beírna.

A fórum viszonylag tiszta és egyszerű használni. Az Off-okat szinte azonnal törlik, bármikor lehet szólni a moderátoroknak ha valami gáz van (kétszer írtál be valamit, vagy javítsanak neked a szövegben), ami viszont kicsit zavaró az a fél vagy egyetlen soros reagok bent hagyása, amely megtöri a szép játéksorozatokat. Annyira viszont nem hibáztathatóak ezért a moderátorok, ugyanis a másik oldalról viszont én sem szerettem volna ha az első 2 soros IC beírásomat törlik, csak azért mert kezdő vagyok és ez rövidet írtam. Elég nagy erőfeszítés 2 sort is kipréselni magadból elsőre. Egyébként a mindenkori utolsó beírást még elküldés után is javítani lehet, nagyon egyszerűen egy kicsi ceruzával a reag jobb felső sarkában. Nagyon praktikus, plusz pont érte, máshol nem láttam ilyet.

Mellette:

- Kellemes társaság, és aktív tagok
- Párbajtér (nekem kifejezetten tetszik, hiszen végül is azért CsPzel, hogy más játékost megcsapj)
- Mágia és kasztrendszer (jól kidolgozott)
- Részletes világleírás (szinte egy teljes könyv, egészen a részletekig)
- Design: 7/10
- Rendszer: 8/10
- Játékélmény: 7/10
- Társaság és interaktivitás: 9/10

Ellene:

- Néha unalmas CsPzés
- Értelmetlen összekötés CsP és IC között
- Kell még a játékélményen dolgozni, de mindenképp jó úton halad.
- Néha belassuló szerver
- Kicsit túl rózsaszín világ (peace, love and unity)

Mindent összevetve megéri kipróbálni, sőt. Rengeteget fejlesztenek az oldalon, szinte heti rendszerességgel hoznak be újításokat, látszik hogy foglalkoznak vele. Feltörekvő gémnek tűnik az 5-10 éves tapasztalattal bíró konkurenciái dacára, és ez mindenképpen figyelemre méltó.

Kék gyöngynek is hívhatnánk Thyalie szigetét az online szerepjátékok tengerében. Thyalie egy olyan webes, ingyenes RPG, mely a karakterfejlesztést és a klikkelgetős játékok élvezetét vegyíti a fórumos szerepjátékok határtalan képzeletvilágával. Több ezer regisztrált karakterrel és többtucatnyi naponta online játékossal büszkélkedve Thyalie szigete egyre közkedveltebbé válik a magyar online fórumos szerepjátékok és a klasszikus RPG-k mezőnyében.

Hogyan folyik a karakterépítés?

1. Regisztrálsz egy karaktert: kitalálsz egy fantasy nevet, kiválasztod a fajod (9 faj közül) és nemed. Visszaigazolsz a reigsztrációs levélre és belépsz újdonsült karakteredhez.
2. Cselekvések útján Tapasztalati pontokat (TP), aranyat, és tárgyakat szerzel. Több mint 70 fajta cselekvés közül választhatsz, az elején a legegyszerűbbektől (Séta, Rakodás, Koldulás) haladsz egészen a nehezebbek felé (Vadászat, Kalandozás, Főzés, Bányászat, stb.)
3. Ahogy szinteket lépsz újabb és újabb foglalkozásokat tanulhatsz ki (17 foglalkozást próbálhatsz ki), mindegyik más dolgokra jó. Míg egyikkel alkalmi pénzhez jutsz addig másokkal nyersanyagokat sajtolsz, míg megint másokkal fegyvereket, vérteket, bájitalokat gyártasz.
4. Foglalkozásaid mellett a harcban is specializálódhatsz. Egy különleges anyag, a Gyöngypor beszerzésével tetoválásokat és talizmánokat készíttethetsz, majd mágiákat, képességeket tanulhatsz. Az egyedülálló mágia- és kasztrendszernek köszönhetően 16 kaszt játszható Thyalie szigetén.
5. A megannyi szörny mellett más karakterekkel is harcolhatsz a párbajszobában. Meglophatsz más karaktereket, letaglózhatod őket, vagy meggyógyíthatod, esetleg ha Boszorkány vagy, még a karakter képét is lecserélheted (Csúfítás képesség). Természetesen egy Fejvadász karakter bármikor megbosszulhat, úgyhogy vigyázz!

Mitől jó a fórumos szerepjáték Thyalien?

1. Naponta feljáró játékosokkal büszkélkedhetünk.
2. Barátságos, segítőkész társaság vagyunk, nincs megkülönböztetés kezdő és profi játékos között. Mindenkinek szívesen segítünk, és ez nem csak a moderátor csapatra igaz.
3. Nincs túlbonyolított szabályrendszer, a beírásokat csak végső esetben javítjuk, segítünk utólagos névátírásban. Ameddig IC-ben írsz, addig csak vállveregetést kapsz (ha nem, akkor pedig szidás helyett segítséget). Nincs bannolás, értelmetlen karakter kirúgás és egyéb atrocitások.
4. Mágia és képességrendszer, mely összeköti a CsP és IC aktivitást. Gyöngyport IC beírásokkal is lehet szerezni, melyből aztán tetoválás készíttethető. A varázslatokat sikerességét a rendszer dönti el a beírás és a használt varázslaterősség szerint.
4. Egyedülálló kalandrendszer, melyben mérföldkövek eléréséért TP-t és aranyat lehet szerezni.
5. Gyorsan lefolyó kalandok, érdekes történetek, megannyi szabad játék.
6. 70 oldalas világleírás (Történelem, Városok, Fajok, Kultúra, Ipar, Vallás, Gazdaság, Szokások, stb.)
7. Szerepjátékos kézikönyv (Rövidítések, fogalmak, általános tudnivalók)
8. Karbantartott rendszer.

Mit ajánlunk még?

1. Chat (instalálás nékül, rögtön a belépést követően elérhető a menü alatt)
2. Updatelt facebook fal, és hírek, így mindig mindennel képben lehetsz.
3. Évente megrendezett Thyalie találkozó, melyen szórakoztató programok keretében ismerkedünk élőben is egymással
4. Teljesen ingyenes, reklámmentes felület.

Ha kedvet kaptál ízelítőnktől akkor bátran regisztrálj egy karaktert az alábbi címen:
www.thyalie.hu

– Velem próbálkozz! – hangzott fel egy kiáltás, ahogy a Kopó védekezőn társa elé lépett, szinte a semmiből. Más nem is volt a közelükben, mert a vérengző monstrum nem kímélt sem barátot sem ellenséget. A lovagra szinte rá sem lehetett ismerni. Nem viselte vértjét, mely szinte a testéhez tartozott, helyette ezüstben díszelgett, már – már egy gólem benyomását keltette fémes testével. Arcát is ez a különös anyag takarta, ám a fémes külső alatt mégis ki lehetett venni arcvonásait. Mosolygott. A hatalmas bunkó lesújtott. Az irtózatos csapás elképzelhetetlen erővel csattant a lovag pajzsán, aki az embertelen ütés hatására nekicsapódott a közeli ház falának, átszakítva azt és az amúgy is megviselt ház teteje szinte azonnal rá is szakadt. A ház pillanatok alatt összedőlt, maga alá temetve a lovagot, ám a robaj nem hallatszott a csata zajától, csak por és törmelék mindenhol. A vár falain kívül százezer ork üvöltött, acsarkodott és ordibált. Talissa nem látta a sereg végét, csak lobogók tengerét és egy hadsereget ami azért jött, hogy elpusztítson mindent mi fontos észak szabad népeinek. A dobok ütemes hangja fülsiketítő volt és az ég felé tartott lándzsák megszámlálhatatlan látványa is elég volt ahhoz, hogy kétségbeesés költözzék bárki ember fiába. Talissa ismét a varázsló felé fordult aki kóvályogva próbált észhez térni a kastély udvarán zajló csata kellős közepén. Az óriás ismét megpróbált lesújtani, ám a semmiből a khal jelent meg a hátán. Nem ugrott egyszerűen csak ott termett és már tépte, kaszabolta, karmaival és tőrével az óriás inas hátát, olyan gyors ütésekkel, hogy szinte elmosódott az alakja mozgás közben. Ez a nemes harcos, akit Talissa csak kevéssé ismert, s akinek vadsága megrémítette, oly tébolyultan kaszabolta, az óriást, hogy észre sem vette a hatalmas kezet, ahogy az hátranyúl felé. Ahogy az elpusztíthatatlannak tűnő lény megragadta, a hős harcosnak már nem volt esélye. A szörny egy mozdulattal tépte fel a mellkasát és az élettelen tetemet a varázsló lábai elé hajította. A jann látta, hogy társa haláltusájában is azt a grimaszt öltötte magára ami harc közben annyira jellemző volt rá.

Talissa rémülten kapta arca elé kezeit. Sok halált látott már, de most egy társa veszett oda és még ha barbárnak is tartotta e furcsa lényt, mégis megrémítette a halála. Feje fölött a fellegek rohamos, szinte lehetetlen gyorsasággal sűrűsödtek, félhomályba borítva az egész csatateret. Talán az istenek takarták el szemüket, hogy ne lássák a vérengzést ami a boszorkány kénytelen volt végignézni.

Az órás lihegve hajolt le a bunkójáért amit elejtett. Hátsebéből ömlött a vér, de ez csak lelassította. Úgy tűnt még mindig a varázsló a célpontja, mintha ez lett volna szörnyű életének egyetlen célja, hogy elpusztítsa ezt a törékeny lényt és mindent meg is tett, hogy ezt valóra váltsa. A szörnyű fegyvere újra lesújtani készült, ám ekkor újabb társ jelent meg. Az arel papnő, kezében kardjával. Talán mások számára vicces lehetett, ahogy az apró nő szembenézett a monstrummal, de ő már csak ilyen volt, a veszély éltette, az őrület.

– Ne, tedd Ariel! – kiáltott a magasból Talissa, de hangját elnyomta százezer gyűlöletet harsogó ork.

A bunkó ismét lesújtott ám ekkor furcsa, már-már komikus jelenet történt. A fegyver, mintha megelégelte volna tulajdonosának tombolását, önálló életre kelt és kicsúszott az óriás kezéből. Igaz, hogy a háttérbe egy lovas ezt nagyon megbánta, de láthatóan mindenkit meglepett az arel papnő hihetetlen szerencséje. Pár pillanat múlva a monstrum felocsúdott és puszta kézzel akarta széttépni apró ellenfelét, ahogy a khállal tette, de ismét meglepetésben volt része. Reno Artoa tűnt fel a csata forgatagából és a lény fatörzsnyi lábai felé vetette magát. Ugyan kardjával nem tudott kárt tenni ellenfelében, de nem is ez volt a célja. Ahogy odaért teste még futtában átalakult, megnyúlt, és körülölelte az óriás két lábát, mint egy kígyó. Az átalakulás teljesen hihetetlen volt, de hatásos. A gúsba kötött lábú óriás hatalmas kivágott fa módjára dőlt el, épp az arel papnő felé. Mindenki ösztönösen menekült a közelről ahogy a monstrum padlót fogott, bezúzva a kövezetet és porvihart teremtve a környéken. Arielnek ideje sem volt megmozdulni, de úgy tűnt nem is volt rá szüksége. Épp az óriás törzse és karja között ácsorgott teljesen sértetlenül. Ösztönösen összehúzta magát, hogy kisebb célpont legyen és csak most nyitotta ki szemét, amit behunyt mikor a monstrum felé dőlt. Azon kívül, hogy feje búbjáig ellepte a por egy karcolás sem esett rajta. Mosolyogva megrázta a fejét és csak ennyit mondott magának fej biccentve:

– Micsoda szerencse…már megint.

Ahogy elrohant, hogy segítsen a kölyöknek, aki épp felvette eredeti alakját, az arel papnő árnyéka életre kelt. A nő futott tovább, ám az árnyék ott maradt és felkúszott a szörny hátára, majd testet öltött. Khasai Argos volt az, a mindig jó helyen levő szerencselovag, aki most azon ügyködött, hogy tőrét az óriás tarkójába mélyessze, több kevesebb sikerrel. Amikor végül sikerrel járt, a monstrum malac szemei elkerekedtek és üvöltve pattant fel, olyan lendülettel amit senki sem nézett volna ki belőle. Idegesítő ellenfelét azonban nem találta ott ahol volt. Az ugyanis mintha, csak egy tóba ugrana fejest eltűnt a monstrum hatalmas árnyékában, talán még fodrot is vetett. Az óriás képtelen volt felfogni az eseményeket. Zavartan kapkodta hatalmas fejét egy darabig, vér – és nyálfoltos szakállán látszott ahogy fújtat idegességében. Végül ziláltan, fáradtan fordult ismét a varázsló felé, amikor egy hatalmas kőtömb fejbe találta. Fejéhez kapott majd, immár némi félelemmel a tekintetében arra nézett ahonnan a találat érkezett. Az összeomlott ház romjain ott állt a Kopó! Egy karcolás sem esett fém testén, arcán titokzatos mosollyal, szemében elszánt ölni akarással jegyezte meg:

– Csak ennyit tudsz?

Senki nem tudta, hogy a monstrum értette e a szavakat, de ami ez után következett, azt bizonyosan megértette. A Kopó emberfeletti erővel sújtott le kardjával az óriásra.

BUMM!

Az ütéstől fél térdre roggyant a monstrum. A falon túlról több tucat ballista küldte a vár felé égő lövedékét.

BUMM!

A szörny már nem is védekezett, talán belátta, hogy jobb neki ha feladja a harcot. Ezer és ezer ork indult meg odakinn, hogy elveszejtsék az emberi védbástya első várát ebben a könyörtelen háborúban .

BUMM!

A hatalmas kard csontig hatolt az óriás lábában, átvágva inat, eret és húst. A várudvaron kétszáz hős kalandozó vívta reménytelen csatáját egy olyan hordával, mely ellen egy seregnek sem lett volna esélye.

BUMM!

Még egy csapás és a szörny bal lába elvált testétől, vérbe borítva az ezüst lovagot. A fájdalmas kiáltás betöltötte az egész csatateret ami most már teljesen sötétbe borult a viharfellegek között. Az ellenséges tábor közepén egy fekete zászló lobogott, büszkén hirdetve a Fekete Hadurak dicsőségét.

Talissa a fejéhez kapott. Csak ő látta az egész csatateret, csak ő tudta milyen reménytelen a helyzetük. Kétségbeesetten, sikoltva mutatott a sebesült szörnyre és abban a pillanatban egy hatalmas villám csapott le az égből, darabokra robbantva a kolosszust, amely nemrég még társait gyilkolta. A robaj egy pillanatra minden hangot elnyomott, de a pokol nem tűnt el, az itt volt a földön. A csata folytatódott.

Kopó, Lia és a Kölyök aggódva léptek a varázsló elé, de reményüket Khasai Argos mosta el, ahogy hirtelen felbukkant a Kopó árnyékából és a csata egy pontjára mutatott.

– Nézzétek!

Három hasonló óriás csörtetett feléjük a csatatéren át, mint amivel az imént végeztek, tépve, szaggatva félredobálva mindenkit aki az útjukba került, legyen az ork vagy ember.

Jahmar Abdul fáradtan tápászkodott fel. Jobb tenyerét az elhunyt khalon nyugtatta, baljával pedig a vár uráról készült szobor lábára támaszkodott.

– Ideje, hogy felkeljetek barátaim – suttogta.

Abban a pillanatban a khal vért köhögve felült. Láthatólag nem volt semmi baja és a reflexei is jól működtek, hiszen azonnal odébb kellett gurulnia, mert a szobor lelépett a talapzatáról, épp oda ahol az imént még ő feküdt. Lord Jericho szobra maga elé szegezte kő dárdáját és megindult a monstrumok felé, mintha a szobor úgy döntött volna megvédi kastélyát. Mögötte a kis társaság tagjai felkészültek életük talán utolsó csatájára.

Eközben odafent Talissa kétségbeesetten tekintett körül. A hatalmas ork tábor egy nagy sátrában valami vakító kék fénnyel világított. Körülötte mintha orkok futkároztak volna, de, hogy menekültek valami elől vagy támadtak azt nem lehetett kivenni. A kék fény pulzálásba ment át, olyan erős fénye volt, hogy több száz méterről is csak hunyorogva lehetett ránézni. Talissa megbűvölve nézte a jelenséget, a kék fény körbeölelte alakját, arcán egy könnycsepp gördült végig, ahogy megérezte mi fog történni. A csatatéren egy varázsütésre mindenki elejtette fegyverét, a fülsiketítő lárma egy pillanat alatt semmivé lett, ahogy a robbanás bekövetkezett. A könnycsepp egy pillanat alatt elpárolgott, ahogy semmivé lett a Fekete Hadúr százezres serege, a vár hős védői, és hét kalandozó, akik a múltba érkeztek, hogy megmentsék a jövőt.

Talissa izzadtan ült fel az ágyában. Elkerekedett szemekkel, kapkodott levegőért. Talán kiáltott is, mert a szoba ajtaja felvágódott és Sae a szobalánya rohant be ijedt arccal.

– Jól vagy úrnőm? – kérdezte, majd látva, hogy nincs baj megnyugodva hozzátette. – Talán rosszat álmodtál?

– Nem álom volt … – bámult rá Talissa, de tekintete a semmibe révedt – …a jövő!

Andris

Tudtam, hogy nincs sok időm, mert hamarosan megérkezik a a testvérem a többi kalandozóval, és ha sokat töprengek kiderülhat a titkunk… úgyhogy gyorsan cselekedtem. Először a 3 pihenőt vágtam le. Nem okozott túl nagy kihívást, vagy túl nagy örömöt. Inkább ahhoz hasonlítanám, mint amikor zsákokon gyakoroltuk hogy hogy kell megadni a kegyelemdöfést az elesett ellenfeleinknek.
A művelet gyors volt, és viszonylag csendes, a két őr mégis felfigyelt arra, hogy valami nem stimmel.
Mind a ketten óvatosan kihúzott kardokkal jöttek hogy megnézzék, hogy mi volt ez a zaj, és hogy társaik miért nem válaszolnak a kérdéseikre.
Vártam… Vártam, amíg a 2 őr arcára kiült a döbbenet, és a rémület. Ekkor egy csendes rohammal megindultam feléjük, és néhány méterre tőlük előtűntem a semmiből. Igaz, zavarodottságukban egymást is akadályozták, így ez sem volt egy nagy csata, mégis ezt a szituációt már sokkal jobban élveztem. Elrohantam mellettük, 2 gyors erőteljes csapást mértem rájuk. A csí-nek, és a rohamnak köszönhetően kardomban meg volt a kellő erő, hogy a páncél és a csont se tartoztassa fel a pengémet. 2 test, és két fej hullott le az avarba.

Ekkor már hallottam, a lovak prüszkölését, és lábdobogását. Hallottam ahogy gyanútlanul beszélgetnek, még valaki meg is kérdezte, hogy mi bajuk van ezeknek a lovaknak? Áh kalandozók… ez a csapat mondja kalandozónak magát? Ezek sem jobbak mint a falusi parasztok. A lovak hamarabb megérzik a veszélyt, mint ezek ah… Talán a szürke csuhás srác. Ő talán érdemes az életre. Nem fecseg sokat, és látszik, hogy Ő is tudja magáról, hogy többet ér mint ezek a mihaszna naplopók…

Közben jeleztem a testvéremnek, hogy tiszta a terep, bár biztos vagyok benne, hogy már hamarabb tisztában volt vele. Mindig megérzi ezt az önelégült örömömet amit az okoz, ha pontosan a terv szerint sikerül elintéznem egy csoportot.
A csapat közben egészen közel ért, sőt tovább is haladtak azon a szakaszon ahol az előbb még a két őr gubbasztott.
Egyedül a már előbb említett szürke csuhás pattant le a lováról, és besétált az erdőbe.

Én ezt látva még gyorsan eltüntettem néhány nyomomat, hogy ne tudjanak utánam jönni.
A Csuhás szólt a többieknek, majd elmesélte a nyomokból, hogy mi történt.
A sebekből látta, hogy néhány perce történt az eset, tudta, hogy még a közelben kell hogy legyek, de még neki sem volt fogalma, hogy ki lehetett, és milyen okból intézte el ezeket az útonállókat.
Megpróbáltak utánam jönni, hogy többet megtudjanak rólam, de a nyomaimat hamar elvesztették.

Testvérem ismét érezhette az önelégült örömömet, én pedig bár nem láttam, tudtam, hogy csuhája alatt mosolyog azon ahogy a többiek a fejüket törik az eseten.

A hosszú unalmas utakon kifejezetten szórakoztattak minket ezek a kisebb események.

Amúgy a küldetésünk a 1 hét múlva Mind már oly sokszor, ismét sikerrel zártuk. A csapat a végső harcban megtudta, hogy ketten vagyunk, így a csuhás kivételével mindenkit megöltünk. Nem érdemelték meg sem az életet, sem azt, hogy a titkunkat megtudhassák. Így legalább nagyobb jutalomban részesülünk, hiszen csak 3 felé kellett osztani a jutalmat amit a megbízónktól kapunk.

A csuhás megígérte, hogy megtartja titkunkat, így békében elváltak útjaink. A Világnak több ilyen emberre lenne szüksége. Kevés KIEMELKEDETT van ebben az értelmetlen világban!

MadNed

Greg édesanyja elmondta, hogy ez egy rendkívül fertőző, és halálos betegségnek a kezdeti tünetei. Aki elkapja az tuti hogy nem éli túl. Azt javasolta, hogy minél távolabb legyenek egymástól az emberek, és kb 2 hétig csak messziről kommunikáljanak. 2 hét után ki fog derülni, hogy kik nem kapták el a betegséget. Akik a betegséget elkapták, azok menjenek fel a közeli vadászházba. Vigyenek fel magukkal kb 2 hétre elegendő élelmet. Többre úgysem lesz szükség, és várják a halált. Azt mondják nem fájdalmas csak az utolsó egy óra.

A túlélők amikor már nem hallanak több jajveszékelést, várjanak még két hetet, majd menjenek a helyszínre, és gyújtsanak fel mindent.

Greg-en, és a szülein már másnap megjelentek a foltok, így ők is felvonultak a vadászházhoz, a fél faluval egyetemben. (kb 50 ember) Greg végignézte ahogy sorban meghalnak a játszótársai (először a gyerekek) aztán néhány ismerőse, Még a helyi vadász is akit Greg nagyon szeretett. Majd meghaltak a szülei is. Én az elkövetkező másfél hét alatt Greg végignézte ahogy szép lassan hatalmas kínok között mindenkit elveszít akit ismert. Amikor már csak egyedül volt a házban már nem kívánt mást, csak hogy végre neki is jöjjön a halál.
De nem jött. Teltek a napok. Greg 10 évesen nem tudta hogy kell tüzet rakni, hogy kell főzni, így fázott és éhes volt.
A betegség bár rajta lassabban már rajta is kezdte elérni a végső stádiumot. Éhsége csillapítására először nyers búzát, nyers húsokat evett, végül elkapott egy tyúkot, és nyersen megette.
Ahogy megízlelte a vérét, valami furcsa érzés kerítette. Érezte, hogy jobban van, mintha némi életerő áramlott volna vissza a testébe. Innentől kezdve minden nap állatokkal oltotta a szomját és az éhségét, és kb 2 hét alatt meggyógyult.

Mikor a falusiak jöttek felgyújtani a házakat, volt nagy csodálkozás, és nagy riadalom. Nem tudták mitévők legyenek. Mi van a Greg megfertőzi őket. Hogy élhette egyáltalán túl egy 10 éves gyerek a betegséget, és az egyedűllétet?
Miféle gonosz praktikák állnak a dolog mögött.

Igaz Greg néhány hét elkülönítés után végül visszaengedték a faluba, de igazából sosem fogadták vissza teljesen. Mindenki kerülte, a kaját is csak messziről dobták neki. Senki nem engedte a maga közelébe, így Gregnek néhány méter távolságból kellett minden praktikát ellesnie.
Megtanult tüzet gyújtani, főzni, és miután megtanulta, hogy ha kb 10 napig nem iszik vért akkor szörnyen rosszul érzi magát, elkezdett a falu állataira vadászni. Éjjel csenden lopakodva mindig máshonnan ragadott el egy egy tyúkot, csakhogy egy idő után kezdett gyanús lenni a lakosoknak, hogy hova tűnnek az állatok, így más élelemforrás után kellett néznie. Elleste a vadászoktól, hogy hogy készítenek íjat maguknak, majd ő is elkészítette magának a kezdetleges íját amivel vadászni indult. Természetesen a fő élelemforrását nem tudta ezzel biztosítani az ekkor már 12 éves Greg, de egy két hetente egy egy kisebb állatot sikerült elejtenie, amivel a vérszomját sikerült csillapítania.

Greg szépen cseperedett, erősödött, ügyesedett, rengeteg dolgot megtanult 13 éves korára, amikor is valaki rajtakapta, hogy éppen issza a szomszéd egyik tyúkjának a vérét.
A néhányan felkerekedtek tűzzel vassal, hogy elkapják a sátán gyermekét, de Greg leíjazta őket.
Ezek után a falu összes felnőtje, most már óvatosabban, de Greg után iramodtak.
Greg 3 napig bírta a menekülést. Minden megtett, hogy lerázza üldözőit, de 10-15 felnőtt ellen nem volt esélye. Bármit is tett a nyomai mindig elárulták. Igaz 3 napig nem tudták utolérni, mert alvás nélkül menekült, de 3 nap után teljesen kimerült. A következő estét már nem bírta ki, bebújt a sziklák között egy pici barlangba, és egyből elaludt.

Nem tudni mennyit aludt, de egyszer csak arra ébredt, hogy alig kap levegőt, és nagyon meleg van. A Barlangba száraz gallyakat és fákjákat dobáltak be az üldözői. Innen már nem volt hova menekülni.

Greg ekkor már újra csak a halált várta, és furcsa mód ismét elfogta az a kellemes nem törődöm érzés. Talán így jobb lesz…
Távolról hallotta hogy a falusiak mérges kiáltozását egyszer csak kétségbeesett kiáltozás váltja fel, majd szép lassan minden elhalkult. Csak a tűz ropogott… De akkor miért nem hallom az emberek kiáltozását?
Ez volt az utolsó gondolat, mielőtt eszméletét veszítette Greg.

Greg egy fa tövében ébredt kora délután lehetett. Ahogy kinyitotta a szemét először egy hosszú fekete hajú, fekete köpenyes alakot látott, aki éppen a kardját tisztogatta egy ronggyal, ami már szinte mindenhol piroslott a vértől.

A közelben mindenhol hullák feküdtek. Volt akinek a feje, volt akinek a karja hiányzott
Greg tele volt égési sérülésekkel, a fél arca leégett, a bal kezét nem is érezte… Tudta, hogy titkolnia kéne, de ösztönei ellen nem tudott tenni. Odavonszolta magát az egyik hullához, és elkezdte inni a csörgedező vérét.
Hamarosan sebei be gyógyultak, életereje visszatért testébe. A furcsa idegen nyugodtan, érdeklődően nézte végig az eseményeket. Majd a végén csak annyit kérdezett. Velem tartasz e… Megtanítalak mindenre amire szükséged van.

Greg csupán bólintott, és szótlanul elindultak egy hosszú útra.

Greg így került Krán egyik fejvadász alakulatához, ahol mindent megtanult. Eddigi tudását felhasználva, tökéletesítve egy különleges kiképzést kapott. Greg bár hálát vagy szeretetet nem érzett, tudta, hogy egy életre lekötelezett lett mentora felé…

MadNed

Amikor hazaérsz már mindenki alszik. A zuhany most kimarad…. majd reggel. Beugrassz az ágyba, és már alszol is.

Szörnyű álomra ébredsz. Álmodban éles, kékes, sárgás vakító fényt látsz ami néhány pillanatra felvillan, majd újra teljes sötétségbe borul minden. Egyből felkapcsolod a lámpát. A lámba fénye egy alakot világít meg, aki valami különleges tárggyal rád mutat, és egy fénysugár vágódik bele a testedbe, majd az alak elteszi ezt a különös eszközt.
Nem érzel semmit, és a fénnyel magával nem is foglalkozol, hiszen az agyad leginkább arra összpontosít, hogy ki ez az alak, és hogy került ide.
Az alak furcsa ruhát visel. Egy fekete köppenyben van, mely egészen a földig leér. Arcát csuha takarja. A fekete ruhán furcsa jelek vannak…
Az alak egyszer csak mintha mondana valamit. Furcsállod, hogy a kiejtett szavak teljesen ismeretlenek, mégis pontosan tudod, hogy mit jelentenek…
“- Készülj az utazásra. Nincs sok időd éppen csak, hogy összeszedd a legfontosabb holmiijaidat amikre szükséged lehet az életben maradáshoz. Itt ez a zsák, ebbe minden belefér amire szükséged lehet.”
Ezek után egy hatalmas villanást látsz, valami féle energialökést, mely hátrarepít az ágyadba. A lámpád is kialszik…

Felébredsz… Azt a rohadt ***** éledbe de hülye álom volt gondolod, és gyorsan a lámpa kapcsolójához nyúlsz, hogy a világosság elűzze ezt a kellemetlen emléket…
A kapcsolót hiába kapcsolgatod, nem működik, csupán valami kékes sárgás fény szűrődik be az ablakon, melynek a fénye a testedre is rávetül…
Egy másik lámpa kapcsolójához sietsz, és örömmel konstatálod, hogy végre világos van…

De hülye egy álom volt….

Ekkor egy hátizsákot látsz meg a földön. Egy pillanatra elgondolkozol, majd elhúzod a függönyt, és kinézel az ablakon. A ház körül valami kékes sárgás aura látható. Innen úgy tűnik, hogy az egész házat körbeveszi. Olyan mintha egy félgömböt raktak volna rá a házra. És a gömb szép lassan zsugorodik…
Ráadásul a fénnyel mintha valami összeköttetésben lennél egy apró fénysugár végig követi a mozgásod.
Gyorsan odarohansz a xy hoz (Barátnő, szülő, kutya macska stb Mindenki helyettesítse be azzal akivel egy házban van) Alszik. Megpróbálod felrázni, de hiába nem ébred fel bármit is csinálsz. Elfog a pánik, de szép lassan tudatosul benned… Ez nem állom volt. Nincs sok időd, össze kell szedni mindent ami hasznos lehet az útra. Nem sok információd van, de az alak ruhájából, viselkedéséből és a hátizsák kinézetéből arra következtetsz, hogy nem ezen a földön, vagy nem ebben az időben hanem inkább egy középkori világba folytatódik az hamarosan a történeted.

A hátitáskába elkezded bedobálni a dolgaidat, és hamarosan rájössz, hogy mindent elnyel, még a táskánál nagyobb tárgyakat is….

MadNed

MadNed

– Igérd meg, ha világos bõrü lesz, megölöd! Igérd meg! – zihálta Laura.
– De, asszonyom… – tiltakozott Nuissance.
– Igérd meg!
– De mit momdok az úrnak?
– Hogy halva született. – Laura csinos vonásait eltorzították a vajúdás fájdalmai.
– Nem tudhatja meg, hogy nem tõle van a gyerek.
Az ajtó elõtt álló õr semmit nem hallott ebbõl a párbeszédbõl, csak az ezután következõ fájdalmas sikolyokat, azok is alig szûrõdtek át a vastag faajtón. Az úrnõ testõreként minden egyes sikoly tõrként döfött a szivébe, és minden akaraterejére szüksége volt, hogy ne akarjon berontani a szobába. Mikor felhangzott az egészséges gyermek sírása, majdnem nagyobb volt a megkönnyebülése, mint az ujdonsült anyának.

- 1 -

Elvendwynn északi részén egy hegyvidéki grófságban születtem. Három éves voltam, mikor elkezdték a tanításomat. Felfedezték, hogy tehetségem van a mágiához, és ezt ki akarták aknázni. Ötévesen tanultam írni és olvasni. Hétévesen verekedtem elõször korombeli fiúkkal. Hagyták. Ekkor derült ki, hogy mennyire gyors és vad vagyok. Ezért kezdtek harcra is tanítani. Mindenkit meglepett, mikor egy nagy, brutális fegyvert választottam. Mára olyan vagyok a harcban, mint a forgószél. Veszett gyors és pusztító. Jim pedig a kedvenc mesefigurám volt. Ezért lettem Tornádó Jim a külvilág számára. A valódi nevem Corum Carvioni, de mondhatnám Corum Ravenwood-nak is.
De kezdjük az elején. Gyerekkoromban mindenki úgy tudta, teljesen normális, családbeli gyerek vagyok. Mikor meghalt Nuissance, az öreg dadus, én 23 éves voltam. Szegény jó dadus nem akarta a sírba vinni a titkait. Ezek közt volt az is, hogy valójában a király, Roub’he Ravenwood fia vagyok. A meglepetés után csendes pánik, és szomorúság futott végig a váron. Szerencsére apám, a Carvioni, valóban fiaként szeretett és nevelt, ezért úgy döntött, hogy nem tagad ki, nem hozza nyilvánosságra a szégyent, továbbra is saját fiának tekint. De tudtam, hogy soha nem fogja megbocsátani se nekem, se szeretett anyámnak. A szolgálók suttogása is bántó volt, és a világra is kiváncsi voltam. Ezért önként hagytam el a grófságot, ahol azt mondták mindig visszavárnak. Egyszer talán haza is megyek. Még nem tudom. A király egyszerûen nem érdekel. Õ valószínûleg azt sem tudja, hogy létezem. És ez így van jól.
Összeszedtem magamnak egy kis úti csomagot, némi tartós kaját, valamennyi pénzt, a fuvolámat és a handzsáromat, – váltás ruhát nem akartam cipelni, úgy döntöttem, inkább varázslatokkal tartom rendben a ruázatomat – és elindultam. A Draconis Birodalom felé vettem az irányt. Mikor átléptem a határt egy kissé fájt a szívem, hogy itt hagyom ezeket a gyönyörú erdõségeket. Ez, és az ismeretlentõl való szorongás miatt majdnem visszafordultam, de erõt vettem magamon és tovább mentem. Hamarosan be kellett látnom, az emberek nem is különböznek annyira tõlünk, mint hittem. Mindazonáltal nehéz volt elfojtanom a viszolygásomat a sok mosdatlan, faragatlan emberi paraszttól. Nem egy éjszakát kellett mocskos, lerobbant fogadóban töltenem, egyszerû emberek közt. Egyedül, vagyon nélkül járkáltam hetekig, mire elértem egy nagyobb várost. Bár taszított az emberek nyüzsgése, zajossága, bûze, mégis megörültem neki, mert úgy gondoltam itt kultúráltabb ellátásban lehet részem. Nos, ebben igazam is volt, meg nem is. A korábbi falvak még közelebb voltak Elvendwynn-hez így nem voltam túl feltünõ. De itt már leplezetlenül megbámultak, a gyerekek ijedten bújtak anyjuk szoknyája mögé. A szállodának csufolt fogadóban csend lett mikor beléptem, és minden tekintet felém fordult. Nyugodtan odaballagtam a portás-csaposhoz, aki merev tekintettel bámult rám.
– Egy szobát szeretnék éjszakára, forró fürdõt, és vacsorát.
A fickó csak bámult rám.
– Hallottad, amit mondtam?
Erõtlen bólogatás volt a válasza. Sóhajtottam, és – mivel kezdtem kiismerni az embereket – letettem egy aranyat a pultra. A csillanás feloldotta a révületét. Megfordult, levett egy kulcsot a falról, és elém tette. Aztán bekiabált valami hátsó helységbe:
– Cunna, készíts fürdõt a tízesbe. – majd felém fordult. Ekkor kilépett onnan egy alacsony, vékony, de inas nõ. Alaposan végigmért, aztán felment a pult melletti lépcsõn.
– És mit óhajt vacsorázni az úr? – kérdezte a portás immár nyájas mosollyal.
Elfojtottam a vágyat, hogy szájon vágjam.
– Lemthial forgamte. – arcára fagyott a mosoly – Zölddiós pulykamellet. – kényszeredett bólogatás.
- Foglaljon helyet, azonnal tálaljuk.
Megvárta, míg megfordulok és elindulok egy üres asztal felé a távolabbi sarokban, aztán hátrakiáltott a konyhába. Ekkor oldódott fel a hangulat a teremben, és akadozva bár, de újra indult a beszélgetés. Persze így is igen sok kiváncsi, gyanakvó, vagy egyértelmûen ellenséges pillantást tehettem zsebre. Hamarosan kijött egy szakács, és halkan beszélgetni kezdett a portással. Néhány szót váltottak csak, majd a csapos olyan bûnbánó arccal indult felém, mintha tényleg szégyelné, hogy nem tudnak adni ebbõl a csodálatos ételbõl.
– Ööö…Sajnálom uram, de… sajnos nem tudunk zölddiós pulykamellel szolgálni. Ööö… nem választana valami mást, ha meg nem sértem?
Szigorú arckifejezést vettem fel, mintha haragom elfojtásával küzdenék.
– Hmm… legyen akkor panírozott csirkecomb.
– Azonnal uram! – megkönnyebülten sietett vissza a pult mögött várakozó szakácshoz.
Hamarosan megkaptam a vacsorámat. Izlett. Rendeltem hozzá zamatos fehérbort, hogy még jobb legyen. Aztán felvonultam a szobámba, ahol már ott állt a dézsa, tele gõzölgõ melegvízzel. Tudtam, hogy ez a legtöbb, amit egy ilyen helyen adhatnak, mégis ilyenkor eszembe jut, mennyi kényelmet hagytam Elvendwynnben. Levetkõztem, és átadtam magam a fürdõ élvezetének. Sajnos nem sokáig élvezhettem zavartalanul, mert valaki kopogtatott az ajtón.
– Ki az? – kiáltottam ki bosszúsan.
– Cunna. – válaszolt olyan halkan, hogy alig értettem. – Tudja…egy aranyba sokféle szolgáltatás belefér, és én szívesen felajánlom szolgálataimat.
– Miféléket? – kérdeztem vissza.
– Hát tudja, uram, amikor egy férfi és egy nõ…
– NEM!… Köszönöm, de nem tartok igényt eféle szolgáltatásokra. – hogy én és ez a alacsonyrendû, mûveletlen embernõ… még a gondolat is elborzaszt. Ráadásul ki tudja mennyi nyavalyát szedett már össze, fõleg, hogy nem láttam itt rajta kívül más szolgálókat…
A fürdõ végeztével leültem az ágyra – szerencsére itt nincsenek csótányok – és elõvettem a fuvolámat. Egy ébenfa doboz bársony béléssel, azonbelül selyemkendõbe csomagolt, ezüstbõl készült hangszer. Méregdrága mestermû. A férfivá válásom alkalmából kaptam apámtól. Úgy vigyázok rá, mint az életemre. Mikor játszani kezdtem, megszûnt a külvilág. Csak a melódiák léteztek. Csak én és a fuvola. Tökéletes páros. A szívszorítoan gyönyörû dallamokat csak a süket falak hallották.
Mire befejeztem, már besötétedett. Bár eddig semmi sem indokolta az efféle elõvigyázatosságot, azért nem árt az óvatosság, ezért idéztem egy otthon szellemet, hogy vigyázzon az álmomra. Aztán lefeküdtem, és hamar el is aludtam.
Elõvigyázatosságom ezúttal azonban nem volt hiába való. Két órát ha alhattam, mikor behatolót jelzett a szellem. Csendben magamhoz vettem a kardomat, és vártam. A hold szerencsére elég fényt nyújtott, így remekül láttam mindent a szobában. Az ablakon bekúszó fiatal fiút is, kezében tõrrel. Lehetett vagy 16. Megvártam, míg teljesen bemászik. Egybõl az ágyam felé fordult, és döfésre emelte a tõrét. Gyorsan legurultam az ágyról, elkaszálva a lábait. A tõr a matracba fúródott, a fiú pedig elvesztette az egyensúlyát. Ezt kihasználva felálltam mögötte, és egy fordulattal lecsaptam a fejét. Aztán lámpást gyújtottam, és lesiettem a portásért. Álmosan morogva jött föl, hogy mit akarok. Aztán mikor meglátta a hullát, egybõl kiment az álom a szemébõl. Meg a szín az arcából. Remegve állt egy helyben. Csak akkor tért magához, mikor megragadtam a gallérját.
– Intézkedj, hogy ezt eltüntessék innen!
– I…Igen…a-azonnal. – hebegte, majd kiment. Én meg leültem az ágyra és vártam. Hamarosan csörtetés hallatszott és négy katona lépett a szobámba. Városõrök. Mindjárt tudtam, hogy aznap már nem alszom.
– Mi történt itt? – kérdezte a szakaszvezetõ, miközben szétnézett a szobában, majd alaposan végigmért engem is. Túlságosan is.
– Ez az ember álmomban meg akart ölni, és feltehetõen kirabolni. – mutattam a hullára.
– Igazán? És mi erre a bizonyítéka? – kérdezte a katona szúrós tekintettel. Hirtelen ideges lettem.
– Nézze meg! Ott a tõr a kezében. Mi másért mászott volna be a szobámba az éjszaka közepén?
– Hogy miért volt tõr a kezében, azt nem tudom, de lehet hogy eszébe sem jutott megölni, vagy kirabolni magát, csak eltévesztette a szobáját. Ezért nem kellett volna megölnie.
Egy pillanatig döbbenten meredtem a városõrre. Leplezetlen gyûlölettel nézett vissza.
– Ezt nem gondolja komolyan! – mondtam aztán fogcsikorgatva dühömben.
– Már miért ne? Szóval, miért ölte meg ez a szerencsétlen fiút? Nem. Majd az õrszobán megbeszéljük. Kérem jöjjön velünk.
Nem erre gondoltam, mikor tudtam, hogy nem alszok ma már. Ez rosszabb. Erõt vettem magamon, mert tudtam, hogy ha el is tudnék bánni mind a néggyel egyszerre, mégiscsak városõrök. Mást kellett kitalálnom. Nyugalmat erõltettem az arcomra, felöltöztem, összeszedtem mindenemet, elküldtem az õrszellemet, és velük mentem. Egészen az utcáig. Ott idéztem egy város szellemet, és megkértem, hogy rejtsen el. Majd hirtelen futni kezdtem és gyorsan megkerültem a katonákat. Vigyorogva figyeltem, ahogy négyen négyfelé kezdenek rohanni, és lándzsáikkal hadonászva próbálnak elkapni. Játszva ki tudtam kerülni õket. Megvártam, míg eltávolodnak tõlem, és elindultam kifelé a városból. Mikor kiértem, a szellemet vissza küldtem az asztráltérbe, és a hold fényében indultam tovább.

- 2 -

A következõ napok ismét eseménytelenül teltek. Itt már ha találkoztam valakivel, az biztos, hogy megbámult. Voltak akik féltek, voltak akik csak kiváncsian csodálkozva néztek végig, és voltak akik amint felismerték elf vonásaimat, gyûlölettel tekintettek rám. De se megszólítani, se hozzám érni nem merészeltek. Ahogy közeledtem Turan-hoz, a hegyek közti átjárót õrzõ erõd-városhoz, egyre több faluban hallottam rebesgetni valami Robin of Locksley nevét. A köznép hõsként tisztelte, pedig közönséges rabló volt. Szemtelen utonálló. Állítólag csak a gazdagoktól lopott, és szétosztotta a szegények közt. Persze. Õ is látja, ha valakitõl egyszerûen nincs mit elvenni. Amit rabolt, azt valószínûleg a csapata szegényei közt osztotta szét. Ötven arany volt kitûzve a fejére. Közvetlenül Turan elõtt, egy erdõs szakaszon, ahol a fák fölött már látszott a vár, jártam , mikor valami rossz elõérzetem támadt. Késõn. Az egyik bokorból elõlépett egy zöldruhás, vigyorgó alak.
– Üdvözöllek, nemes idegen. Miféle szerzet vagy te, ha meg nem sértelek kérdésemmel?
Micsoda szemtelenség!
– De. Megsértesz. Ki vagy és mit akarsz?
– A nevem Robin of Locksley. A gazdagok adományait gyûjtöm a szegények számára. Megkérnélek, add át értékeidet. És, kérlek, ne próbálkozz semmi butasággal. – ebben a pillanatban lépett elõ mögötte négy ember, meg mögöttem is négy. Elõnytelen helyzet.
– Az én nevem Tornádó Jim – mondtam jó hangosan, hogy mindegyik hallja – és nem adok át nektek semmit.
Hirtelen megfordultam, és pokoltüzet varázsoltam az ott álló haramiákra. Persze csak egy kissebbet nehogy a fák begyulladjanak. De ennyi is elég volt, hogy mind a négy ember tüzet fogjon. A lökéshullámtól pedig elestek, úgyhogy ezekkel nem lesz több gondom. Legyûrtem a pillanatra rám törõ szédülést, és miközben megfordultam, elõhúztam a kardomat. Elmosolyodtam, mikor a többi utonálló megnyúlt arcára tekintettem.
– Ez bizonyára butaság volt. – mondtam, majd feléjük lendültem.
– A francba! – morogta Robin és az emberei mögé ugrott.
Megcsóváltam a fejem gyávasága láttán, majd lendületbõl levágtam két emberét. A másik kettõ erre eldobta a fegyverét, és futásnak eredt.
– Egyedül maradtál. – mosolyogtam Robinra, és felé mutattam a kardommal.
– Hát jó! – mosolygott vissza és elõhúzta saját, egyenes kardját.
Az elsõ pengeváltásokból kiderült, hogy csúnyán alábecsültem. Még megsebeznie is sikerült a bal karomat. Késõn hárítottam a vágását. Ettõl függetlenül nem volt igazi ellenfél. Nemsokára több sebbõl vérezve térdelt
elõttem a földön. A kardját már kiütöttem a kezébõl.
– Szemtelenség, hogy ilyen közel a várhoz próbálkoztál.
– Tudom. – mosolyodott el bágyadtan.
– Tudod mennyi a vérdíj a fejedért? – kérdeztem.
– Harminc arany?
– Ötven! – elismerõen biccentett.
– Jól fog jönni. – mondtam, és meglendítettem a kardom.
A fejetlen test még rángott néhányat, aztán elcsitult. Egy kezelés varázslattal meggyógyítottam a karomat. Letisztítottam a kardomat, és elraktam. Aztán felvettem Robin levágott fejét, és beballagtam vele a várba.
A kapuõrõk igen bizalmatlanul fogadtak, fõleg hogy egy levágott emberi fejet cipeltem, de megismerték Robin-t, és beengedtek. Sõt, el is kisértek a parancsnokhoz.
A parancsnok egy negyven körüli, szikár férfi volt. Szúrós tekintettel mért végig. Majd megpillantotta Robin fejét, és egy pillanatra elkerekedtek a szemei.
– Úgy. Szóval a vérdíjért jött?
– Tulajdonképpen igen. És szeretnék eltölteni itt egy nyugodt éjszakát.
Morcosan összehúzta a szemöldökét.
– Nos, az éjszakája nyugodt lesz, ha rajtunk múlik. Ami pedig a vérdíjat illeti… – azzal kihúzott egy fiókot az íróasztalán. kivett belõle egy ládikát, és kiszámolta belõle az ötven aranyat.
– A fejet ugye itt hagyja… Milyen névre írhatom a nyugtát?
– Nyugtát?
– Igen. Ez bizonyítja, hogy jogosan a magáé ez a pénz. Valamint itt is bizonyíték, hogy maga már felvette a vérdíjat. De ezt tudnia kéne, hamár hivatásos fejvadász.
– Nem vagyok hivatásos fejvadász.- morogtam. – Tornádó Jim.
Egy pillanatra furcsán nézett rám, aztán mintha gondolatban vállat vont volna, megírta a nyugtát. Egy példányt nekem adott, egyet megtartott magának.
– Melyik a legjobb szálloda itt? Azt szeretném, hogy a nyugodt éjszaka kellemes is legyen. – kérdeztem, miután eltettem az ötven aranyat.
– Menjen a …Három Csillagba.
– Köszönöm. – azzal kiléptem a városba. Sétáltam egy keveset és megállapítottam, hogy ezen látszik, hogy katona város. Tisztaság, és szögletes rend. Sehol egy kéregetõ koldus, ricsajozó, veszekedõ házaspárok, semmi ilyesmi, csak szigorú fegyelem. Megkerestem a Három Csillag szállodát és beléptem. Egy takaros elõtérbe érkeztem. A portás elé léptem, akit mintha skatulyából húztak volna elõ. Arcán semmiféle megilletõdés nem látszott láttomra. Sõt érzelem sem, csak udvarias érdeklõdés.
– Jó napot, uram. Segíthetek valamiben?
– Igen. Egy szobát szeretnék éjszakára, fürdõt, és vacsorát.
– Értem. Parancsoljon uram, a 36-os szoba az öné.- adott egy kulcsot. – a fürdõ természetesen jár a szobához. Vacsorázni pedig kérem fáradjon át az étterembe. Amennyiben szórakozni támad kedve, kiváló kaszinónk várja az alsó szinten.
– Köszönöm. – válaszoltam, és átmentem az étterembe.
Belépésem ezúttal is feltûnést keltett, nem minden ember látott már fekete elfet, de meglepõen gyorsan napirendre tértek fölötte. Leültem egy asztalhoz. A pincér szinte azonnal ott termett.
– Üdvözlöm, uram. Mivel szolgálhatunk?
– Lemthial forgamte. – válaszoltam enyhe mosollyal.
– Zölddiós pulykamell. Kitûnõ választás, uram. Ajánlhatom hozzá a 4020-as Chamtain Nugome-t?
Elhûlve néztem rá. Nem csak hogy megértette, mit kérek, de adnak is, ráadásul egy kitûnõ fehébort ajánl hozzá. Ez már valami!
– Igen, az remek lesz.- válaszoltam.
A pincér biccentett, és elment. Most volt idõm szétnézni egy kicsit a teremben. Egy elég nagy, deszkapadlós terem, a falak és a plafon is faborítással. Középen két lépcsõfok vitt le egy márványmedencéhez, aminek a vízszintje így pont a fentebbi padlóval esett egy vonalba. A medence körül faragott padok, fölötte pedig egy nagy kristálycsillár lógott. A megvilágítást négy kisebb tette teljessé. Párnázott székek biztosították a kényelmes étkezést, a faragott asztalok mindegyikén található illatos gyertyák pedig a hangulat javításáért feleltek.
Az egyik falon lévõ hatalmas kandallóban barátságosan lobogott a tûz. A másik falnál, egy dobogón zenészek játszottak halk, kellemes dalokat. A harmadik fal tulajdonképpen egy hatalmas ablak volt, ami egy szép kertre nézett. A negyedik falon volt az átjáró az étterem és az elõtér között, valamint a konyhába. Ezt a falat néhány vadásztrófea, meg egy kép díszítette. A képen egy elf volt látható. Mikor megérkezett a pincér a borral, megkérdeztem kit ábrázol a kép.
– Gróf Laurenth Ravenna-t, a szálloda alapítóját és tulajdonosát. – válaszolta.
Így már érthetõ honnan ismerheti a pincér az elf ételek neveit. Hamarosan megjött az étel is, egy nagy tál zölddiós pulykamell. Egy picivel talán több méz volt rajta a kelleténél, de egyébként kitûnõ volt. A kiváló bor pedig remekül harmonizált a hús utóízeivel. Már majdnem otthon éreztem magam. Még néhány percig hallgattam a muzsikát, aztán felmentem a szobámba. Egy kicsi, de tiszta elõszoba fogadott. Hogy honnan került elõ, nem tudom, de mielõtt becsukhattam volna magam mögött az ajtót, ott termett egy inas.
– Ha óhajtja, küldünk Önnek néhány rabszolgalányt, akik segédkeznének a fürdésben.
– Hm. Köszönöm. Majd jelzem, ha fürdök.
A fickó biccentett, majd kívülrõl becsukta az ajtót. Most volt egy kis lehetõségem szétnézni. Balra fürdõszoba, szemben egy nagy hálószoba. A fürdõben valódi kád, a hálóban baldachinos ágy. Úgy döntöttem ideje fürdeni.
Elindultam a porta felé, hogy szóljak, küldjenek egy rabszolgalányt., amikor szembejött egy a folyosón. Hosszú barna haja volt, nagy, fekete szemei és bájos arca. A vonásaiból egyértelmûen látszott, hogy karcs. Szolgálatkészen állt meg elõttem.
– Gyere, fürdess meg. – intettem, és visszamentem a szobába. A kádban készen várt a meleg fürdõ. Ekkor vált gyanússá az egész, és átnéztem az asztrál világba. Jól sejtettem. Szellemek hada lesi a vendégek minden kivánságát. Mindegyik úgy néz ki, mint az az inas.
Levetkõztem és beleültem a kádba. A lány is levette a hosszú ruháját, nehogy vizes legyen. Most, hogy többet láttam belõle, meg tudtam állapítani, hogy ugyan messze van Andír remekeitõl, azért nem lehetett olcsó rabszolga. És ért is ahhoz, amit csinálnia kell. Elengedtem magam, és hagytam, hogy tegye a dolgát.
Miután végeztem a fürdéssel, több, mint két órán keresztül játszottam a fuvolán. Aztán úgy döntöttem, megbízok a helyi szellemekben, és eltettem magam másnapra.
Másnap kipihenten, frissen ébredtem. Egy kiadós reggeli után összeszedtem a cók-mókomat, és leballagtam a portáshoz.
– Jó reggelt, uram. – üdvözölt. – Remélem, jól érezte magát nálunk.
– Ó igen. Mennyivel tartozom?
– Két arany lesz, uram. Ha gondolja, írjon valamit az emlékkönyvbe. – tett elém egy nagy könyvet, ami a feléig tele volt írkálva, meg tintát, tollat.
Két arany elég borsos ár egy éjszakára – ismerem már a Draconis-i árviszonyokat – de ezúttal nem sajnáltam, kifizettem. Megragadtam a tollat. “Gróf Laurenth! Az Ön szállodája csodálatos színfolt ebben a romlott országban. Igazi felüdülés volt az itt töltött éjszaka. Corum Carvioni” írtam Speretheil-ül. Aztán kiléptem az utcára, és hamarosan úton voltam a fõváros, a híres Drák felé.

- 3 -

Azt el kell ismerni, igen szép tájak vannak ebben a birodalomban. Hatalmas, füves dombvidékek, kiterjedt öreg erdõk, kristálytiszta tavak. Vadak, halak, s mi jó falat, minden van itt. Mégis hiányzik belõle a Ravenwood-i erdõk varázsa. Az a hangulat egyszerûen utolérhetetlen. Persze ennek az országnak is meg van a maga hangulata. A rongyos parasztházakból álló kis falvak, a koszos, zsúfolt városok, tele büdös koldusokkal, a szemtelen, nagyképû utonállók mind, mind a Draconis birodalom hangulatához tartoznak, sõt szerves részét képezik.
Amikor kibukkantam a fák közül, nem messze elõttem egy tó látszott. A tavon egy csónak ringatózott. Egy férfi, rettenetesen puccos ruhában, meg egy nõ, még puccosabban. Amennyit láttam belõlük, az is bõven sok volt. A nõn vastagon el volt túlozva a festés, és ízléstelenül sok ékszert hordott. A férfin fehér paróka volt, a ruháján meg rengeteg csipke. És persze velük volt egy erõs rabszolga is, aki evezett. A parton láttam még egy rabszolgát, aki egy kocsit, meg a lovakat õrizte. És a tó fölött végre elõtûnt a fõváros. Mint egy lapos, szürke hegy. Most láttam, hogy igaz, amit hallottam. Messzirõl egy épületnek látszik az egész város. Persze mindenhol tornyok, és apró kémények tarkították. Közelebb érve már el lehetett
különíteni a külváros szegényes kunyhóit a belsõ takarosabb házaktól. Ahogy beértem a városba különös dolgot tapasztaltam. Az emberek itt végigmértek, aztán mentek tovább, mintha már láttak volna. Egyedül a gyerekek néztek meg alaposabban. némelyik szemtelenül közel is jött, de elég volt rájuk nézni, máris hátra ugrottak.
Beljebb, a jómódúbb polgárcsaládok környékén keresztül mentem egy zsúfolt piactéren. Éredeklõdve nézegettem az árusok különféle áruit. Szinte minden kapható volt. Fegyverek, rabszolgák, ételek, örömlányok, használati tárgyak, ékszerek, ruhák, mindenhol zsivaj, tömeg, és indulatos lökdösõdés. Éppen egy szebb rabszolganõre vetettem egy pillantást mikor megéreztem egy ügyetlen kezet a zsebeim környékén tapogatózni. Elkaptam a csuklóját és magam elé penderítettem. Egy fiatal lány volt, lehetett vagy 12 éves. Ami a legfájóbban érintett, hogy koszos rongyai, és piszkos, ápolatlan bõre és haja ellenére is látszott rajta, hogy elf. Kócos, barna haja csómósan tapadt az arcára, égkék szemei szikrákat szórva, haragosan néztek rám. Dacosan összeszorította a száját, és várta, hogy mit csinálok vele. Elõszõr el akartam zavarni egy pofon kiséretében, aztán úgy gondoltam, még hasznos is lehetne, ha sikerülne megszelidíteni. Szó nélkül húzni kezdtem magam után egy csendesebb utca felé.
– Na idefigyelj. Ugye tudod, hogy mit érdemelnél? – kérdeztem aztán magam felé fordítva.
Nem válaszolt, de egy kis érdeklõdés csillant a szemében. Azonnal el is tûnt. Látszott rajta, hogy mindenre fel van készülve, de küzdeni fog.
– Le kéne vágni a kezedet! – erre megpróbálta elrántani a karját, de erõsen fogtam a csuklóját. Ennek ellenére meglepõ erõ volt vékony karjában.
– De nem fogom levágni, ha segítesz nekem. Sõt! Fizetést is kaphatsz.
Elõször láttam valódi kiváncsiságot a szemében. Most másképp nézett rám.
– Mit szólnál napi egy ezüsthöz? – felcsillantak a szemei. Szegényke ennyit ritkán szedhetett össze tolvajlással.
– És mit kéne csinálni? – Kedves, csengõ hangja lehetett volna, de meg volt erõltetve, és így torz, rekedtes volt.
– Elsõként megfürdeni. – néztem rá szigorúan.
Választ sem várva odahúztam egy árushoz, aki ruhákat árult. Kiválasztottam néhány kényelmes, testhezálló, de jobb minõségû ruhát. Aztán berángattam a legközelebbi fürdõbe, és a rabszolgák gondjaira bíztam.
– Fürdessétek meg, szedjétek rendbe! Ezeket a ruhákat adjátok rá, ha kész, a mostani rongyait meg égessétek el!
A fürdõmesternek kifizettem öt rezet, és meghagytam neki, hogy az illatszerekkel csínján bánjanak. Aztán leültem egy padra, és vártam. Úgy háromnegyedóra múlva a rabszolgák visszahoztak egy kislányt. Azok a ruhák voltak rajta, amiket vettem, de szinte semmi egyéb hasonlóság nem volt. Geszetnyebarna haja lágyan omlott a vállára és fényes keretbe foglalta helyes arcát. Mindazonáltal haraggal nézett rám, hogy ilyen kínzásoknak vetettem alá. Haragudott a rabszolgákra is, akik megkínozták. Ránéztem asztrálisan is, és meglepve állapítottam meg, hogy erõs, de vad mágia van benne. Az auráját azonban bíbor színûre festette a harag, és eltorzították az utcán töltött évek.
Odaléptem, megfogtam a csuklóját, és távoztunk a fürdõbõl. Bevonszoltam egy sikátorba, ahol nem láthatnak minket, és magam felé fordítottam.
– Na, ide figyelj! Jó ha tudsz valamit. Látod azt a szeméthalmot? – mutattam egy kupacra a sikátor belsejében. Bólintott.
Látványosan kántálva, és hadonászva varázsoltam egy egész kis pokoltûzet, és felrobbantottam a halmot. A lány ámulva nézett rám.
– Látod? Varázsló vagyok, így ne próbálj meg átverni semmilyen körülmények közt. Világos?
Bólintott. Most már tisztelet is látszott a szemében. Szomorúan sóhajtottam. Olyan, mint a vadállatok. Elõször meg kell mutatni nekik, hogy ki a fõnök.
– Nos, elsõként legyél a vezetõm ebben a nagy városban. Ja, még egy dolog. Van valami neved?
– Laura. – válaszolt. Döbbenten meredtem rá. Így hívják az anyámat is. Leráztam magamról a dermedtséget, és intettem, hogy induljunk.

- 4 -

Sok érdekességet mutatott. Fokozatosan oldódott fel és nemsokára már õ húzott maga után mindenfelé. megmutatta a nagykönyvtárat, a gazdag negyedet, a nevezetes hidakat, a kikötõben veszteglõ nagy tengerjáró
hajókat, és a bomlott agyú, magukat mûvésznek tartó nemesek kiállítasait. Már erõsen sötétedett, mikor szóltam neki, hogy keressünk egy szállodát. Elvezetett egy egyszerû, mégis igényes épülethez.
– Ez a Hattyútanya. – mondta. Beléptünk.
Odabenn egy kicsi, de takaros elõtér fogadott. Balra egy pult, mellette egy lépcsõ, szemben pedig egy boltíves átjáró az étkezõ-ivó részbe. Oda léptem a recepcióshoz, és magamban mosolyogva hallottam Laura gyomrának követelõdzõ kordulásait.
– Jó’stét. Mit óhajt? – nézett fel mogorván a recepciós.
– Egy szobát éjszakára. – válaszoltam. Modortalan figura. Szívesen megleckéztetném, de nem érné meg.
Ránk nézett, aztán vállat vont, és adott egy kulcsot.
– A nyolcas a maguké. – azzal ismét hátradõlt a székén és lehunyta a szemét.
Átnyúltam a pult fölött, megragadtam a gallérját, és talpra rángattam.
– Igazán jó lenne, ha beszélnél a fõnököddel, tanítson egy kis jó modorra. Én is szívesen megtenném, de sajnos hosszú út áll mögöttem, és fáradt vagyok. Ha igényled, holnap megtaníthatlak. Világos?
– I-Igen. – nyökögte rémülten.
Visszalöktem a székre és bementem az étterembe. Várakozásommal ellentétben az emberek csak ránknéztek, és már fordultak is vissza. Úgy látszik, itt nem szokatlanok az elfek, még a feketék sem.
Leültünk egy üres asztalhoz. Hamarosan jött egy felszolgáló.
– Mit ennél? – néztem Laurára.
– Nem tudom. – nézett körül ámulva.
– Legyen sült malac.
A pincér, biccentett és elment. Laurára néztem. Most végre tényleg gyereknek nézett ki, nem egy kis vadócnak.
– Qoi mos Speretheil? (Beszélsz Speretheil-ül?) – kérdeztem tõle.
– Nome. (Nem) – válaszolta.
– Meg akarsz tanulni?
– Igen! Meg varázsolni is!
– Hmm. Majd meglátjuk. Elõször mondj el mindent magadról!
Látszott, ahogy bezárkózott. Megrázta, és lehajtotta a fejét.
A vacsorát szótlanul költöttük el. Laura szinte falta az ételt. Látszott, hogy régen evett rendesen, pláne meleget. Majdnem annyit megevett, mint én. Vacsora után felvonultunk a szobába. Bár kicsit feszélyezett a kislány jelenléte, nem tudtam lemondani az esti szokásos fuvolázásról. Összefont lábakkal ültem az ágyamon, és hamarosan megfeledkeztem a hallgatómról, aki elõször tátott szájjal nézte a csillogó hangszert, majd ámulva hallgatta a szárnyaló dallamokat. Már eloltottuk a lámpát, mikor megszólalt:
– Zenélni is megtanítasz? – kérdezte.
– Talán.
Mielõtt elaludtam, azon járt az eszem, amit néhány tolvaj céhrõl hallottam. Ha Laura tagja lenne egy ilyennek, lehet, hogy már egyikünk sem élne, de én semmiképp sem. Kellemetlen gondolat volt.

- 5 -

Másnap korán keltünk. Folytattuk a városnézõ túrát. Most már arról is fagattam Laurát, kik a nagyobb hatalmú emberek, kik tartják kézben a kereskedelmet. Tudtam, hogy a pénzem nem lesz elég hosszabb idõre, így valami jövedelmezõ foglalkozás után kellett néznem. Arra gondoltam, felvásárolok egy üzletet és megpróbálom valahogy fellendíteni. Ehhez elõször találni kellett egy olyan üzletet, amely keresett árucikkekkel foglalkozott, mégsem ment jól, kitalálni, hogy miért nem, és megteremteni a feltételeket, hogy beindulhasson, immár, mint az én tulajdonom. Azonban ez nem volt egyszerû. Hetekig csak mászkáltunk, alkalmas befektetési lehetõséget keresve. Végül aztán megtaláltuk a megfelelõt. Volt egy ügyes fegyverkovács a város egyik külsõ negyedében. Jó minõségû, szép, épp ezért drága fegyvereket készített. A környékbelieknek nem volt pénzük efféle díszes pengékre, és a bolt folyamatosan a csõd szélén ingadozott. Mikor beléptem, egy izmos, fekete hajú férfi fogadott. Bõre koromfoltos és a hõtõl vöröses volt. Mindennek ellenére harsány jó kedvvel üdvözölt.
– Jó napot az Úrnak! Miben segíthetek?
– Látom, nehezen megy a bolt. Nem fogok köntörfalazni, elmondom miért jöttem. – fokozatosan elkomorult az arca. – Az a baj, hogy az itteni embereknek nincs elég pénzük a fegyvereidre, akiknek meg lenne, nem járnak erre.
– Ezt én is tudom, de arra nincs pénzem, hogy beljebb költözzek, ha meg bezárok, felkopik az állam.
– Ezért jöttem ide. Meg akarom vásárolni a boltot, és azt akarom, hogy nekem dolgozz!
– Ejnye, Uram! Azért ez gyors volt egy kicsit. Jobb szeretek a magam ura lenni, de… Mégis mennyit adna érte?
– Ahhoz, hogy beljebb költözhess is kell némi pénz… így csak ötven aranyat adhatok az egész tulajdonjogáért.
– Az biza nem sok!
– Gondolkozz rajta! Holnap visszajövök.
Otthagytam a gondolataiba merülve, és elsétáltam a gazdag negyed felé alkalmas helyet keresve a boltnak. Segítségül hívtam Laurát is, merre szoktak járni a nemesek. Hamar megtaláltuk a megfelelõt. Egy ékszerész üzletre épp akkor szegezték ki az eladó táblát. Gyorsan kellett lépni. Elsiettünk a városházára és letettem egy kis foglalót. Másnap vissza mentem a fegyverkovácshoz.
– Jó napot, Uram! Gondolkoztam az ajánlatán. A maga pénze bánja, én meg továbbra is azt csinálhatom, amihez értek… Aszondom vágjunk bele! – kezet nyújtott. Nem törõdtem a kinyújtott kézzel, csak bólintottam, és elkezdtem kiszámolni ay ötven aranyat. Zavartan leengedte a kezét, és a csillogó aranyat nézte. Mikor a kezébe kapta a teli erszényt, vigyorogva megcsörgette, majd elrakta.
– Már kinéztem az új helyet. A belvárosban nem rég meghalt egy ékszerész. Tegnap letettem a foglalót az épületre. Amint sikerül ezt eladni, költözünk. – Döbbenten nézett rám.
– Ilyen hamar?
– Természetesen. Mit vártál? Tedd ki az eladó táblát!
Amíg a táblát szögelte, megkérdeztem, hogy hívják.
– A becsületes nevem Vasverõ Thorens, de a legtöbben csak Thornak hívnak. – válaszolta.
A szerencse ránk mosolygott, és egy pék hamar megvette a helyet ráadásul egész jó áron. Igen, pékre nagyobb szûkség volt ezen a környéken, mint fegyverkovácsra akármilyen jó minõségû pengéket készít is. Kifizettem a belvárosi bolt árát. A költözés három napig tartott. Mire megnyílt az üzlet az új helyén, szinte teljesen elfogyott a pénzem. Ha nem indul be hamarosan, gondban leszek.

- 6 -

Az elsõ napokban a kiváncsiság, hogy mi is az az új üzlet ott a városban, belódította a forgalmat. Késõbb erõsen visszaesett, de lassan újra kapaszkodni kezdett. A lényeg, hogy nagyjából megoldódtak a megélhetési gondjaink. Thorens eleinte folyamatosan vigyorgott, aztán már csak fáradtan mosolygott. A nemeseknek volt elég pénzük, hogy megfizessék remekmûveit, sõt elhalmozták rendelésekkel is, alig gyõzte teljesíteni õket. Mint tulajdonos, kiderült rólam nemesi mivoltom, egyre több bálba voltam hivatalos. Nagyjából félév után odáig jutott a helyzet, hogy kezdtem megismerni a császár-közeli nemeseket is. Vettem egy kissebb házat az elit negyedben, és egyre magasabb körökben foroghattam. Valahogy a császár is tudomást szerzett rólam, és a szép fegyverekrõl, amiket tartok. Császári beszállító lettem, és grófi címet kaptam a Birodalomban. Ennek megvoltak az elõnyei is, meg a hátrányai is. Thornak segédeket kellett kitanítania, sõt egy új üzletet is nyitottunk. Viszont a siker mindig szül irigyeket, és ellenségeket is szereztem.
A bálokon is sok érdekesség történt. Az itteni nemesek amikor csak lehet bálokat szerveznek. Ilyenkor patakokban folyik az ital, hegyekben áll az étel, és mulatozás folyik reggelig. Persze nem olyan felszabadult duhajkodás, mint a pórnépnél. Ezek ezt is fennkölt, méltóságteljes módon teszik, de csak amíg nem elég részegek. Onnantól már nincs különbség. Amikor én tartottam bált, Laura is ott akart lenni, de nem engedtem neki. Nem akartam, hogy a nemesek tudjanak róla. Megengedtem, hogy végignézze a bált, de csak úgy, hogy õt ne lássa meg senki.
Ami Laurát illeti okos, és tehetséges tanítványnak bizonyult, de nem volt elég türelme a kitartó tanuláshoz. Elsõként az írást, olvasást tanítottam meg neki, az még könnyen ment, de a Speretheillel már gondban volt, és mágiát még nem is tanítottam. Vettem neki egy fuvolát is, hogy tudjon zenét is gyakorolni. Sajnos ahhoz sem volt elég türelme, így minden téren lassan haladt. Kezdtem bejárni a Dráki Nagykönyvtárba is, hiszen az az északi félteke legnagyobb tudományos tárháza. Olyan információkra bukkantam ott, amikrõl nagyon keveset tudtam
korábban. Információk a rabszolga-tenyésztésrõl. Érdekességek az Árnyakról. És még sok hasznos tudomány.
Ha valaki bált szervez, köteles gondoskodni a szórakozásról. Én egyszerûen felbéreltem néhány bárdot. De Katharina például egész éjjel a saját verseit hallgattatta velünk.
Hallga csak,
mi mozog?
Egy kedves kis nyuszi.
Selymes szürke bundája,
Riadt nagy szemei.
Saját lábát rágja, hogy kiszabaduljon a hurokból.

A verset kitörõ tapsvihar fogadta. A rabszolga aki felolvasta letette a papírt és kiment. Katharina pedig megdicsõült mosollyal fogadta az ovációt. Mikor csillapodott a közönség bejött a másik rabszolga, kettõ váltotta egymást a felolvasásban, és belekezdett egy szörnyû eposzba, mely egy a kopók által széttétpett róka dicsõséges haláláról szólt. Nem bírtam tovább és félrevonultam egy csendesebb zugba. Hamarosan azt vettem észre, hogy egy jól megtermett nemesúr szúrós tekintettel méreget. Nem tudtam, hogy ellenszenve a sikeres üzletemnek szólt, vagy elf mivoltomnak, vagy mindkettõnek. Az utolsót tartottam a legvalószínûbbnek. Odaléptem hozzá.
– Mit óhajt? – biccentettem felé.
Talált. Haragosan elvörösödött, és ledöntötte a poharában lévõ pálinkát.
– Nem tetszik a képed! – bökött a mutatóujjával a mellem felé.
– És?
– Át akarom rendezni! – kiáltotta, és meglendítette a jobb kezét, de olyan lassan és ügyetlenül, hogy majdnem elesett, mikor elhajoltam elõle. Néhány nemes felfigyelt az újjabb mulatságra.és felénk fordulva figyelték az eseményeket. De a többség továbbra is áhitattal hallgatta Katharina förmedvényeit. A harcias nemes ismét támadásba lendült, és ezúttal már hasra is esett. Megpróbált feltápászkodni, de nem sikerült neki, csak azt érte el, hogy beesett az asztal alá. A figyelõ nemesek visszafojtva, mégis jól láthatóan nevettek rajta. Énnekem elegem lett a bálból és haza mentem. A pórul járt nemes haragosan üvöltött utánam.
– Ezt még megbánod! Ki foglak készíteni!
Úgy két nap múlva egy újjabb bálra voltam hivatalos. Szerencsére itt bárdok szolgáltak szórakoztatóként. Ezúttal nem történt hasonló incidens. A bál végén nyugodtan indultam haza, mikor egy szûkebb szakaszon kellett áthaladnom. Két oldalról két-két ember rontott rám, és megragadták a karomat. Egy ötödik pedig valahonnan elém került, és jól gyomron vágott. Minden levegõ kiszaladt belõlem. Vártam, hogy tovább üssenek, bár nem tudtam miért. Hibáztak. Hagytak levegõhöz jutni. Halkan varázsolni kezdtem, de mintha önkívületben motyognék. Amelyik elõttem állt gúnyosan elmosolyodott “puhányságom” láttán. Amikor azonban felizzott kezemben a varázslat, arcára fagyott a mosoly. A Halálos Érintés hatására a jobb kezemnél álló egyik ember szó nélkül összecsuklott. A másik ettõl úgy meglepõdött, hogy kiszabadult a jobb kezem. Torkon vágtam vele a másik oldalon állók közül az egyiket. Az a torkához kapott, és tántorogva elhátrált. A másik markából már sikerült kirántanom a karom. Hátraugrottam, hogy mind elõttem legyen és a kardomért nyúltam. De a jobb oldali gyorsan magához tért, és késsel rontott nekem. Szerencsére a döfése nem hatolt mélyre, így a beleim épségben maradtak. De a seb így is elég súlyos volt. Õ már nem volt ilyen szerencsés. Dühödt csapásom csaknem kettévágta. A bal oldali szintén kést rántott, és támadott. Félreütöttem a szúrást, és visszatámadtam, de valahogy sikerült elkerülnie a vágást. Másodszor azonban nem volt ilyen szerencsés. Nem vártam meg, míg újra támad, gyomrába mélyesztettem a kardomat. Amelyiket torkon csaptam az is kezdett magához térni, ezért odaugrottam hozzá, és minden dühömet összeszedve szinte hosszában vágtam ketté. Majd a mosolygós felé fordultam, de az már futott. Utána küldtem egy Mana lövedéket, amely savként mart lyukat a hátába. Fájdalmas üvöltéssel borult hasra, de hamar nyöszörgésre váltott. Oda sétáltam hozzá. Már kiadtam a dühöm, ki akartam kérdezni. A hajába markoltam, és felrántottam a fejét.
– Ki küldött? – nem válaszolt. Belevágtam az orrát az utcakövekbe. Émelyítõ reccsenés, és bugyborékoló hörgés volt a reakció. Felemeltem a fejét.
– Hm? – vontam föl kérdõn a szemöldököm, már-már kedélyes hangnemben.
– Borisz Aguilera! – mondta alig érthetõen.
– És az ki?
– Borisz Aguilera! – utálom ha valaki csak ennyit tud mondani. Kiváncsi lennék honnan tud ennyit is. Ezek zsoldosok voltak, nemigen ismerhették a helyi nemeseket. Mindenesetre nem akartam, hogy más is vállaljon ellenem irányuló munkát. Lefejeztem. Megtisztogattam, és elraktam a kardomat, majd haza siettem. Otthon nyugodtan meg tudtam gyógyítani magam.
Reggel Laurához fordultam.
– Ki az a Borisz Aguilera?
– Az a nemes, aki beléd kötött Katharinánál. – ijedten ütött a saját szájára.
– Honnan tudsz errõl? – kérdeztem szigorúan.
– Hát… Ott voltam. Minden bálra elmentem ahova te is, és végignéztem. De senki sem látott meg. – mosolyodott el büszkén egy pillanatra. – Még te sem.
– Ez igaz. Tudod, hol lakik ez a Borisz?
– Igen.
– Hmm. Laura, eljött az ideje, hogy te is teljesítsd az alku rád esõ részéd. Emlékszel?
– Igen. Mit kéne tennem?
– Juss be a házába, vagy akárhogy, de minél többet meg akarok tudni róla.

- 7 -

Aznap az üzlettel kapcsolatos ügyeket rendeztem. Este Laura elment, hogy megtegye amit mondtam neki. Én pedig a szokásos fuvolázás után nyugovóra tértem. Másnap reggel meglátogattam Laurát. A szobájában összefont lábakkal ült az ágyon, és meredten nézett maga elé. Sápadt volt, és libabõrõs.
– Mit történt, Laura? – léptem oda hozzá. Fizikai sérülés nem volt rajta, csak asztrális. Rémület, sokk, és letargia kavargó színei gyomorfogató kavalkádban kergetõztek az auráján.
– Laura! – szóltam rá keményen, és nem erõsen, de csípõsen pofon vágtam.
A hirtelen fizikai fájdalom visszarántotta a valóságba. Sírva fakadt. Türelmesen megvártam amíg abbahagyja a hüppögést, és képes lesz beszélni.
– Most mondd el, mi rázott meg ennyire.
– Borisz Aguilera. Õ egy szörnyeteg. Sok pénze van, és nagyon sok helyre elér a keze. Kegyetlen, kapzsi. Õ volt a király elõzõ fegyver beszállítója. – így érthetõ volt, hogy haragudott rám – Utál mindenkit, aki nem ember. Õ ölte meg az anyámat! – majdnem újra kitört belõle a sírás. Átnyújtott egy naplót. Borisz naplóját.
– Ez igen. Remek munkát végeztél.
– Négy éves voltam mikor apám meghalt egy lovaghercegség elleni hadjáratban. Anyám szabó volt. Hatévesen kezdtem az utcán dolgozni, mert a keresete kevés volt. Négy évvel ezelõtt, amikor nyolc éves voltam, egy este emberek törtek be a házunkba. Mikor meghallottam anyám sikoltozását, sírtam, és félve a fejemre húztam a takarót. Nem láttam semmit, csak anyám fájdalmas sikolyait, és férfiak nyögéseit hallottam. Aztán csend. Remegve húzódtam össze a takaró alatt, és megpróbáltam eltûnni. Aztán valaki hirtelen lerántotta rólam a takarót, és durva röhögést hallottam. Nem mertem kinyitni a szemem, csak remegtem és láthatatlanná akartam válni. Aztán éreztem, hogy felhajtják a hálóingemet. Hirtelen valami éles fájdalmat éreztem ott alul, és felsikoltottam, majd elájultam. Most már tudom, hogy engem is…úgyanúgy megerõszakoltak, mint anyámat. – ismét potyogni kezdtek a könnyei.
Hagytam, hogy kisírja magából a fájdalmat. Hamarosan jótékony álomba merült. Megsajnáltam. Amíg aludt, elolvastam a naplót. Valóban, perverz részletességgel le volt írva benne egy elf szabónõnek a megerõszakolása, és megölése, amit Borisz emberei tettek. De a szabónõ kislányával õ személyesen foglalkozott. Szintén lejegyezve minden részlet. Csak azért nem vitte magával a többi, ilyen célra tartott gyerek közé, mert halottnak hitte. Nagyon vérzett, és nem mozdult. Azonkívûl rengeteg piszkos üzlet leírása, a rablógyilkosságoktól kezdve a különbözõ kábítószerek, és mérgek csempészetéig, és árusításáig szinte minden fajta. Úgy döntöttem Borisznak pusztulnia kell.

- 8 -

A naplót eljutattam a városõrség parancsnokához, persze úgy hogy ne tudja kitõl kapta a csomagot. De hamar kiderült, hogy haszontalan próbálkozás volt. A városõrség semmit sem tett, valószínûleg a parancsnok elég jóban
volt Borisszal. Talán jobb lett volna, ha a császár felé továbbítom a naplót, de sajnos ezen már késõ bánkódni.
Egy nap korán reggel felkeresett Thor. Sápadtan lógatta az orrát.
– Vége! Mindennek vége! – siránkozott.
– Mi a gond?
– Betörtek a belvárosi boltba! Mindent tönkretettek. A külsõ kevés lesz. Kezdhetünk mindent elölrõl.
– Ki tette? – fölösleges kérdés volt, hamar rájöttem. Csak egy valakirõl tudok, aki tehette.
– Nem tudom!
– Ne aggódj, intézkedem.
Munkásokat fogadtam, akik rendbe rakták a boltot. Mindenesetre valóban nagy bevétel kiesés volt. Még aznap este elmentem Borisz házához egy szellem leple alatt, és egy-két jól irányzott varázslattal az összes drága, üveg ablakot betörtem. Roppant kicsinyes dolog volt, de akkor jól esett. Ezután durvult el a helyzet.
Két nap múlva Thor-t holtan találták. Saját házában, álmában ölték meg, a családjával együtt. A falra írták a vérével, hogy “Mocskok cinkosa!” speretheilül!
És ez nem volt elég nekik. A következõ napon Laura nem jött haza. Egy levelet találtam otthon az ajtó alatt becsúsztatva.
“A kis kurvád nálunk van. Ne aggódj, úgysem látod többé.”
Ezzel betelt a pohár. Felkerestem Sylviát, akivel szintén a bálokon ismerkedtem meg. Ember létére meglehetõsen szép özvegyasszony volt. Közeli kapcsolatba kerültem vele, és megbíztam benne. Mikor beléptem hozzá, vidáman fogadott.
– Á, Corum! Mi szél hozott? – közel hajolva suttogta – Ma este is hancúrozunk?
Rámosolyogtam.
– Sajnálom Sylvia, de nem. Búcsúzni jöttem. Holnap reggel elutazom.
– Nem is jössz már vissza?
– Nem tudom. Lehet, hogy vissza fogok jönni, de nem biztos.
– Szomorú vagyok. – egész közel lépett hozzám.. – De ha csak reggel indulsz, akkor most még ráérsz, nem igaz? – és megcsókolt.
Sajnos nem tudtam ellenállni neki. Ráadásul a teljes sötétedésig is volt még idõ, márdpedig fényes nappal nem mehettem be Boriszhoz. Így hát szereztünk egymásnak néhány kellemes órát.
Amikor távoztam tõle már késõ éjjel volt. Mivel minden nálam volt, amire szükségem lehetett, egyenesen Borisz háza felé vettem az irányt. Egy város szellem leple alatt egyenként, csendben intéztem el a külsõ õröket. Bent a házban otthon szellemet idéztem.
– Van a házban varázsló rajtam kívûl? – kérdeztem tõle amikor megjelent.
– Van.
– Akkor rejts el! És figyelmeztess, ha találkozunk vele.
Aztán módszeresen kezdtem átkutatni a házat. Az egyszerû szolgálókkal nem törõdtem, de ha valakinél fegyver volt, azt bizony ártalmatlanná tettem. Amikor már az emeleten jártam, benyitva egy szobába, riasztott a szellem. Egy alacsony, köpcös emberkét láttam, a ruhája tele volt mindenféle kriksz-kraksszal hímezve. Pont úgy nézett ki, mint a mesebeli varázslók. Feltehetõleg hatalmasabbnak mutatta magát, mint amilyen. A kinyíló ajtóra megfordult, és mikor nem látott semmit, összevonta a szemöldökét, és elrévedt a tekintete. Tudtam, hogy az asztrál teret vizsgálja. Biztosan felfedezte a szellemet, és talán azt is kitalálta, hogy valaki jött a szellemmel, de nem vártam meg, hogy cselekedjen. Kivégeztem. Tovább menve megtaláltam Borisz hálószobáját. Az ajtóban belefutottam egy szolgálóba akinek karjában Laura meggyalázott, megkínzott, megcsonkított, véres testét láttam. Fájdalom szorította össze a szívemet, és kínzó lelkiismeret furdalás hasított a lelkembe. Dühösen sújtottam le a mit sem sejtõ szolgára, és kivettem a kezébõl Laurát. Ha nem vertem volna el az idõmet Sylviánál, talán megmenthettem volna a kislányt. Rádöbbentem, hogy bár magamnak sem akartam bevallani, Laurát majdnem hugomként szerettem. Rettenetesen fájt az elvesztése. Elborzadva láttam Borisz ágyán a vért és egyéb testnedveket, valamint testrészeket. A hányinger kerülgettett, de erõt vettem magamon és megkerestem Boriszt. A fürdõszobájában találtam rá. Tettének nyomait próbálta lemosatni magáról. Ott álltam mögötte, és minden akaraterõmre szükség volt, hogy ne tépjem darabokra puszta kézzel. A halál túl enyhe büntetés lenne. Kardmarkolattal leütöttem, a fürdetõ rabszolgájával együtt, és kivittem a házból. Közben felkaptam egy rövidebb kötelet. Emlékeztem rá, hogy Laura mutatott nekem egy nagyobb termet a csatornában. Az emberek féltek oda lemenni, mert állítólag ott sok ember meghalt. Ez nem lehetetlen, mert a
falból kilógott egy pár roszdás acélbilincs. Nem szívesen mentem le abba a bûzbe, mocsokba, de most pont egy ilyen helyre volt szükségem. Odavittem Boriszt. A kötél azért kellett, mert bilincs csak a kezeinek jutott. Kikötöztem. Ezután felrajzoltam a padlóra egy idézõkört. Tudtam, hogy Árnyakat idézni ostobaság, most mégis erre készültem. A nagykönyvtárban olvastam a Kínmesterrõl. Általában az Árnyurakat szolgálja, a kínzás mestere. A többi árny fél tõle, és gyûlöli mindezért. Pökhendi, nagyszájú fajta, de valójában gyáva, és a harcban sem jeleskedik. De ha kiszolgáltatott az áldozata, rettentõ kegyetlen. Egy ilyen árnyat idéztem. Mikor megjelent szigorú pofával, haragosan dörrent rám.
– Remélem jó okod van rá, hogy megidéztél halandó! – szavaira megengedtem magamnak egy gúnyos félmosolyt. Közben Borisz magához tért, de mikor meglátta az Árnyat újra elájult.
– Tudom, hogy szívesen jöttél erre a síkra. És még jobban fogsz örülni, ha megtudod mit akarok.
– Igazán? És mi lenne az? – kérdezte rosszul lepelezett izgalommal.
– Fordulj meg. – hátra nézett, de a fél szemét rajtam tartotta. Mikor meglátta mit szánok neki, nem leplezte tovább izgatottságát, és gonoszan elvigyorodott. – A tiéd. Azt akarom, hogy lassan haljon meg, és utána vidd magaddal a lelkét, és kínozd azt is, amíg világ a világ. – azzal felálltam és otthagytam õket. Miközben kifelé tartottam a csatornából, meghallottam Borisz elsõ sikolyait. Nem szép dolog ilyet mondani, de szinte melengették a szívemet…

- Epilógus -

Elegem van a mocskos hatalmi harcokból, kisded játékokból. A fegyverkereskedelmemet és a házamat Sylviának adtam. Elegem van ebbõl a korcs, dekadens országból is. Két év telt el, mióta betettem ide a lábam. Hallottam, a Ravenwood király elismerte fiának egy másik fattyát, valami Alanlaigh-t, Nueva királyát. Azt hiszem, meglátogatom. Hiszen testvérek vagyunk…